A XXI. század nyugati társadalmai lázas igyekezettel keresik a „zöldebb jövő” receptjét: újrahasznosítási programokat vezetnek be, klímastratégiákat fogalmaznak meg, és a technológiai fejlődésben látják a fenntarthatóság zálogát. Ám miközben a világ egy része drága innovációkban reménykedik, léteznek közösségek, amelyek már évezredek óta harmóniában élnek a természettel – a nomádok és az önfenntartó társadalmak.
Ez az összeállítás egy évtizedes, több kontinensen átívelő személyes kutatás eredménye. Arra a kérdésre keres választ, hogy mit tanulhat a fejlett világ a nomád népektől, akiknek életmódja nemcsak a túlélésről, hanem egy mély, kölcsönös kapcsolatról szól az ember és a természet között. Az önfenntartás, a közösségi összetartozás és a fogyasztás minimalizálása nem trend, hanem létforma számukra – olyan tudás, amelyet a modern világ gyakran elfelejtett, de amely nélkül a jövőnk bizonytalan.
Útmutatásért és tudásért mentem ezekhez a közösségekhez, arra voltam kíváncsi, milyen válaszokat kaphatok a globális ökológiai válságra azoktól a közösségektől, akik a természet kizsákmányolása helyett a természettel együtt léteznek.
AMIKOR A FÖLD NEM BIRTOK, HANEM ÉLŐLÉNY
A Sierra Nevada de Santa Marta hegyei között, a kolumbiai esőerdő mélyén élnek a kogik, arhuacók, wiwa és kággaba közösségek – azoknak az ősi tayrona kultúráknak az örökösei, akik egykor Ciudad Perdida környékén virágzó civilizációt teremtettek. Számukra a föld nem birtok, hanem élőlény, akivel kapcsolatban állnak; a víz, a hegyek és az erdő szentek, és minden cselekedetükben a természet egyensúlyának megőrzése a vezérelv. Úgy vélik, hogy az ember feladata a világ „gondnoksága”, és közösségi döntéseiket is ennek fényében hozzák meg.
DÉL-IRÁN VÁNDORAI – A KÁSKÁJ KÖZÖSSÉG
A Káskáj (Qashqai) nomádok Dél-Irán fennsíkjain és völgyeiben élnek, generációk óta követve a szezonális vándorlás ritmusát: nyaranta a Zagrosz-hegység hűvös legelőin, télen pedig a síkság melegebb vidékein telepednek meg. Életük a természet körforgásához igazodik, gazdaságuk alapja a pásztorkodás és a kézművesség – híres szőnyegeik és textíliáik a világon mindenhol keresettek. Számukra az önellátás nem ideál, hanem szükségszerűség: a közösség tagjai mind hozzájárulnak a mindennapi élet fenntartásához, legyen szó élelmiszer-termelésről, állattartásról vagy a mindennapokhoz szükséges tárgyak előállításáról.
HARMÓNIÁBAN A TERMÉSZETTEL
Sanghajtól háromórányi repülőútra találtam egy nehezen megközelíthető, aprócska falut Guilin tartományban, ahol a faluban élő 48 család mindegyike kertészkedésből él, nem néznek tévét, a legfontosabb dolognak az életben a jókedvet és a családi életet tartják, szabadidejükben (ha marad a földművelés, kertészkedés és főzés mellett) legszívesebben kártyáznak vagy csak „úgy vannak.” A fenntartható utazás elkötelezett híveként mindig igyekszem valamilyen módon a helyi közösségek életét is segíteni, és természetesen az autentikus élmények keresőjeként minél intenzívebben részt venni a helyiek életében, mindennapjaiban. Tőlük béreltem a szobát, tőlük vettem az ételt, az ő életüket, mindennapjaikat éltem, a cél egymás megismerése és az ebben a megismerésben rejlő felfrissülés és öröm, hiszen az utazó a helyieknek legalább annyira érdekes, mint a távolról érkezőnek a helybéli.
MONGÓLIA ÖRÖKSÉGE
A kumisz előállítása Mongóliában nem egyszerű technikai folyamat, hanem egyben közösségi és kulturális rítus. A frissen fejt kancatejet fa- vagy bőrtömlőkben (hagyományosan ló- vagy tevecsontból faragott keverővel) folyamatosan keverik, hogy elinduljon az erjedés. A család minden tagja részt vesz ebben: a gyerekek figyelik és tanulják a mozdulatokat, az idősebbek adják át a tapasztalatokat a tej „érettségének” megítéléséről, a megfelelő savanykás, habos állag felismeréséről. A kumisz az élet része: ital, táplálék, gyógyszer és vendégfogadásra szolgáló szent ital is egyszerre.
Mongóliában a tudás átörökítése nem könyvekben vagy formális oktatásban történik, hanem a mindennapi közös cselekvésben, ahol a gyerekek a felnőttek mellett nőnek bele egy életmódba. Fontos üznenet: a természet adományait nem lehet ipari módon teljesen „leválasztani” a közösségről: az ital értékét nemcsak a tápértéke, hanem az adás- és megosztás szimbolikája adja.
