Vajon hogyan élnek a helyiek egy olyan szigeten, ahová az egész világ vágyakozik? Hogyan élnek egy paradicsominak kikiáltott szigeten azoknak az embereknek a leszármazottai, akiket valamikor erővel hurcoltak oda? A turista és nászutas paradicsomként ismert Mauritius szigetén soha nem éltek őslakók. A szigeten a helyi lakosság nagy része a valamikor munkásnak vagy rabszolgának behurcolt emberekből áll.
Az amerikai író, Mark Twain a mennyországhoz hasonlította Mauritiust, pontosabban tőle származik a híres, Mauritius szigetén is sokat idézett mondat, hogy a Jóisten először teremtette Mauritiust és csak utána, arról példát véve magát a mennyországot. Igaz, Twaintől, pontosabban főhősétől származik az a szintén gyakran idézett megállapítás, miszerint „a lódítás nem veszélyes.” A mennyország hasonlatot mindenesetre akkor érzi igazán a látogató, amikor van olyan szerencsés, hogy a repülőgép jó odalán ül, és még ehhez jó idő is van. Így látható a magasból egyszerre a híres víz alatti vízesés és az ikonikus Mauritius szimbólumának számító hegy, a Mont Brabant is. Ha nincs ilyen szerencséje, akkor még mindig meggyőződhet Mark Twain szavainak igazságáról, ha befizet arra a párszáz eurós 15 perces helikopter túrára, aminek semmi más célja nincs, csak az, hogy ezt a valóban páratlan látványosságot a magasból megfigyelhesse az utazó. Vagy a nászutasok, mert Mauritiuson szép számmal fordulnak meg a mézesheteiket töltő ifjú párok. Ők azok, akik sorban állnak a lehetőségért a szigeten.
Mauritius arról (is) híres, hogy párszáz euróból ugyanúgy fantasztikus nyaralás és felfedezés hozható ki, mint pár ezer euróból, a kérdés, hogy ki melyik szintjét érzi, szereti vagy engedheti meg magának. Amikor a szigeten jártam, a sziget szépsége mellett az ott élőket és az ő hétköznapjaikat is szerettem volna megismerni. A megérzéseimet követve Mauritius szegénynegyedében is foglaltam szállást egy pár napra, mégpedig nem messze a folyótól. Van ugyanis egy jéghideg, frissítő, tiszta vízű szelíd és egyáltalán nem sodró vízű és mély folyó, inkább folyócska, vagy egy duzzadtabb patak, a helyi indiai közösség tagjai, leginkább tamilok élnek ott és Gangának vagyis a hinduk szent folyója után Gangesznek nevezték el.
Szent helyként tisztelik, áldozóhelyek és istenszobrok veszik körül, de rituális fürdésre és mosásra is használják, a szerepe nagyjából megegyezik India szent vízű folyójának a szerepével. „Az számít, amiben hiszel, de szerintem, ha megfürdeted magad benne, te is érezni fogod, milyen hihetetlen energiája van ennek a hűs vízű folyónak.” – magyarázta nekem Ryan, akitől szobát béreltem és aki először megmutatta nekem, hogyan találok el a folyóhoz.
Miközben egy helyi társaságban próbálok minél többet megtudni a hétköznapokról és éppen kiderül, hogy magyar vagyok, megtudom, hogy magyarok is élnek Mauritiuson, talán annak köszönhetően is, hogy a sziget úthálózatát magyarok tervezték és építették. Kapok egy mailcímet is, ahová bejelentkezem, hátha tudunk találkozni és beszélgetni is, de válasz azóta sem érkezett, de az is lehet, hogy meg sem érkezett a címzetthez. A sziget mágikus nyugalmát megérezve mindkét lehetőség érthető és elfogadható lehetőséggé változik.
Mauritius szigetén a legcsodálatosabb talán az, hogy különböző vallású és származású emberek élnek együtt békében és láthatóan feszültségek nélkül. Feketék, muszlimok, hindik, keresztények, európaiak keveredtek és keverednek és alkotnak egy sajátságos, állandóan mosolygó és egymást segítő közösséget. A szigeten soha nem éltek őslakosok, az európai gyarmatosítók hurcoltak ide először rabszolgákat a szomszédos Afrikából. A rabszolgaság eltörlése után szintén az európai gyarmatosítók hozták a szigetre dolgozni a tamil közösségeket Dél – Indiából. Mint a „mauritius-i Gangesz” partján megtudom, “szinte rabszolga, de azért már mégsem” státuszban dolgoztak tovább a fehér ültetvényesek földjein. „Ők otthonokat és ételt kaptak a munkájukért cserébe, amivel egy kicsit jobban élhettek, mint korábban a saját földjükön.”
Ryan, akinek otthona egyik szobáját béreltem az Airbnb-n keresztül egy másik Mauritiusról is mesél. “Az a békés egymás mellett élés csak addig van itt, amíg az emberek nem akarnak összeházasodni.” Ryan két bátyja közül az egyik már Európában él, Milánóba költözött, a másik maradt Maurituson. Ryan maga pedig divattervező édesapjával él egy háztartásban és saját vállalkozásaként kiadja az egyik szobáját a szigeten megforduló „kalandoroknak”. Különböző vallású szülei ugyan összeházasodtak, de az édesanyja muszlim vallású családja nem nézte jó szemmel, hogy a három fiút világra hozó asszony nem a saját vallásának megfelelő férjhez ment hozzá, így a „korábbi családja” nyomására el kellett hagynia a „saját családját.” Ryan akkor döntötte el, hogy nem imádkozik többé egyetlen vallás Istenéhez sem, viszont ezzel együtt azt is eldöntötte, hogy „csak jót tesz, mindig, minden körülmények között és mindenkivel.” Nem iszik, nem dohányzik, megosztja az ételét és mindenhol segít, ahol tud. Az egyik nagy túránkon egy vadnyúlkölyköt mentettünk meg közösen, aki egy sziklahasadékba szorult, valószínűleg egy ragadozó madár elől menekülve. Szegény nyuszi nem tudott kimászni, viszont a vízszint egyre emelkedett.
Ezen a sziklán láttam meg egy hatalmas, a sziklaszirt egyik magasba nyúló pontján száradó rózsacsokrot. Szalagokkal, díszbe kötve, mintha csak egy csalódott menyasszony sziklán felejtett menyasszonyi csokra lenne. Vajon hogyan került oda? – kérdeztem. „A történet hasonló ahhoz, amit én is megéltem a szüleimmel, de ez tragikusabban, halállal végződött. Két különböző vallású ember szeretett egymásba és a lány szülei megtiltották, hogy találkozzanak. A lány öngyilkos lett, arról a szikláról ugrott a mélybe, ahol a legszebb a sziget és ahová a szerelme évek óta a halála évfordulóján egy csokor rózsát helyez el a szerelmük emlékére.” Szikláról, pontosabban egy fennsíkról a mélybe ugró emberek történetéből van egy másik is a szigeten. A fennsík azóta emlékmű, a rabszolgatartás, a fekete közösségek meghurcolásának és az őket ért társadalmi igazságtalanságnak a mementója lett a bazaltfennsík, amiről a langyosan zuhogó esőben egy helyi fekete lány mesél. Miközben a levesemre várok, a kifőzde tetejéről csorgó friss, langyos vízben gyönyörködöm és hallgatom a a balladai hangulatú, drámai történetet. A lenyűgöző szépségű bazaltfennsíkra valamikor szökött rabszolgák menekültek. A szinte függőleges falra felmászva biztonságban voltak sokáig, mígnem a rabszolgaság eltörlésekor a helyi rendőrök is felmásztak egyszer, hogy közöljék az örömhírt, mostantól nem halálbüntetésre váró bujkáló rabszolga szökevények, hanem szabad emberek. A fent élők a korábbi tapasztalataik alapján nem hitték el, amit mondanak nekik a lenti világ változásáról. Mindannyian a mélybe vetették magukat inkább, minthogy visszatérjenek.
RÉUNION, A FRANCIA TARTOMÁNY
Réunion mindössze 55 pernyi repülőútra van Mauritius szigetétől, közel van Afrika és Madagaszkár, mégis a szigetre belépve az Európai Unió területére érkezik az ide utazó. Fantasztikus élmény sms-t kapni 8-9000 kilométerre Budapesttől és Párizstól az Indiai Óceán közepén, hogy Üdvözöljük az Európai Unió területén satöbbi, satöbbi. Igaz a 4G nem működik az előfizetéssel, de sebaj, nem ez számít. Pár napot töltöttem a szigeten, és egy lekésett repülőgépnek köszönhetően egy nappal többet is a tervezettnél. Egy gyarmati hangulatú kisvárosban St Paulban kellett átszállnom egyik buszról a másikra, hogy elérjek a kitűzött célpontig, a háromórás várakozás alatt gondoltam, sétálok egyet a kisvárosban. Ha nem velem történik, nem is hiszem el, ami történt. Minden fekete bőrű ember előre köszönt nekem, teljesen függetlenül attól, hogy éppen rendőr az illető vagy éppen kereskedő vagy utcán sétáló ember. Csak hogy érthető legyen, a fehér emberek közül senki nem tett ilyet, pedig voltak szép számmal. Régi szokás lehetett, megmaradt a világnak ezen a távoli, eldugott pontján. Hátborzongató tapasztalás.
