NYÁRTÓL NYÁRIG – A PETERSPLANET EGY ÉVE A BÁRSONYFÜGGÖNY ELŐTTI IDŐKBŐL

AZ AUTENTIKUS VIDÉKI KÍNA 

Sanghajtól háromórányi repülőútra találtam egy nehezen megközelíthető, aprócska falut Guilin tartományban, ahol a faluban élő 48 család mindegyike kertészkedésből él, nem néznek tévét, a legfontosabb dolognak az életben a jókedvet és a családi életet tartják, szabadidejükben (ha marad a földművelés, kertészkedés és főzés mellett) legszívesebben kártyáznak vagy csak „úgy vannak.”  

A fenntartható utazás elkötelezett híveként mindig igyekszem valamilyen módon a helyi közösségek életét is segíteni, és természetesen az autentikus élmények keresőjeként minél intenzívebben részt venni a helyiek életében, mindennapjaiban. Tőlük béreltem a szobát, tőlük vettem az ételt, az ő életüket, mindennapjaikat éltem, a cél egymás megismerése és az ebben a megismerésben rejlő felfrissülés és öröm, hiszen az utazó a helyieknek legalább annyira érdekes, mint a távolról érkezőnek a helybéli. 

Igazi paradicsomban találtam magam, amikor megérkeztem a Kaozhai közösségbe, a természet és és egy a hegyek és a természet által őrzött faluban élők mindennapjaiban, ahol nem néznek rád furcsán vagy gyanakodva, ha jó kedved van és örülsz annak, ami körülvesz. Itt ez a természetes, magától értetődő állapot.   

A váratlanul és ezért felkészületlenül ért digitális detoxnak köszönhetően a szokásosnál is nyugodtabban és békésebben indultam el, hogy felfedezzem és valamennyire megérezzem egy önmagával és a körülötte lévő világgal harmóniában élő közösség életét és mindennapjait. Nem számítottam arra, hogy Kínában a Google, a Facebook, az Instgram, a Gmail és aYoutube is olyan mértékben blokkolva van, hogy már a korábbi VPN filterekkel sem feloldható. Az első egy-két napban feszült voltam kicsit, hiszen a megszokott hazatelefonálás mellett sem a levelezésem, sem a levelezésemben lévő üzleti vagy projektalapú ügyeimet nem tudtam tovább görgetni. Aztán a harmadik napon éreztem, hogy kisimulnak az idegeim, a negyedik napon pedig egy érintetlen természeti környezetben, kizárólag a kertből, saját ternesztésből vagy tenyésztésből származó ételek fogyasztása mellett azt éreztem, hogy semmire nincs szükségem ennél jobban. A lehető legmélyebben meg akartam élni a digitális méregtelenítést. Azt éreztem, hogy az a fajta élet jött vissza, ami mindig is az enyém volt. Senki másé, csak az enyém. Az egész faluban én voltam az egyetlen utazó, a helyeikkel való intenzívebb és mélyebb interakció mellett a gondolataim is sokkal tisztábbak lettek. Csak zöldet láttam magam körül, valószínűleg a tudatalattimban tárolt mindennapi manipuláció áramlása állt le, amitől mérhetetlenül kipihentnek éreztem magam. 

A kommunikáció alapja a mosoly és az a fordító applikáció, aminek a lényege, hogy az ember felmondja a telefonra a szöveget, majd a telefon írásban és egy géphanggal is visszaadja a mondatot a kiválasztott nyelven. A háziasszonnyal először az angol – kínai programot használtuk, de a házigazda rátalált a magyar – kínai fordítóprogramra is. Egészen meghatott, amikor a telefon egy Isten háta mögötti hegyek között megbúvó kis kínai faluban először írásban majd hangban is megjegyezte magyar nyelven „Te pihensz, mi megyünk dolgozni.”

Itt, ebben a faluban értettem meg azt a nem is olyan régen olvasott, a jövő megszűnő állásairól vizionáló cikket, amiben arról értekezett a szerző, hogy a tolmácsok fogják először elveszíteni a munkájukat a változó, robotizálódó világban. Nem gondoltam volna, hogy mindezzel egy olyan falucskában szembesülök, ahol több évszázados kertészeti és földművelési technikákkal, tradicionális és magától értetődően környezettuatos, a közösségre épülő életmóddal együtt több száz évet repülök vissza az időben.

Rájöttem arra, amire korábban a latin – amerikai dzsungelben élő indiánokkal töltött idő alatt is sokat gondoltam, hogy az az életmód, amit mi sokszor fejletlennek, sőt, primitívnek tartunk a civilizált nyugati világból, tulajdonképpen az egyik lehetséges út a túléléshez.  A korábban magát  fejlettnek és kiváltságosnak tartó civilizáció messze került ettől az emberközeli életformától . Viszont haa nem változtat a meglévő pazarló és pénzközpontú világán, valószínűleg nem marad semmi abból, amit ma emberi civilizációnak ismerünk. 

GUILIN ÉS LANGSHI 

Gulin és azon belül is Yangshuo híres és fontos látványosságokat rejtő területek Kínában. A legtöbben az Avatar című filmből ismerik ezt az élőben is szinte hihetetlennek tűnő, valószerűtlennek tűnően gyönyörű látképet, de én olyan helyre akartam menni, ahol nem turistahordákkal, hanem valódi élettel, helyiekkel és autentikus közeggel találkozom. Nem volt könnyű (és egyáltan nem olcsó) megközelíteni az éppen áradó (és ezért lezárt) Li folyó körül megbúvó apró falucskát, Langshit, de amikor megérkeztem a csodálatos 150 éves Qing Dinasztia korában épült házba, vendéglátómon kívül mindössze egy kedves dél-koreai lányt találtam. Megnyugodtam, ugyan nem én vagyok az egyetlen látogató a faluban, de még mindig a lehető legautentikusabb közegbe kerültem. Azt éreztem, éppen az történik velem, amire a legnagyobb szükségem van a kényszerűségből, de – ahogyan telt az idő –  annál nagyobb örömmel vállalt digitáis méregtelenítésben. 

EGY HÓNAP PERUBAN 

Peru a hatodik volt a sorban, Kolumbia, Kuba, Brazília, Ecuador és Argentína után az eddig felfedezett Latin – Amerika-i országok között. Újra megtapasztalthattam azt, milyen az, ha egymást segítő és egymásra odafigyelő közösségeket lát maga körül az ember. Az ott élők (még?) képesek igazán örülni annak, amijük van, és hálával fogadni mindazt, ami adatik.

Szerintem fontos tanítást ad a jóléti társadalmakból érkezőknek Latin Amerika, és ezzel együtt képes felfrissíteni az embert. Kicsit újrarendeződik körüöttünk a világ Peru után is, és még élesebben tudunk különbséget tenni a lényeges és a haszontalan dolgok között. Mindenkinek más az útja, még akkor is, ha ugynanazon az ösvényen megyünk végig az életünk során. Minden ország, minden út mást ad mindenkinek. Nekem Peru elsősorban erőt adott. Fizikailag, szellemileg és lelkileg is feltűnően erősebbnek érzem magam, mióta itthon vagyok. Vagy a napi rendszerességgel fogyasztott kokatea, vagy a sok, gyakran komoly kihívásokkal teli hegymászás erősített meg ennyire, de az is lehet, hogy az inkák nem véletlenül azokon az energetikailag is rendkívül erős vonalakon alkottak elpusztíthatatlanul maradandót. Peru életre szóló élményt ad, nemcsak a körülöttünk lévő világ, hanem saját magunk és határaink felfedezéséhez is kiváló úticél volt a Covid előtti időkben és valószínűleg ugyanaz lesz a Covid utániakban is. 

HUACACHINA, OÁZIS A PERUI SIVATABAN 

Szállást nem foglaltam előre természetesen, viszont közel akartam lenni a dűnékhez is, de azért mégis benne az oázisban. A képen az oázis balközepén látható kis medencére nyílt az aprócska terasz abban a boutique hotelben, ahová először besétáltam, és 46 dollárért lefoglaltam egy éjszakát. Mindezt reggelivel és őszinte mosollyal. 

Ica városában lett egy keresztfiam, Elyseo Barrios Aybar, akit annak az úszómedencés bed and breakfast-nak (is) köszönhetek közvetlenül, ahol a tulajdonos, Louis szerint „francia pop és filmsztárok is megszállnak”. A kertben lettem figyelmes Demetrióra és arra a különleges fára, amin egyetlen levél sem volt, kizárólag apró hófehér virágok borították.  Egészen elképedtem a látványtól, annyira valószerűtlenül szép növény volt előttem. Megkérdeztem a kertészt, mi a neve ennek a gyönyörűségnek? ‘Arbol de la felicidad’, vagyis a boldogság fája. Ezzel a párbeszéddel kezdődött a barátságunk, aminek következő lépéseként meglátogattam Demetriót az otthonában, Ica szegénynegyedében, amit Pueblo Jovennek hívnak. Óriási megtiszteltetés, ha Padrinónak (keresztapának)  kérik fel az embert, így elsőre hirtelen nem is tudtam hogyan reagáljak, hiszen nem is élek az országban. Zavaromban lekaptam a szerencsehozó latin kendőmet, amit egy Ecuador-i vasútállomáson vásároltam korábban, és a kissrác, vagyis a keresztfiam nyakába kötöttem, hogy valahogyan jelezzem, elfogadtam a felkérést. Azt kívántam neki, hogy minden kívánsága teljesüljön, és hogy ez a szerencsehozó kendő ebben segíteni fog, hiszen velem is ezt tette az elmúlt két évben. Majd megkérdeztem Demetriót, hogy mégis mivel jár a keresztapaság, ha én éppen nem vagyok itt? „Néha írsz nekünk egy pár kedves szót.”

 

A HÉTSZÍNŰ HEGY TÚRA 

Az egyik legnépszerűbb egynapos túra, amit Cuscóból lehet foglalni a hétszínű hegy túra. Mindössze négy (!!) éve látogatható, ami miatt viszonylag friss látványosságnak számít Peruban. Nekem az igazi élmény nem is a hétszínű hegy volt – ami ugyan gyönyörű – hanem az a sok gyönyörű lovászlány és lovászfiú, akik némi kereset reményében fölajánlják lovaikat a hegy megmászásához. Óriási élmény velük beszélgetni,  szerintem mindegyiket „leportréztam”, amiből azért nem mutatok itt sokat, mert a fotókból és a történetekből egy pop – up kiállítást szeretnék szervezni még szeptemberben. Tippem, hogy a Valle Rojo (Vörös Völgy) túrát is érdemes megcsinálni, ha már ott van az ember, csak egy-két óra plusz a visszafelé úton, de alig teszi meg valaki. Vad alpakák, vörös hegy és szinte senki, csak a tiszta hegyi csönd 5500 méteres magasságban.

 

VALLE SAGRADO 

A Szent Völgy, ami miatt bármikor visszemennék Peruba, meg lehet oldani egynapos túrával is, de ha az embernek van ideje, vagy szeretne igazán autentikus inka városokat és falvakat felfedezni, akkor egyenként is érdemes őket felfedezni. Nekem Chinchero lett a kedvencem. Szerintem nem lehet elég időt eltölteni bennük. 

SRÍ LANKA, A VILÁG LEGSZEBB MOSOLYAI

Már csak amiatt is érdemes volt felfedezni Srí Lankát, hogy megtapasztaljam, milyen egész nap mosolyokban és odafigyelésben fürödni. Soha, sehol nem tapasztaltam még azt eddig a világon, amit abban a két hét hétben Srí Lankán, hogy bárkire rámosolygok, azonnal odaadóan viszonozza. Mindezt persze csak abban az esetben, ha nem ő kezdte a mosolygást.

 

 

Kortól, nemtől és életkortól teljesen függetlenül a mosoly mindenkitől s mindenkinek jár. “Ez az egyik olyan jó dolog a világon, ami semmibe nem kerül, de mégis mindenkinek jót tesz.” – fogalmazták meg többen nekem a helyiek közül arra reagálva, amikor azt válaszoltam, hogy nekem a mosolyok miatt jó nagyon Srí Lankán. Meg a nyugalom miatt, meg az ipari feldolgozástól messze álló ételek,  a friss gyümölcsök és sokat számít az a megható kedvesség, ami folyamatosan körülveszi az embert az országban. 

 

 

Az egyik legnagyobb élmény egy hindu esküvő volt, ahová a teaföldek felé  vezető úton egy aprócska faluban kígyóbűvölő dudára emlékeztető zenét követve tévedtem be egy hegyi túrázás után. A násznép olyan szeretettel fogadott, mintha családtag lennék. 

A násznép az esküvő után sem akart elengedni, de a szertartás után (ahol egyébként nemcsak a kéz, hanem a láb ujjaira is gyűrűt húznak) az ifjú pár azt kérte, hogy ott, ahol összeadták őket a templomban, álljak be mögéjük egy közös képre, mert kell a családi albumba. Rettenetesen zavarban voltam, de sikerült megoldanunk a feladatot. 

A másik nagy élményem a nomád cigányokkal való találkozás volt, akik aprócska szinte derékig érő kis kunyhókban laknak,  éppen azért mert pár hétre táboroznak csak le egy helyen. Mint megtudtam, lehetőleg mindig tó mellé. 

A nők tenyérjóslással, a férfiak zenéléssel és kígyóbűvöléssel foglalkoznak és bár Srí Lanka törvényei szigorúan tiltják a vad állatok háztratásban való tartását – vadon élő majmot, papagájt szigorúan tilos házikedvencként tartani például – ez a törvény a cigányokra nem vonatkozik, mert ők abból (is) élnek, hogy mutatványosok. 

Amikor minden nálam lévő aprót odaadtam a zenészeknek, akkor megjelentek királykobrával a kosarukban a mutatványosok, sőt, egy kisfiú nyakában anakonda is érkezett, amit mindenáron a nyakamba akartak varrni némi apróért cserébe.  Nem győztam mondogatni, hogy már nincs nálam pénz, mire az egyik kígyóbűvölő srác azt reagálta, hogy “no money, csak boldoggá akarunk tenni, mert bejöttél a cigánytáborba.” A kígyóbűvölő srác csak akkor tette vissza a kosara fedőjét a királykobrára, amikor azt mondtam, hogy most már eleget láttam, köszönöm, boldog vagyok. Most, hogy innen visszagondolok, az a kis idő, amit velük töltöttem, azért is maradt rendkívül emlékezetes, mert azt éreztem, talán ezek az emberek vannak a legközelebb a totális szabadság és az ezzel természetesen együtt járó öröm állapotához. Erre lehet persze azt mondani, hogy na de milyen áron, de segédeszközökel és pótszerekkel boldogságot hazudni a nyugati kultúrában legalább olyan komoly ár a jólétért cserébe, mint derékig érő kunyhóban élni és ezzel együtt közel lenni a totális szabadsághoz. Szerintem. Mindennek két oldala van és mindennek van ára is. Ez a világ rendje. Már ameddig még megmarad nekünk belőle valami.

Miért nem lehet Buddhával közös képet készíteni? 

Lehet, csak nem szabad háttal állni neki, miközben észül a kép, mert az tiszeteletlenségnek számít vele szemben. Én is meglepődtem, amikor valakinek azt kiabálták, hogy not allowed, no foto, miközben mások boldogan mosolyogtak Buddhával. De a legegyszerűbb és legbiztonságosabb, ha Buddháról készítünk fotót, ha mi nem vagyunk rajta, csak ő.  Egy reptéren lévő Buddha mellett láttam olyan kis képes magyarázatot is, hogy Buddhát lehet fotózni, de te ne legyél rajta. Nyilván ott nem lehetett mellé állni a méretei miatt, csak elé, ezért tiltották meg a közös fotót. 

MALDÍV – SZIGETEK – HÉT ÉJSZAKA A PARADICSOMBAN 

Összesen hét éjszakát töltöttem a világ egyik földi paradicsomának kikiáltott szigetcsoportján. A Maldív-szigetek 1192 szigetből áll, ebből alig kétszáz resort-sziget, körülbelül ugyanennyi a lakott sziget is, de az óriási érdeklődés és az igények folyamatos emelkedése mellett évente öt-hat új resort nyílik a Maldív Köztársaságban. Négy resort – szigetet és két helyiek által lakott szigetet látogattam meg a Srí Lanka felfedező utam után a Maldív – szigeteken. 

Ha egy mondatban kéne összefoglalnom a Maldív – szigetek élmény lényegét, akkor azt mondanám, hogy nemcsak azokat a kékeket nem hiszi el az ember, amit maga körül lát, hanem az egészet, ami körülöleli, ugyanis valószerűtlenül paradicsomi. 

MILYENEK A HELYI ARCOK? 

Közvetlenek, nagyon kedvesek, és mivel a egész szigetországban mindössze 350 ezer helyi él, igazán örülnek és nyitottan fogadnak minden más országból érkezőt. 

A következő állomás, az Adaaran Select Hudhuranfushi volt, ahol teljesen váratlanul egy izraeli nászutas párról készítettem fotósorozatot. A Maldívra nászútra érkeztek, jól láthatóan izgatottan és fülig szerelmesen. Talán 23 évesek lehettek és az ezen a képen látható (NOFILTER) naplementébe próbáltak belesétálni egy mini fotóállvánnyal felszerelkezve, de sehogyan sem akart összejönni a kép. Közel – távol senki, csak én henyéltem egy pálmafa tövében,  de a megfelelő pillanatban közbeléptem. Először gratuláltam a boldogsághoz, majd hozzákezdtünk a nászutas fotósorozathoz. Könnyek között köszönték meg a közös alkotó munkát.

 

ÉSZAK – MACEDÓNIA FELFEDEZÉSE 

A tavalyi év egyik nagy felfedezése volt Albánia itt a PetersPlaneten, amit Európa utolsó titkaként emlegetnek még mindig sokan. Nos, a szomszédos Észak – Macedóniába való villám kiruccanás is hasonló élményanyagot nyújtott, bár azt előre sejtettem, hogy frissességet és felfedezetlenséget itt is fogok találni.

Macedónia  zenéjével először a Művészetek Palotájában találkoztam, a „Cigánykirálynő” Esma Redzepova személyén keresztül, aki sajnos már csak lemezről hallgatható. Ha szerencsések vagyunk (sajnos nem voltam az) akkor ottlétünk alatt fellép Észak – Macedónia legmenőbb bandája, a Dzambo Agusevi Orchestra. 

MAURITIUS ÉS REUNION SZIGETE

Összesen tíz éjszakát töltöttem az Indiai óceán két álomszigetén, Mauritiuson és a Franciaországhoz tartozó Réunion szigetén. A helyiekkel való találkozásoknak és az azokból születő történeteknek köszönhetően szerettem volna megérteni és megrajzolni a szigetek portréját. 

Az amerikai író Mark Twain a mennyországhoz hasonlította Mauritiust, pontosabban tőle származik a híres, Mauritius szigetén is sokat idézett mondat, hogy a Jóisten először teremtette Mauritiust és csak utána, arról példát véve magát a mennyországot. 

Bár így utólag azt gondolom, hogy Réunion sokkal többet ér mint négy nap, amennyi nekem adatott ott, Mauritius pedig egy hét – tíz nap alatt megismerhető, felfedezhető, de több olyan emberrel találkoztam, aki egy életre választotta lakhelyéül a mágikus enegiákkal bíró szigetet. Rögtön az első Instagram posztom után jött egy üzenet egy kedves olvasómtól, hogy tudom – e hogy Mauritius úthálóztatát magyarok tervezték és építették? Konkrétan olvasóm édesapja, aki a mai napig a szigeten él. Egyik kedves barátom, egy nyári szerelmet életre szóló történetté alakító német Julia történetét még az InStyle főszerkesztőjeként egyszer beköszönő levelemben osztottam meg, ő az a német lány, aki 18 évesen nyaralt a szüleival Mauritius szigetén és megismert egy férfit, aki azóta a férje és két gyönyörű lányának édesapja. 

Mauritius szigetén a legcsodálatosabb talán az, hogy különböző vallású és származású emberek élnek együtt békében és feszültségek nélkül. Feketék, muszlimok, hindik, keresztények, európaiak keveredtek és keverednek és alkotnak egy sajátságos, állandóan mosolygó és egymást segítő közösséget. A szigeten soha nem éltek őslakosok, az európai gyarmatosítók hurcoltak ide először rabszolgákat Afrikából, az ő leszármazottaik mellett a rabszolgaság eltörlése után szintén az európai gyarmatosítók hozták a szigetre dolgozni a tamil közösségeket Dél – Indiából. Talán ők élnek a legnagyobb számban a szigeten. Ők „szinte rabszolga, de azért mégsem” státuszban dolgoztak tovább a fehér ültetvényesek földjein. Ryan, akinek otthona egyik szobáját béreltem az Airbnb-n keresztül egy másik Mauritiusról is mesél. „Az a békés egymás mellett élés csak addig van itt, amíg az emberek nem akarnak összeházasodni.” Ryan két bátyja közül az egyik Milánóban él, a másik Maurituson, ő maga pedig divattervező édesapjával egy háztartásban. Különböző vallású szülei ugyan összeházasodtak, de az édesanyja családja nem tűrte, hogy a három fiút világra hozó asszony nem a saját vallásának megfelelő férjhez ment hozzá, így el kellett hagynia a családját. Ryan azóta nem imádkozik egyetlen Istenhez sem, viszont eldöntötte, hogy csak jót tesz, mindig, minden körülmények között és mindenkivel. Nem iszik, nem dohányzik, megosztja az ételét és mindenhol segít, ahol tud. Az egyik nagy túránkon egy vadnyúlkölyköt mentettünk meg közösen, aki egy sziklahasadékba szorult, valószínűleg egy ragadozó madár elől menekülve. Szegény nyuszi nem tudott kimászni, viszont a vízszint egyre emelkedett.  A nyúlgyerek azóta vele él, a gyorsan kialalukó barátságunk emlékére, Peternek nevezte el a kis állatot. „Peter, the rabbit.” 

RÉUNION, A FRANCIA TARTOMÁNY 

Réunion mindössze 55 pernyi repülőútra van Mauritius szigetétől. Fantasztikus élmény sms-t kapni 8-9000 kilométerre Budapesttől és Párizstól az Indiai Óceán közepén a szolgáltatómtól, hogy ön az Európai Unió területén tartózkodik és bátran használhatja a telefonját akár telefonhívásokra is. 

MOSZKVÁTÓL TATÁRFÖLDIG 

A nagy orosz kalandtúra – így neveztem el a teljes áramlásélményben megélt évtizednyitó utazást – után sokkal erősebben, frissebben és pihentebben érkeztem haza, mint bármelyik télre időzített trópusi utamról. Belementem minden kalandba, ami útközben váratlanul adódott : Moszkvában Szilveszter éjjelén táncoltunk a szabad ég alatt üzbégekkel és oroszokkal, volt erdei túrázás, befagyott tavon sétálás, éjszakai vonatozás és buszozás, trappolás és éneklés a szakadó hóesésben, friss víz kortyolgatása erdei forrásból, sok – sok olyan élmény, amiről eszembe sem jutott volna korábban, hogy a hideg ellenére maximálisan helye van a januárban. 

Erősen és kalandosan indult a huszas évek a PetersPlaneten, Moszkva mellett a vidéki Oroszország legszebb városai közül néhány, a híres Golden Ring vonalon Rosztov, Jároszláv, aprófalvak de még Tatárföld is belefért abba a tíz napba és tíz éjszakába, ami után még mindig érzem a rendkívüli feltöltő hatást, ami talán annak is köszönhető, hogy semmit nem szerveztem le előre. Arra mentem, amerre jól esett, ahhoz csatlakoztam, amihez kedvem volt és ott maradtam tovább egy-két napot, ahol igazán boldognak és szabadnak éreztem magam. 

 

Az egész túrát couchsurfinggel toltam végig, így sikerült olyan intenzíven együtt lennem a helyiekkel, amennyire csak lehetséges. Olyan fokú vendégszeretettel és kedvességgel találkoztam Oroszországban, amivel korábban talán Indiában vagy Iránban. A magyar, a francia és a latin – amerikai mellett az orosz irodalom volt rám a legnagyobb hatással eddig. Valamennyire ismerősnek éreztem az orosz lelket Puskin, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Bulgakov vagy a kortárs Pelevin munkáiból, így kicsit sem meglepődve tapasztaltam, hogy a saját, első kézből származó élményeim alapján az orosz lélek legalább olyan gazdag és érzékeny, mint ahogyan azt az orosz irodalomban megismertem. Az orosz ember pedig nagylelkű,  nagyvonalú és figyelmes vendéglátó. 

Az orosz vendégszeretetből már a repülőgépen kaptam ízelítőt. A gépen mellettem ülő hölgy a kisfiával utazott – magyarul és oroszul is szólt hozzá – ezért bátran kérdeztem meg, miután kiderült, hogy moszkvai, hogy az első couchsurfing éjszakám helyszínére hogyan jutok el. Az volt a válasz, hogy ‘elviszlek taxival, abba az irányba megyünk, örülök, hogy segíthetek”. Ludmilla, mint kiderült Budapesten járt egyetemre, magyar férfihez ment feleségül, de az új évet minden évben a családjával és Moszkvában tölti. Vele, a kisfiával és a reptérre őt fogadni érkező édesapjával érkeztem meg Moszkvába. 

 

 

TATÁRFÖLD FELFEDEZÉSE 

A Moszkvából induló éjszakai vonat másnap délután fut be Kazany városába, és bár a vonaton az utazó folyamatosan utántöltheti a poharát forró vízzel – ha vitt magával teafüvet, bögrét vagy csészét – mert a forró víz ingyen van és kifogyhatatlan. Ha nem vitt magával, akkor vásárolhat instant kávét és teafüvet a vonaton, sőt, tésztalevest is. Mindenesetre az első dolgom a mgérkezésem után az volt, hogy valahol a városban igyak egy frissen főzött ütős feketét. Moszkvai tapasztalatok birtokában egy grúz kifőzdét választottam, egy frissen gyúrt hachapuri mellé kértem a kávét, hozzátéve, hogy egy igazán hatásosat  szeretnék kérni. Nos, a tulajdonos nem engedte hogy kifizessem, “mi szeretjük a vendéget”, tette hozzá magyarázatképpen, pedig semmit nem tudott rólam, például azt, hogy ezt a mondatát sok ezer utazni szerető emberrel is megosztom majd, ha Tatárföldről írok.

 

Egy chak – chak boltban szerettem volna megkóstolni a tatár nemzeti édességet, ami mézből készülő, édes-mázos apró kukac formájú édességdarabkák egyvelege, de végül a jótékony hatású házi gyűjtésű tatár teát választottam egy házi baklava tál mellett a boltban. A tulajdonos minden korábbi beszélgetés és ismerkedés nélkül azt mondta, hogy válasszak hozzá egy hűtőmágnest is és fogadjam el az egészet ajándékba. Dehát miért? Mert így hírét viszed, hogy Tatárföld szereti a vendégeket. Ő sem tudta, hogy utazási újságírással foglalkozom, így az idézett mondat pont oda kerül, ahová való. Utazni és olvasni szerető, nyitott olvasók elé. Nekem mindig a helyiek teszik igazán emlékezetessé a felfedezni kívánt országot vagy várost. Ennél kedvesebb belépőt mint amit Tatárföldön kaptam teljesen ismeretlenül  – az utcáról nem otthonokba betérve – talán még sehol nem kaptam a világon. Apróságnak tűnik mindez, de talán a legtöbbet mondja el arról, hogyan gondolkodik és cselekszik minden érdek nélkül egy nép, és akkor az őszinte mosolyokról még nem is beszéltem. 

 

Tatárföldet és Kazan városát Oroszország egyik gazdag, gazdaságilag jól prosperáló vidékeként emlegetik és az alatt a néhány nap alatt, amit ott töltöttem, meg is éreztem ebből valamit. Máriának vagyis Másának köszönhetően – akinél couchsurfingeltem – sokat megtudtam arról is, hogyan élnek és gondolkodnak a helyiek. Szerettem volna egzotikus tatár arcokat fotózni – fotóztam is – de mindennél jobban tetszett az, ahogyan a félig orosz, félig tatár származású vendéglátóm elmagyarázta, hogy egy ilyen kevert vérű népnél, mint akik Tatárföldet lakják, talán ez nem annnyira fontos, mint nekem, aki különleges karakterek portréit vadássza egy távoli vidék városában. A Tatár Köztársaság és fővárosa Kazany, rendkívül büszke arra, hogy az iszlám és a keresztény harmonikusan él együtt náluk. 

Viccesen indult néhény beszélgetésem, amikor konkrétan rákérdeztem, hogy ne haragudj, olyan különleges arcod van, milyen vérvonalból származol, de volt hogy egyszerűen csak annyit kérdeztem, miután elmondtam, hogy ki vagyok, hogy te egyébként tatár vagy? Azt, hogy a tatár közmondásossá vált Magyarországon, senki nem gondolta volna, de megtudtam, hogy Oroszországban is van egy a tatárokról nem túl pozitív képet festő szólásmondás. Ehhez tettem hozzá náhány helybélinek azt, amit bölcsészkaron a nyelvészeti szemináriumokon évekig folyamatosan emlegettünk, miszerint nálunk a tővéghangzókat is elvitte a tatár. Ennél meglepőbb már csak az volt néhány helybéli számára – mit sem sejtve a magyar történelem egyéb fejezeteiről –  amikor teljesen váratlanul és akcentus nélküli orosz nyelven elénekeltem a volgai hajómunkások szép szomorú dalát, az Eeej uhnyem kezdetűt. Aki velem egyidős, vagy nálam idősebb, pontosan tudja, hogy melyikről beszélek. Nem könnyű a dallama sem, de már csak az arcokra kiülő döbbenetért is érdemes elénekelni a Volga folyó környékén annak illusztrálására, hogy mi mindent lehet egy nyugatról érkezett utazó tarsolyában Tatárföldön. 

 

SZERELMEM? VELENCE 

Megunhatatlan, gyönyörű és itt van a közelben. Amikor csak úgy céltalanul sétálgatok benne, arra gondolok, vajon mennyi mindent láthatott már ez a város? Hogyan lehet benne ennyi gazdagság, életszeretet, szépség és szomorúság egyszerre? Vajon ebben az évszázadban tényleg eltűnik a Föld színéről? Folyamatosan erre gondolok, amikor csak úgy hagyom hogy magába szívjon a város. Kiismerhetetlen és befogadhatatlan és állandóan meglepetésekkel áll elő. Az egyik kedvenc városom és szerintem az egyik legszebb is a világon. 

Velence minden kétséget kizáróan a világ legromantikusabb városa. Téli holtszezonban, a karnevál előtt – ha szerencsénk van – akár nyolcvan euróért is foghatunk egy gondolást, de kár alkudozással elrontani a hangulatot. Ha turistás, ha nem, egyszer az életben bele kell ülni, Coco Chanel mondta, hogy ha az ember már nem él szexuális életet, ez a fajta ringatózás egy gondolán Velencében kárpótolja valamennyire. 

 

Az idei első utam – még a koronavírus – válság előtti időkben, január első hetében – egy nagy áramlás volt, Velence mellett Murano, Burano, Lido, Torcello (ahol az egyik éttermet úgy hívják, hogy Attila trónja)  Padova és Treviso felfedezése is bőven belefért abba a hétbe, amit azért választottam az eredetileg októberre tervezett projekthez, mert egy velencei ismerősöm azt mondta, hogy gyere január közepén, a farsang előtt és az elnyújtott Karácsonyi szabadságolások után, alig fogod elhinni, amit látsz. Ilyenkor Velence csak a velenceieké. 

 

MEXIKÓ, GUATEMALA, BELIZE 

Amikor január végén elindultam Latin – Amerikába még jártak repülőgépek Budapest és Sanghaj között. Mire hat hét után hazaérkeztem, Olaszország karanténba került óránként bezárt egy ország. Ezen a napon a Konzuli Szolgálat honlapján az olvasható, hogy utazásra nem javasolt, a világ összes országa. Latin – Amerikában – ahol az év elején megfordultam – Guatemalában, Belizében és Mexikóban semmit sem lehetett érezni abból a rettegésből amibe itthon hazaérkezésemkor csöppentem. Viccesnek tűnnek innen nézve azok az indulásom környékén hallott reakciók is, hogy egyedül, Mexikóba?! Hiszen az veszélyes… Többen felhívták a figyelmem arra, hogy metróba ne szálljak Mexikó City-ben, mert  „az egyedül utazgató fehér embert elrabolják.” Mondanom sem kell, ezek a félelmek, pontosabban azok projekciói nevetségesen ostobák, különösen, hogy a legtöbbször azok az emberek projektálják ilyen módon a félelmeiket, akik még nem jártak az adott városban, vagy országban. A legtöbb kérdést is a biztonsággal kapcsolatban kaptam. Nos, én végig biztonságban és egyedül is remekül éreztem magam. A cél, hogy teljes áramlásélményben, lassú és felelősségteljes utazással, a helyiek hétköznapjait élve, velük együtt lakva megéljem és a lehető legmélyebbre ásva a kultúrájukban megértsem, felfedezzem kedvenc földrészem új, eddig ismeretlen országait. Szerettem volna, ha összejön annyi minőségi találkozás, hogy egy idei portrékiállítást is rendezhessek belőle az élményanyag megosztásán túl. Az élményanyag és a tervezett kiállítási anyag is összeállt, és ugyan jött egy váratlan vírusveszély – egészen biztos vagyok benne, hogy nem tart örökké – viszont megtanít bennünket, hogy értékeljük és becsüljük mindazt, amink van. Latin – Amerika is erre tanít. Minden alkalommal meghat, ahogyan könnybe lábadt szemmel köszönik meg a pár pezós borravalót, vagy az, ahogyan teljesen magától értetődő módon összetart egy közösség, nemcsak vészhelyzetben. Mindig, minden körülmények között. Szeretettel és türelemmel. 

 

Mexikóvárosba napfelkeltekor érkeztem, meglepődve vettem tudomásul, hogy öt pezóért (körülbelül 25 eurócent) a reptérről könnyedén be tudok jutni a városba. Az első, amit megtapasztaltam  – és a Mexikóvárost jól ismerőktől korábban is hallottam – az az emberség és magától értetődő segítőkézség. A metróban gyakran kérdezni sem kell, ha a helyiek látják, hogy az ember téblábol, azonnal a segítségére sietnek. Minden Mexikóvárosban töltött napon, minden egyes 5 pezós utazásnál odasétáltam az egyébként golyóálló mellényt viselő közlekedési „peronrendőrhöz”, és megkérdeztem, hogy melyik irányba kell mennem a célállomáshoz,és mindig rendkívüli élményt jelentett, ahogyan az útbaigazítást megköszönve úgy reagáltak, hogy „szolgálatára, uram”, (para servirle, señor), végül is ez az (egyik) dolguk, hogy egy húszmilliós nagyvárosban (ahol értelemszerűen az ember metróval gyorsabban eljut a célállomáshoz, mint bármi mással) vigyázzák és segítsék az utazót. Hogy biztonságosnak éreztem – e Mexikóvárost az ott töltött összesen tíz nap alatt? Maximálisan, nemcsak biztonságosnak, hanem segítőkésznek és emberségesnek is és hozzáteszem, a világon az egyik legolcsóbb, legjobb metrót találtam ott és a leggazdagabb múzeumkínálatot. 

BELIZE, ahol az első dolgom volt, hogy hajat vágassak egy helyi fodrászszalonban. 

 

 Guatemala!. Azonnal a kedvencem lett az egész ország a benne lakókkal együtt fantasztikus energiái miatt. Ide kötődik az az élmény is, amikor teljesen váratlanul stoppoltam egy helikoptert, amivel Antigua Guatemalából Latin Amerika Velencéjeként emlegetett Flores -ba érkeztem meg. Flores a mayák utolsó bástyájaként 200 évvel azután lett a spanyol hódítók martaléka, hogy 1521-ben megérkeztek és leigázták az ott élőket. 

Az egyik top élmény – ami az összes többivel együtt tudom, hogy örökre velem marad –  az a cenote túra a Yucatan félszigeten. A cenoték édesvízzel teli legtöbbször kör alakú föld alatti képződmények, és gyakran voltak helyszínei a mayák szent ceremóniáinak. Gondolhatuk itt emberáldozatok bemutatására vagy egyéb rituálékra. Varázslatos (nem tudok más szót használni) energiájú, földrajzilag is szokatlanul érdekes képződmények, bennük úszkálni páratlan élmény. 

A utazás felfokozott állapot, hiszen az embernek limitált ideje van arra, hogy fefedezze, megélje azt a másik világot, amibe csöppent. Maga gazdálkodik az idejével és dönti el, hogy mit és milyen mennyiségben él meg a rendelkezésére álló időből. Szerintem az utazás a legjobb tanító arra, hogy az ember okosan gazdálkodjon az idejével, akkor is, ha otthon, esetleg önként vállalt karanténban tölti  a napjait vagy otthon próbál közelebb kerülni magához és a körülötte lévő világhoz. 

Amikor január végén elindultam Latin – Amerikába még jártak repülőgépek Budapest és Sanghaj között. Mire hat hét után hazaérkeztem, Olaszország karanténba került és jelenleg szinte óránként bezár egy ország. Ezekben a percekben egy esetleges hazai kijárási tilalom bevezetésének javaslatáról lehet olvasni itthon. Latin – Amerikában – ahol megfordultam – Guatemalában, Belizében és Mexikóban semmit sem lehetett érezni az elmúlt hetekben abból a rettegésből amibe itthon csöppentem. Viccesnek tűnnek innen nézve azok az indulásom környékén hallott reakciók is, hogy egyedül, Mexikóba?! Hiszen az veszélyes… Többen felhívták a figyelmem arra, hogy metróba ne szálljak Mexikó City-ben, mert  „az egyedül utazgató fehér embert elrabolják.” Mondanom sem kell, ezek a félelmek, pontosabban azok projekciói nevetségesen ostobák, különösen, hogy a legtöbbször azok az emberek projektálják ilyen módon a félelmeiket, akik még nem jártak az adott városban, vagy országban. A legtöbb kérdést is a biztonsággal kapcsolatban kaptam. Nos, én végig biztonságban és egyedül is remekül éreztem magam. A cél, hogy teljes áramlásélményben, lassú és felelősségteljes utazással, a helyiek hétköznapjait élve, velük együtt lakva megéljem és a lehető legmélyebbre ásva a kultúrájukban megértsem, felfedezzem kedvenc földrészem új, eddig ismeretlen országait. Szerettem volna, ha összejön annyi minőségi találkozás, hogy egy idei portrékiállítást is rendezhessek belőle az élményanyag megosztásán túl. Az élményanyag és a tervezett kiállítási anyag is összeállt, és ugyan jött egy váratlan vírusveszély – egészen biztos vagyok benne, hogy nem tart örökké – viszont megtanít bennünket, hogy értékeljük és becsüljük mindazt, amink van. Latin – Amerika is erre tanít. Minden alkalommal meghat, ahogyan könnybe lábadt szemmel köszönik meg a pár pezós borravalót, vagy az, ahogyan teljesen magától értetődő módon összetart egy közösség, nemcsak vészhelyzetben. Mindig, minden körülmények között. Szeretettel és türelemmel. 

 

 

Mexikóvárosba napfelkeltekor érkeztem, meglepődve vettem tudomásul, hogy öt pezóért (körülbelül 25 eurócent) a reptérről könnyedén be tudok jutni a városba. Az első, amit megtapasztaltam  – és a Mexikóvárost jól ismerőktől korábban is hallottam – az az emberség és magától értetődő segítőkézség. A metróban gyakran kérdezni sem kell, ha a helyiek látják, hogy az ember téblábol, azonnal a segítségére sietnek. Minden Mexikóvárosban töltött napon, minden egyes 5 pezós utazásnál odasétáltam az egyébként golyóálló mellényt viselő közlekedési „peronrendőrhöz”, és megkérdeztem, hogy melyik irányba kell mennem a célállomáshoz,és mindig rendkívüli élményt jelentett, ahogyan az útbaigazítást megköszönve úgy reagáltak, hogy „szolgálatára, uram”, (para servirle, señor), végül is ez az (egyik) dolguk, hogy egy húszmilliós nagyvárosban (ahol értelemszerűen az ember metróval gyorsabban eljut a célállomáshoz, mint bármi mással) vigyázzák és segítsék az utazót. Hogy biztonságosnak éreztem – e Mexikóvárost az ott töltött összesen tíz nap alatt? Maximálisan, nemcsak biztonságosnak, hanem segítőkésznek és emberségesnek is és hozzáteszem, a világon az egyik legolcsóbb, legjobb metrót találtam ott és a leggazdagabb múzeumkínálatot. 

Pozitív energiát, életigenlést, portrékat és történeteket, tanulságos, megható és inspiráló történeteket ígértem nektek az otthon töltött időre, de kérdéseket is kaptam, így mesélek, meg válaszolok is, a legfontosabb, hogy minőségi időt töltsünk együtt itt az oldalon, ha már egy helyben kell most maradnunk egy darabig. 

MI VOLT A LEGNAGYOBB ÉLMÉNYED A KINT TÖLTÖTT HAT HÉTBEN? 

Az úton levés maga. Rendkívüli módon stimulál a mindig friss, mindig új és éppen ezért kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli ismeretlen. Egy élményt nem tudnék választani – ahogyan ülepednek le az élmények –  úgy alakul, hogy melyik történet lesz maradandóbb, emlékezetesebb. Az első Belizéből ugrik be, ahol – akárcsak az összes többi országban – jogosítvány és ebből következőleg bérelt autó hiányában mindig a helyiekkel utaztam. Azt tapasztaltam, hogy Belize City buszain a sofőr DJ is egyben, aki a kedvenc zenéit játssza. Általában angolszász playlist szól friss slágerekkel vagy latin zenékkel. Mint egész Latin -Amerikában, itt is a kolumbiai kumbia műfaja a legmenőbb, de egyszer egy késő délután a Ladyville vonalon a külvárosi villába hazafelé tartva a sofőr egy mini televízión egy Tina Turner koncertet játszott, rendesen föltolt hangerővel. Nos, a Proud Mary szólt éppen, talán ismeritek, amikor Tina lassan fokozatosan hergeli a közönséget azzal a sorral, hogy Rolllin, Rollin, ekkor megszakadt a kapcsolat, leállt a zene. Ekkor vettem észre hogy nemcsak én énekelek, hanem velem együtt a tömött busz teli torokkal  –  – mint egy gospelkórus a vasárnapi misén  – vezeti le egy emberként azt a sort, hogy Rollin on a riveeeer. Mindezt olyan mélységgel és szenvedéllyel, ahogyan csak a feketék tudják ezt a sort énekelni. Mindannyian felnevettünk, olyan hangosan szólt a zene, hogy nem vettük észre, valójában, mindenki énekel. Összetartozás és felvillanyozó egységélményem volt, milyen egyszerű és mégis mekkora csoda, és se koktél, se diszkó nem kellett hozzá. 

 

A másik élmény, ami rögtön beugrik, már Mexikóban történt, egy kis faluban. Egy ősi prehispán testet, lelket, szellemet tisztító sámán által vezetett ceremónián vettem részt, ami leginkább egy szaunaszeánszra hasonlít. Tiszteletre, alázatra tanít ez a szeánsz és a lelket is megtisztítja a lerakódott mocsoktól. Rezgésekkel (éppen úgy, mint a jógában is gyógyító, tisztító Ommmm), zenékkel és közös énekléssel. Képzeljétek el, hogy egy sámán útmutatásai mellett úgy néztek szembe a félelmeitekkel, hogy közben az általa tanított dalokat és az általa a kezetekbe adott hangszereket használjátok. Emlékszem a sámán mondatára, „ne gondolkozz, játssz rajta, ahogyan jólesik ” –  miközben azt énekeltem vele együtt, hogy a testem a föld, a vérem a rajta futó folyók, a tűz a szellemem és a lélegzetem a szél, magasan repülök nem félek és még magasabbra szállok – ez csak egy villanásnyi töredéke a majd háromórás szeánsznak természetesen, ami komoly felismeréseket hozott magával, arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent hagytam ott a gomba formájú földszaunában abból, amire már nincs szükségem.

A harmadik feledhetetlen élményem egész Guatemala. Azonnal a kedvencem lett az egész ország a benne lakókkal együtt fantasztikus energiái miatt. Ide kötődik az az élmény is, amikor teljesen váratlanul stoppoltam egy helikoptert, amivel Antigua Guatemalából Latin Amerika Velencéjeként emlegetett Flores -ba érkeztem meg. Flores a mayák utolsó bástyájaként 200 évvel azután lett a spanyol hódítók martaléka, hogy 1521-ben megérkeztek és leigázták az ott élőket. 

Az egyik top élmény – ami az összes többivel együtt tudom, hogy örökre velem marad –  az a cenote túra a Yucatan félszigeten. A cenoték édesvízzel teli legtöbbször kör alakú föld alatti képződmények, és gyakran voltak helyszínei a mayák szent ceremóniáinak. Gondolhatuk itt emberáldozatok bemutatására vagy egyéb rituálékra. Varázslatos (nem tudok más szót használni) energiájú, földrajzilag is szokatlanul érdekes képződmények, bennük úszkálni páratlan élmény. 

 

MILYEN EGYEDÜL UTAZNI LATIN-AMERIKÁBAN? 

Nekem konkrétan felszabadító, örömmel és kihívásokkal teli. Felszabadító, hogy az ember minden napjáról, annak minden percéről maga dönt és ezzel együtt vállalja is a felelősséget. Nincs kit okolni, nincs semmilyen élethazugság, ami mögé az ember elrejtheti maga elől az igazat, mert minden döntés az övé és ezzel együtt az is az övé lesz, ami abból a döntéséből következik. Közhely, hogy minden utazás belső utazás is egyben, de az egyedül, hátizsákkal való felfedezés nagy előnye, hogy az utazó nemcsak a világról, a körülötte lévő kultúráról, hanem magáról is sokat megtud. Ezen túl valójban sosincs egyedül. Ha már megtanulta azt, hogy hogyan legyen jóban önmagával, akkor saját maga egyik jó társaságává válik, de az útja során folyamatosan jönnek emberek, akikkel több – kevesebb időt tölt. Segít nekik, vagy neki segítenek, nagy kalandokat élnek át vagy tanulnak egymástól, pont úgy, mint egy életút során.

A utazás felfokozott állapot, hiszen az embernek limitált ideje van arra, hogy fefedezze, megélje azt a másik világot, amibe csöppent. Maga gazdálkodik az idejével és dönti el, hogy mit és milyen mennyiségben él meg a rendelkezésére álló időből. Szerintem az utazás a legjobb tanító arra, hogy az ember okosan gazdálkodjon az idejével, akkor is, ha otthon, önként vállalt karanténban tölti éppen a napjait. Remélem, ez a pár fotó és néhány történet is adott valamit nektek abból a hat hétből, aminek a tanulságait, élményeit és képeit folyamatosan osztom meg veletek a különböző PetersPlanet csatornákon és ha csak egy időre is, de elvisz benneteket egy másik, biztonságos és szerethető világba addig, amíg újra megváltozik a világ,  vagy inkább visszakapjuk a régit, amit jobban szeretünk és értékelünk a most szerzett tapasztalataink birtokában. 

 

Amikor január végén elindultam Latin – Amerikába még jártak repülőgépek Budapest és Sanghaj között. Mire hat hét után hazaérkeztem, Olaszország karanténba került és jelenleg szinte óránként bezár egy ország. Ezekben a percekben egy esetleges hazai kijárási tilalom bevezetésének javaslatáról lehet olvasni itthon. Latin – Amerikában – ahol megfordultam – Guatemalában, Belizében és Mexikóban semmit sem lehetett érezni az elmúlt hetekben abból a rettegésből amibe itthon csöppentem. Viccesnek tűnnek innen nézve azok az indulásom környékén hallott reakciók is, hogy egyedül, Mexikóba?! Hiszen az veszélyes… Többen felhívták a figyelmem arra, hogy metróba ne szálljak Mexikó City-ben, mert  „az egyedül utazgató fehér embert elrabolják.” Mondanom sem kell, ezek a félelmek, pontosabban azok projekciói nevetségesen ostobák, különösen, hogy a legtöbbször azok az emberek projektálják ilyen módon a félelmeiket, akik még nem jártak az adott városban, vagy országban. A legtöbb kérdést is a biztonsággal kapcsolatban kaptam. Nos, én végig biztonságban és egyedül is remekül éreztem magam. A cél, hogy teljes áramlásélményben, lassú és felelősségteljes utazással, a helyiek hétköznapjait élve, velük együtt lakva megéljem és a lehető legmélyebbre ásva a kultúrájukban megértsem, felfedezzem kedvenc földrészem új, eddig ismeretlen országait. Szerettem volna, ha összejön annyi minőségi találkozás, hogy egy idei portrékiállítást is rendezhessek belőle az élményanyag megosztásán túl. Az élményanyag és a tervezett kiállítási anyag is összeállt, és ugyan jött egy váratlan vírusveszély – egészen biztos vagyok benne, hogy nem tart örökké – viszont megtanít bennünket, hogy értékeljük és becsüljük mindazt, amink van. Latin – Amerika is erre tanít. Minden alkalommal meghat, ahogyan könnybe lábadt szemmel köszönik meg a pár pezós borravalót, vagy az, ahogyan teljesen magától értetődő módon összetart egy közösség, nemcsak vészhelyzetben. Mindig, minden körülmények között. Szeretettel és türelemmel. 

 

 

Mexikóvárosba napfelkeltekor érkeztem, meglepődve vettem tudomásul, hogy öt pezóért (körülbelül 25 eurócent) a reptérről könnyedén be tudok jutni a városba. Az első, amit megtapasztaltam  – és a Mexikóvárost jól ismerőktől korábban is hallottam – az az emberség és magától értetődő segítőkézség. A metróban gyakran kérdezni sem kell, ha a helyiek látják, hogy az ember téblábol, azonnal a segítségére sietnek. Minden Mexikóvárosban töltött napon, minden egyes 5 pezós utazásnál odasétáltam az egyébként golyóálló mellényt viselő közlekedési „peronrendőrhöz”, és megkérdeztem, hogy melyik irányba kell mennem a célállomáshoz,és mindig rendkívüli élményt jelentett, ahogyan az útbaigazítást megköszönve úgy reagáltak, hogy „szolgálatára, uram”, (para servirle, señor), végül is ez az (egyik) dolguk, hogy egy húszmilliós nagyvárosban (ahol értelemszerűen az ember metróval gyorsabban eljut a célállomáshoz, mint bármi mással) vigyázzák és segítsék az utazót. Hogy biztonságosnak éreztem – e Mexikóvárost az ott töltött összesen tíz nap alatt? Maximálisan, nemcsak biztonságosnak, hanem segítőkésznek és emberségesnek is és hozzáteszem, a világon az egyik legolcsóbb, legjobb metrót találtam ott és a leggazdagabb múzeumkínálatot. 

Pozitív energiát, életigenlést, portrékat és történeteket, tanulságos, megható és inspiráló történeteket ígértem nektek az otthon töltött időre, de kérdéseket is kaptam, így mesélek, meg válaszolok is, a legfontosabb, hogy minőségi időt töltsünk együtt itt az oldalon, ha már egy helyben kell most maradnunk egy darabig. 

MI VOLT A LEGNAGYOBB ÉLMÉNYED A KINT TÖLTÖTT HAT HÉTBEN? 

Az úton levés maga. Rendkívüli módon stimulál a mindig friss, mindig új és éppen ezért kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli ismeretlen. Egy élményt nem tudnék választani – ahogyan ülepednek le az élmények –  úgy alakul, hogy melyik történet lesz maradandóbb, emlékezetesebb. Az első Belizéből ugrik be, ahol – akárcsak az összes többi országban – jogosítvány és ebből következőleg bérelt autó hiányában mindig a helyiekkel utaztam. Azt tapasztaltam, hogy Belize City buszain a sofőr DJ is egyben, aki a kedvenc zenéit játssza. Általában angolszász playlist szól friss slágerekkel vagy latin zenékkel. Mint egész Latin -Amerikában, itt is a kolumbiai kumbia műfaja a legmenőbb, de egyszer egy késő délután a Ladyville vonalon a külvárosi villába hazafelé tartva a sofőr egy mini televízión egy Tina Turner koncertet játszott, rendesen föltolt hangerővel. Nos, a Proud Mary szólt éppen, talán ismeritek, amikor Tina lassan fokozatosan hergeli a közönséget azzal a sorral, hogy Rolllin, Rollin, ekkor megszakadt a kapcsolat, leállt a zene. Ekkor vettem észre hogy nemcsak én énekelek, hanem velem együtt a tömött busz teli torokkal  –  – mint egy gospelkórus a vasárnapi misén  – vezeti le egy emberként azt a sort, hogy Rollin on a riveeeer. Mindezt olyan mélységgel és szenvedéllyel, ahogyan csak a feketék tudják ezt a sort énekelni. Mindannyian felnevettünk, olyan hangosan szólt a zene, hogy nem vettük észre, valójában, mindenki énekel. Összetartozás és felvillanyozó egységélményem volt, milyen egyszerű és mégis mekkora csoda, és se koktél, se diszkó nem kellett hozzá. 

 

A másik élmény, ami rögtön beugrik, már Mexikóban történt, egy kis faluban. Egy ősi prehispán testet, lelket, szellemet tisztító sámán által vezetett ceremónián vettem részt, ami leginkább egy szaunaszeánszra hasonlít. Tiszteletre, alázatra tanít ez a szeánsz és a lelket is megtisztítja a lerakódott mocsoktól. Rezgésekkel (éppen úgy, mint a jógában is gyógyító, tisztító Ommmm), zenékkel és közös énekléssel. Képzeljétek el, hogy egy sámán útmutatásai mellett úgy néztek szembe a félelmeitekkel, hogy közben az általa tanított dalokat és az általa a kezetekbe adott hangszereket használjátok. Emlékszem a sámán mondatára, „ne gondolkozz, játssz rajta, ahogyan jólesik ” –  miközben azt énekeltem vele együtt, hogy a testem a föld, a vérem a rajta futó folyók, a tűz a szellemem és a lélegzetem a szél, magasan repülök nem félek és még magasabbra szállok – ez csak egy villanásnyi töredéke a majd háromórás szeánsznak természetesen, ami komoly felismeréseket hozott magával, arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent hagytam ott a gomba formájú földszaunában abból, amire már nincs szükségem.

A harmadik feledhetetlen élményem egész Guatemala. Azonnal a kedvencem lett az egész ország a benne lakókkal együtt fantasztikus energiái miatt. Ide kötődik az az élmény is, amikor teljesen váratlanul stoppoltam egy helikoptert, amivel Antigua Guatemalából Latin Amerika Velencéjeként emlegetett Flores -ba érkeztem meg. Flores a mayák utolsó bástyájaként 200 évvel azután lett a spanyol hódítók martaléka, hogy 1521-ben megérkeztek és leigázták az ott élőket. 

Az egyik top élmény – ami az összes többivel együtt tudom, hogy örökre velem marad –  az a cenote túra a Yucatan félszigeten. A cenoték édesvízzel teli legtöbbször kör alakú föld alatti képződmények, és gyakran voltak helyszínei a mayák szent ceremóniáinak. Gondolhatuk itt emberáldozatok bemutatására vagy egyéb rituálékra. Varázslatos (nem tudok más szót használni) energiájú, földrajzilag is szokatlanul érdekes képződmények, bennük úszkálni páratlan élmény. 

 

MILYEN EGYEDÜL UTAZNI LATIN-AMERIKÁBAN? 

Nekem konkrétan felszabadító, örömmel és kihívásokkal teli. Felszabadító, hogy az ember minden napjáról, annak minden percéről maga dönt és ezzel együtt vállalja is a felelősséget. Nincs kit okolni, nincs semmilyen élethazugság, ami mögé az ember elrejtheti maga elől az igazat, mert minden döntés az övé és ezzel együtt az is az övé lesz, ami abból a döntéséből következik. Közhely, hogy minden utazás belső utazás is egyben, de az egyedül, hátizsákkal való felfedezés nagy előnye, hogy az utazó nemcsak a világról, a körülötte lévő kultúráról, hanem magáról is sokat megtud. Ezen túl valójban sosincs egyedül. Ha már megtanulta azt, hogy hogyan legyen jóban önmagával, akkor saját maga egyik jó társaságává válik, de az útja során folyamatosan jönnek emberek, akikkel több – kevesebb időt tölt. Segít nekik, vagy neki segítenek, nagy kalandokat élnek át vagy tanulnak egymástól, pont úgy, mint egy életút során.

A utazás felfokozott állapot, hiszen az embernek limitált ideje van arra, hogy fefedezze, megélje azt a másik világot, amibe csöppent. Maga gazdálkodik az idejével és dönti el, hogy mit és milyen mennyiségben él meg a rendelkezésére álló időből. Szerintem az utazás a legjobb tanító arra, hogy az ember okosan gazdálkodjon az idejével, akkor is, ha otthon, önként vállalt karanténban tölti éppen a napjait. Remélem, ez a pár fotó és néhány történet is adott valamit nektek abból a hat hétből, aminek a tanulságait, élményeit és képeit folyamatosan osztom meg veletek a különböző PetersPlanet csatornákon és ha csak egy időre is, de elvisz benneteket egy másik, biztonságos és szerethető világba addig, amíg újra megváltozik a világ,  vagy inkább visszakapjuk a régit, amit jobban szeretünk és értékelünk a most szerzett tapasztalataink birtokában.