A Szaharából Marokkó spirituális központjába, Fezbe
Régóta tudom, mert sokszor volt szerencsém megtapasztalni, hogy a természetközeli embereknél nincs jobb társaság, éljenek akár a Szaharában, akár a Tisza parton. Természetességük, őszinteségük és felszabadultságuk szerintem példaértékű lehet bárkinek, aki civilizációs szorongásokkal telve éli az életét.
A berberekkel töltött éjszaka után hajnali ötkor indultunk el a Szaharából
Egy berberekkel eltöltött éjszaka után az ember sok mindenről gondolkodik másképpen. A sivatagban nincs zaj (térerő sincs szerencsére), nincs fényszennyezés sem, ezért tiszta az ég és ezzel együtt tűz mellett tisztulnak igazán a gondolatok. A reggel is tiszta és egyértelmű a sivatagban, mint az újrakezdés maga. A berber jó reggel őszinte mosollyal teli, azt üzeni, ünnepeljük a napot, mert elkezdődött. Hasonlót éreztem az éjszaka a dobok mellett, az is a pillanatról pontosabban annak megéléséről szólt. A következő állomásom Fez, Marokkó spirituális és kulturális központja.
A világ legrégebbi egyeteme az Al-Karaouine egyetem Fez óvárosában, régebbi, mint az Oxford vagy a Sorbonne, ma már az UNESCO világörökség része
Szerintem ahhoz, hogy az ember minél többet megértsen egy kultúrából, mindenekelőtt közel kell hozzá mennie, meg kell éreznie és sokat kell kérdeznie. Fezben beszélgettem a legtöbbet az iszlámról a helyiekkel. Sajnáltam, hogy például Törökországgal ellentétben Marokkóban utazóként nem léphettem be a mecsetekbe, de azt tapasztaltam, hogy nincsen tabu, bármit meg lehet kérdezni azzal kapcsolatban, ami odabent történik.
Bár utazóként nem léphettem be a mecsetekbe, kívülről nézve is emlékezetes pillanatokat sikerült megélnem Fez óvárosában
Az általam megkérdezett marokkóiak szerint ha az ima és a hála az élet természetes és mindennapos velejárója, akkor egyszerűen jobb minőségű lesz az ember élete. Egyik kísérőm – aki sokszor megfordult Európában és hozzám hasonlóan sokakat megkérdezett a vallásról – nem értette, hogy az ott élő embereknek miért nem természetes a mindennapi ima és miért üresek sokszor a templomok? Miért nem természetes és magától értetődő a segíteni akarás?
Marokkó (és az arab világ) spirituális központjában valami ahhoz hasonló bizsergést éreztem, mint Jeruzsálemben a Via Dolorosán, a Siratófalnál vagy a Sziklamecsetnél, leírhatatlan és feledhetetlen
Az egyik legnagyobb élményem Marokkóban a helyiek megható segíteni akarása mellett a vendégszeretet. Süteményre, teára, beszélgetésre hívott meg annak a panziónak a tulajdonosa, ahol megszálltam, de a város másik végében lévő autóbusz állomásra is úgy szállított át a másnapi indulásra jegyet venni, mintha a fia lennék. „Mindennap jót kell tenni és segíteni azt, aki úton van.” mondta nekem többször. Nem mondom, hogy azóta teszem ezt én is, érdek vagy viszonzás várása nélkül segítek valakinek, egy úton lévőnek például, akkor mindig eszembe jut, hogy mennyien és mi mindent tettek meg azért a helybéliek, hogy biztonságban és jól érezzem magam Marokkóban. Már csak ezért is visszatérek ide. A következő részben az Atlasz hegységből és egy marokkói család otthonából jelentkezem.