Alkotásra ösztönöző Marokkó
Yves Saint Laurent-ről utcát is elneveztek Marrakechben, a Jardin Majorelle, ahol a tervező kék villája és a Berber Museum is van, a kreatívok és a szépre különösen érzékenyek zarándokhelye. Nyugodt, mégis alkotásra ösztönző energiák kavarognak abban az érzéki kertben, ahol szerintem a madárdal is másképpen szól. Hangosabb, dallamosabb, nekem, akinek az élőzene olyan létszükséglet, mint a levegővétel, valódi koncert élményével ért föl.
Abban a kertben értettem meg azt is, hogy miért zarándokoltak ide és alkottak maradandót azok a francia írók Marokkóban, akik közül néhányan maradtak is. Marokkó és azon belül Marrakech ideális helyszín az új inspirációkban való megmártózáshoz, egy új élet kitalálásához, és az előítéletektől való megszabaduláshoz.
A legszebb, igazán inspiráló találkozásaim a sivatagi népekkel, berberekkel, tuaregekkel (ők azok a sivatagi vándorok, akik cinkos kacsintással fogadtak be maguk közé, megdöbbentő módon jól ismerve a mádzsár nemzetség vándorlásait) történtek.
De az sem volt kevésbé meglepő, amikor a Szahara felé hasító sivatagi expedíciókhoz használt kisbuszba egyszer csak fölszállt egy Marokkóban élő andalúz házaspár, akik, miután megtudták, hogy magyar vagyok és Budapesten élek, majdnem kiugrottak a buszból és a bőrükből, nem azért, mert megijedtek, hanem azért, mert Budapesten találkoztak és szerettek egymásba végérvényesen, majd a házasságuk után Marokkóban kezdtek együtt új életet.
Ramón flamenco gitárművész, Marta az egész világot bejárta korábban, mint spanyoltanár, eddigi tapasztalatai alapján szerinte Magyarországon a legkedvesebbek az emberek. Arra a kérdésre, hogy ezt hány napos budapesti tartózkodás során sikerült leszűrnie, csak annyit válaszolt, hogy évekig élt Veszprémben, ahol spanyolt tanított, és sehol sem találkozott annál tisztelettudóbb és szorgalmasabb diákokkal, mint akiket a királynők városában volt szerencséje tanítani, és hogy szerinte nekünk, akik ott élünk, fogalmunk sincs arról, hogy az országunk milyen különleges adottságokkal rendelkezik, már ami legalábbis a fürdőket illeti. Tetszett, hogy ezzel éppen a Szaharában szembesítenek.
Az emberek között nincsenek határok
Mielőtt megérkeztünk volna a sivatagba, ahol az éjszakát terveztük egy hálózsákban és egy egy berber táborban eltölteni, egy apró faluban egy kis családi hegyi szálláson aludtunk meg, és mivel többen voltunk, mint ahány szoba van, akinek esetleg nem volt, kapott egy párt, hogy minden szoba maximálisan ki legyen használva. Egy német tudósokból álló váratlanul érkezett sivatagi expedíció okozta a felfordulást. A sorsolásnak köszönhetően egy argentin lánnyal lettünk összeboronálva, akivel abban maradtunk, hogy bár az országban illegális az alkoholfogyasztás, valahonnan mégis szerzünk egy kis sört az estéhez.
Végül hatalmas parti alakult, a hírünkre összesereglett helyi fiatalok Ramón gitárjátéka és a fogadóban lobogó tűz mellett Marta andalúz dalait próbálták énekelni. A következő körben mi, európaiak tettük erre egy kísérletet a helyeik arab dalaival, majd fordítva, újra spanyolul és aztán újra arabul énekeltünk, és hiába a zene az első számú kultúrák közötti híd, mi mégis mindannyian a táncban oldódtunk föl igazán a két kultúrában.