FRISS ÉS AUTENTIKUS – ÉLMÉNYEK TATÁRFÖLDRŐL

A Moszkvából induló éjszakai vonat másnap délután fut be Kazany városába, és bár a vonaton az utazó folyamatosan utántöltheti a poharát forró vízzel – ha vitt magával teafüvet, bögrét vagy csészét – mert a forró víz ingyen van és kifogyhatatlan. Ha nem vitt magával, akkor vásárolhat instant kávét és teafüvet a vonaton, sőt, tésztalevest is. Mindenesetre az első dolgom a mgérkezésem után az volt, hogy valahol a városban igyak egy frissen főzött ütős feketét. Moszkvai tapasztalatok birtokában egy grúz kifőzdét választottam, egy frissen gyúrt hachapuri mellé kértem a kávét, hozzátéve, hogy egy igazán hatásosat  szeretnék kérni. Nos, a tulajdonos nem engedte hogy kifizessem, “mi szeretjük a vendéget”, tette hozzá magyarázatképpen, pedig semmit nem tudott rólam, például azt, hogy ezt a mondatát sok ezer utazni szerető emberrel is megosztom majd, ha Tatárföldről írok.

 

Egy chak – chak boltban szerettem volna megkóstolni a tatár nemzeti édességet, ami mézből készülő, édes-mázos apró kukac formájú édességdarabkák egyvelege, de végül a jótékony hatású házi gyűjtésű tatár teát választottam egy házi baklava tál mellett a boltban. A tulajdonos minden korábbi beszélgetés és ismerkedés nélkül azt mondta, hogy válasszak hozzá egy hűtőmágnest is és fogadjam el az egészet ajándékba. Dehát miért? Mert így hírét viszed, hogy Tatárföld szereti a vendégeket. Ő sem tudta, hogy utazási újságírással foglalkozom, így az idézett mondat pont oda kerül, ahová való. Utazni és olvasni szerető, nyitott olvasók elé. Nekem mindig a helyiek teszik igazán emlékezetessé a felfedezni kívánt országot vagy várost. Ennél kedvesebb belépőt mint amit Tatárföldön kaptam teljesen ismeretlenül  – az utcáról nem otthonokba betérve – talán még sehol nem kaptam a világon. Apróságnak tűnik mindez, de talán a legtöbbet mondja el arról, hogyan gondolkodik és cselekszik minden érdek nélkül egy nép, és akkor az őszinte mosolyokról még nem is beszéltem. 

Tatárföldet és Kazan városát Oroszország egyik gazdag, gazdaságilag jól prosperáló vidékeként emlegetik és az alatt a néhány nap alatt, amit ott töltöttem, meg is éreztem ebből valamit. Máriának vagyis Másának köszönhetően – akinél couchsurfingeltem – sokat megtudtam arról is, hogyan élnek és gondolkodnak a helyiek. Szerettem volna egzotikus tatár arcokat fotózni – fotóztam is – de mindennél jobban tetszett az, ahogyan a félig orosz, félig tatár származású vendéglátóm elmagyarázta, hogy egy ilyen kevert vérű népnél, mint akik Tatárföldet lakják, talán ez nem annnyira fontos, mint nekem, aki különleges karakterek portréit vadássza egy távoli vidék városában. A Tatár Köztársaság és fővárosa Kazany, rendkívül büszke arra, hogy az iszlám és a keresztény harmonikusan él együtt náluk. 

 

Viccesen indult néhény beszélgetésem, amikor konkrétan rákérdeztem, hogy ne haragudj, olyan különleges arcod van, milyen vérvonalból származol, de volt hogy egyszerűen csak annyit kérdeztem, miután elmondtam, hogy ki vagyok, hogy te egyébként tatár vagy? Azt, hogy a tatár közmondásossá vált Magyarországon, senki nem gondolta volna, de megtudtam, hogy Oroszországban is van egy a tatárokról nem túl pozitív képet festő szólásmondás. Ehhez tettem hozzá náhány helybélinek azt, amit bölcsészkaron a nyelvészeti szemináriumokon évekig folyamatosan emlegettünk, miszerint nálunk a tővéghangzókat is elvitte a tatár. Ennél meglepőbb már csak az volt néhány helybéli számára – mit sem sejtve a magyar történelem egyéb fejezeteiről –  amikor teljesen váratlanul és akcentus nélküli orosz nyelven elénekeltem a volgai hajómunkások szép szomorú dalát, az Eeej uhnyem kezdetűt. Aki velem egyidős, vagy nálam idősebb, pontosan tudja, hogy melyikről beszélek. Nem könnyű a dallama sem, de már csak az arcokra kiülő döbbenetért is érdemes elénekelni a Volga folyó környékén annak illusztrálására, hogy mi mindent lehet egy nyugatról érkezett utazó tarsolyában Tatárföldön.