Türkmenisztánba kevesebb utazó jut el, mint Észak -Koreába. A világ egyik legelzártabb országának felfedezése az elmúlt tíz évem egyik emlékezetes utazása volt. Türkmenisztán csak helyi kísérővel látogatható, ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy a nap huszonnégy órájában ott áll melletted valaki, aki ellenőrzi, hogy mit csinálsz. Nekem meglepően sok lehetőségem volt arra, hogy egyedül fedezzem fel a környéket, ahol megfordultam. Asgabatban sokat sétáltam önállóan, bementem üzletekbe, bevásárlóközpontokba, virágboltba, kis lakótelepi közértekbe, vásároltam, beszélgettem és mindent lefotóztam, vagy levideóztam. Az egyik virágboltban Mary városában – ahol szintén sokat sétálgattam – annyira kedvesek voltak velem, hogy még vacsorára is meghívtak. A hétköznapi pillanatok pedig legalább annyira érdekelnek, mint a nagy látnivalók. Türkmenisztánban igyekeztem minél több olyan élményt gyűjteni, amiből valóban meg lehet érteni egy ország mindennapjait.
Meglepett, amikor korábban több útleírásban azt olvastam, hogy Türkmenisztán városai szellemvárosok. Én ezt egyáltalán nem így éltem meg. Lehet, hogy azok az utazók más útvonalon jártak, lehet, hogy az ő kísérőjük sokkal szigorúbb volt, ezt nem tudom. Én bátran sétáltam és kapcsolódtam, lagzikba is belógtam vagy bekéreszkedtem. Mindenhol, ahol megfordultam, a helyiekkel beszélgettem, és újra meg újra azt tapasztaltam, hogy kíváncsian és őszinte szeretettel fordulnak a külföldi utazó felé. Az utazás egyik legnagyobb ajándéka pedig teljesen véletlenül érkezett. Egy olyan szállodában laktam, ami egyben népszerű esküvői rendezvényhelyszín is volt. Ennek köszönhetően több türkmén lakodalomban is jártam. Olyan különleges, intim helyzetekbe pillanthattam be és olyan élményeket szereztem, amik sokkal többet meséltek Türkmenisztánról és az ősi perzsa kultúra nyomairól, mint bármelyik hivatalos látnivaló.
Úgy éreztem, azért jutottam be, mert megérintette a ceremóniamestert az őszinteségem. A kérés után egy perccel már bent ültem a vendégek között egy saját asztalnál. Sorra érkeztek az ételek, a poharamba pedig a házigazdák a legjobb moldovai borokat töltötték. Olyan természetességgel fogadtak maguk közé, mintha régi ismerős lennék. Amikor megszólalt a zene, nem akartam kívülálló maradni, ezért az elsők között álltam fel táncolni. Később tudtam meg, hogy nagy jelentősége van, a türkmén lakodalmakban ugyanis apró ajándékkal jutalmazzák azokat, akik elsőként mennek a táncparkettre, ezzel is bátorítva a többieket. Én is kaptam egy kis ajándékot , egy apró törölközőt, később pedig lehetett választani más apróságok közül is, például mini tusfürdők és samponok közül, amit egy fonott ajándékkosárból kínáltak. Az este végére már kézről kézre adtak a táncban. Egymás után hívtak a családtagok és a vendégek, én pedig azon kaptam magam, hogy egy olyan ünnep részesévé váltam, aminek a létezéséről sem tudtam aznap reggel. Hogy mi a titka a bejutásnak? Egyetlen őszinte mondat, tisztelet, nyitottság és kíváncsiság.
Üzbegisztánból léptem át Türkmenisztánba, onnan elindulva az ország felfedezésére az első állomás Merv, ami egykor a Selyemút egyik legjelentősebb városa volt, a középkorban pedig a világ legnagyobb települései közé tartozott. Karavánok, tudósok, kereskedők és zarándokok találkozási pontja volt, ahol a perzsa, a török és az arab kultúra évszázadokon át formálta egymást. A város a szúfi hagyomány egyik fontos központjává is vált, a misztikus iszlám mesterei számára Merv nemcsak kereskedelmi, hanem spirituális állomás is volt, ahol kolostorok és dervisközösségek működtek. A város leghíresebb emléke Szultán Szandzsar mauzóleuma. Merv romjai között sétálva könnyű elképzelni azt a világot, amikor ez a sivatag peremén fekvő oázis nem csupán a kereskedelem, hanem a tudás, a költészet és a belső útkeresés egyik legfontosabb központja volt Közép-Ázsiában.
Mary városában éreztem meg először igazán azt is, mennyire elzárt ország Türkmenisztán. Egyetlen külföldi, pláne nyugati utazó megjelenése is akkora feltűnést keltett, hogy szinte lépten-nyomon megállítottak. A maryi bazárban történt az utazásom egyik legkellemetlenebb, ugyanakkor utólag talán legtanulságosabb epizódja. A nagy nyüzsgésben leesett a fejemről a multifokális (egyszerre közel és távollátó) szemüvegem, és ripityára tört. Az első gondolatom az volt: itt vagyok a világ egyik legzártabb országában, tartalék szemüveg nélkül, és most sem közelre, sem távolra nem fogok rendesen látni. Fogalmam sem volt, hogyan lehet ezt megoldani.
a közös kép azért készült, mert járt Budapesten.
Maryben egyre erősebben éreztem, hogy az itt élők nagyon is tisztában vannak azzal a kulturális örökséggel, aminek a részesei. Bár Türkmenisztánt gyakran a világ egyik legelzártabb országaként emlegetjük, egy pillanatig sem azt éreztem, hogy ez az elszigeteltség a tudás vagy a szakmai igényesség rovására ment volna. Éppen ellenkezőleg. Azt láttam, hogy a mesterségek tudása, a szakmai fogások és a hagyományok generációról generációra öröklődnek. Az optikusnál döbbentem rá erre igazán. Nem a modern gépek vagy látványos technológia nyűgözött le – bár annak is a birtokában voltak – sokkal inkább a magabiztos szakértelem. Itt láttam először a saját szememmel azt is, amiről korábban csak olvastam, a türkmén egyetemisták többsége hagyományos viseletben jár. A fiatal nők hosszú, színes ruhát viselnek, és a frizurájukra is szigorú szabályok vonatkoznak, a hajukat hosszú fonatba kell rendezniük.
A FALU, AHOL MINDENKI A SAJÁT MAGA ORVOSA
A Nohur nevű hegyi falu Türkmenisztán délnyugati részén, a Köpet-Dag hegységben, közvetlenül az iráni határ közelében található. A falu évszázadokon át elszigetelten élt, ezért rengeteg ősi szokást megőrzött. Például a temetőben a sírok többségén egy egyszerű fa- vagy kő sírjel áll, amelynek tetejére vadhegyi kecske vagy vadkos (urial) szarvat tesznek. A szokás eredete még az iszlám előtti időkre nyúlik vissza. A hegyi kecske ebben a térségben szent állatnak számított: az erejét, kitartását, ügyességét és a hegyekkel való kapcsolatát tisztelték. A szarvak ezért védelmező szimbólumokká váltak. Amikor az iszlám elterjedt Közép-Ázsiában, Nohurban ez a régi hagyomány nem tűnt el, hanem az új vallással együtt élt tovább.
A helyi hagyomány szerint a szarvak megvédik a sírt a rossz szellemektől és segítik az elhunyt lelkét a túlvilág felé vezető úton. A Nohur-völgy egyébként az ország egyik legkülönlegesebb tája. Nemcsak a temető miatt, hanem a sajátos építészet, a kézműves hagyományok és a rendkívül zárt közösség miatt is, a nohuriak között él egy olyan helyi hagyomány, hogy őseik között Nagy Sándor katonái közül is sokan vannak. Az ottani elmondáspóok szerint a katonák lesérültek a hegyek között és végül úgy döntöttek, maradnak a helyi asszonyokkal, akiket gyönyörűnek találtak. Ami tény, hogy Kr. e. 330 körül Nagy Sándor serege tényleg átvonult ezen a vidéken és néhány katona a Köpet-Dag hegység nehezen megközelíthető völgyeiben maradt, akik helyi asszonyokat vettek feleségül, és az ő leszármazottaik lettek a nohuriak.
Afganisztán egyes hegyi népeinél és a közeli Pamír Highway több elszigetelt közösségében is él.
Ami Nohurt igazán különlegessé teszi, az nem is ez a legenda, hanem az, hogy a falu valóban hosszú ideig elszigetelten élt. Ennek köszönhetően olyan hagyományok maradtak fenn, például a szarvakkal díszített sírok vagy bizonyos esküvői és temetkezési szokások, amelyek Közép-Ázsia más részein már eltűntek. Az elzártság egyik oka földrajzi. Nohur a Köpet-Dag hegységben fekszik, 1000–1800 méteres magasságban. A falut meredek hegyoldalak és szűk szurdokok veszik körül. Sokáig csak öszvér- és szamárösvényeken lehetett megközelíteni, rendes út csak a 20. században épült. Emiatt nagyon kevés idegen jutott el oda, ráadásul a nohuriaknak saját nyelvjárása és saját hagyománya is van, a házasságok döntő többségét a közösségen belül kötötték, ezért a szovjet kutatók “izolált populációként” írták le őket. A bevándorlás gyakorlatilag nem létezett. A hegyek viszont menedéket is jelentettek. A történelem során Közép-Ázsiát folyamatosan érték hódítások és törzsi háborúk. A Köpet-Dag nehezen megközelíthető völgyei viszont természetes erődítményként működtek. A néprajzi kutatások szerint Nohurban még egy központi erőd és jelzőtornyok is voltak, ahová veszély esetén a lakosság visszahúzódott. Szinte hihetetlen, hogy még a Szovjetunió sem alakította át teljesen a falut. Míg Türkmenisztán más részein erősen modernizálták a falvakat, Nohurban a hagyományos életmód sokkal tovább fennmaradt.
Türkmenisztán hegyi falvaiban a gyógynövény és méhkultúra folyamatos hagyomány maradt. Sokáig nem volt orvos, gyógyszertár vagy könnyen elérhető egészségügyi ellátás, ezért a családok saját maguk gyűjtötték a gyógynövényeket, tartottak méheket, és ismerték a helyi növényeket. A tudás szülőről gyermekre szállt. Magyarországon is létezett hasonló népi gyógyászat. A nagyszüleink még ismerték a hársfát, a bodzát, a cickafarkot, a kamillát, a kakukkfüvet vagy a csipkebogyót. Csakhogy a 20. században a modern orvoslás és a gyógyszeripar szinte teljesen átvette ezt a szerepet, ezért a tudás nagy része kikopott a mindennapokból. Türkmenisztán elzártabb vidékein viszont sokkal tovább megmaradt.
A POKOL KAPUJA
Kevés olyan hely létezik a világon, amely annyira szürreális látványt nyújt, mint Türkmenisztán egyik legismertebb természeti – vagy inkább ember alkotta – csodája, a Darvaza gázkráter, közismertebb nevén a Pokol kapuja. A Karakum-sivatag közepén tátongó kráter története a legelfogadottabb változat szerint 1971-ben kezdődött, amikor szovjet geológusok földgáz után kutattak. A fúrótorony alatt beszakadt a talaj, és hatalmas mennyiségű metán tört a felszínre. Attól tartva, hogy a kiáramló gáz veszélyt jelent a környékre, úgy döntöttek, felgyújtják, abban bízva, hogy néhány nap alatt kiég. A tűz azonban nem napokig, hanem több mint fél évszázadon át égett.
A Pokol kapuja Türkmenisztán egyik legismertebb jelképe. Éjszaka tényleg szürreális látvány. Ugyanakkor ez a különleges hely komoly környezeti problémát is jelent: folyamatosan földgázt éget, miközben jelentős metánkészletek szabadulnak fel a térségben. Emiatt a türkmen kormány már évekkel ezelőtt bejelentette, hogy szeretné megszüntetni vagy legalább jelentősen csökkenteni a kráter működését. Az utóbbi időben új kutakat fúrtak a környéken, hogy elvezessék a földgázt, a lángok intenzitása már érezhetően csökkent, alig van náhány lángocska, komolyan. Ez a különös, emberi tévedésből született jelenség lenyűgöző és nyugtalanító élmény is. Ott álltam a peremén, és belegondoltam, hogy egy néhány naposnak tervezett tűzből a modern történelem egyik legismertebb, több mint ötven éve égő krátere lett.
A LÉLEK A SZŐNYEGBEN LAKIK
A türkmenek azt mondják, hogy a türkmen szőnyeg a türkmén lélek megtestesülése. Talán ezért érintett meg annyira az a gondolat is, hogy a szövőnek nem kell tökéletesnek lennie. A kézzel készült szőnyegben helye van az embernek is, az örömének, a fáradtságának, a fájdalmának, sőt még a hibáinak is. Mintha minden egyes csomó egy kicsit az életből is őrizne valamit. Mélyen megérintett ez a gondolat. Eszembe jutott egy régi beszélgetésem lovári cigányokkal. Azt mondták, a fájdalmadat nem rakhatod rá a másik emberre, de kiénekelheted magadból. Ugyanezt a bölcsességet éreztem visszaköszönni Türkmenisztánban is. Ott nem eléneklik, hanem beleszövik a szőnyegbe. A fájdalmat, a szomorúságot, az emberi tökéletlenséget. Talán éppen ettől lesz egy türkmen szőnyeg több, mint kézműves remekmű: egy darab emberi élet.
