Milyen egy világváros külföldiek nélkül? A világ bármelyik nagyvárosában éljen is az ember, volt lehetősége megtapasztalni az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy mivel jár, ha nem jönnek a megszokott mennyiségben azok az utazók, akik korábban feltöltötték, sokszor túlcsordulva is a várost, mint ahogyan azt is, hogy milyen újra felfedezni azt, ami valójában az övé. Az elmúlt négy év alatt, amikor többször is körbejártam a Földet, mindig nagy örömmel tértem haza Budapestre, Berettyóújfaluba és Biharnagybajomba is, de ez a nyár sem lehet már olyan, mint a többi, és nem is kell, hogy olyan legyen. Más szemmel, más perspektívából, itthonról nézve is szerethető a város, minden bizonnyal ezért áramlottak és valószínűleg áramlani is fognak ide az utazók a világ összes kontinenséről, bár a tömegturisták elmaradásával szerintem sokkal szerethetőbb és egyben élhetőbb is lett a város.
Ebben az összeállításban a kedvenc helyeimből válogatok, a régi nagy kedvencek és a frissen, pár napja vagy pár hete nyílók közül is ajánlok néhányat. Szerintem szerencsések vagyunk, hogy ilyen fővárounk van, még ha Budapestet a hozzám hasonlóan szenvedélyesen szeretők pont úgy élik meg a viszonyukat a várossal, mint egy valódi párkapcsolatban, hullámvölgyekkel és magaslatokkal. Hálás vagyok, hogy ez a város lett az otthonom.
Egyik állandó töltekezőhelyem a Füvészkert, az ELTE Botanikus kertje az Illés utcában (Budapest, Illés u. 25,) Legutóbbi ottjártamkor az Amazonaszi tündérrózsa volt az egyik fénypont, de nem volt még olyan, hogy ne találtam volna valami újat.
25 évvel ezelőtt, amikor először jártam ott, már akkor megérintett a Füvészkert szokatlanul megbúvós hangulata. Ugyanakkor kicsit csalódott is voltam az elhanyagoltsága láttán, legszívesebben nekiálltam volna gyomlálni az elgazosodott ágyásokat, de most már azt is tudom, hogy önkéntesként akár ezt is megtehetem. És bár a Füvészkert óriási fejlődött az elmúlt évtizedekben, azért még még mindig akad egy kis gyomlálnivaló, úgyhogy nem adtam fel, hogy önkéntesként egyszer még bejelentkezem.
A világ bármelyik pontján az első utam gyakran a virágpiacra, a kávéházakba vagy legtöbbször a botanikus kertekbe vezet. A londoni KEW Gardens az egyik kedvencem a világból, de szerettem még a New York-it is Bronxban, Amszterdamban paradicsomi állapotok várják a növényrajongókat, de Füvészkertből csak egy van.
Alig hiszem, hogy van olyan ember Magyarországon, vagy a PetersPlanet olvasói között, aki ne olvasta volna a Pál utcai fiúk című regényt, egy covid előtti pünkösdi sétán hallottam a kertben, ahogyan tizenéves kölykök Nemecsekről beszélgetnek a pesti pálmaházak előtt. Nekem a Füvészkert egy kis sziget nyugalom, de sok egymásra találás helyszíne is. Külföldi barátaimat érdekes módon még soha nem vittem oda, lehet azért, mert aki nem ismeri Nemecseket, annak mást jelent ez a kert is.
SALT (Budapest, Királyi Pál u. 4)
A Salt 15 fogásos fine dining menüsorának kóstolója egyszerre rafinált és őszinte performance. A három órás vacsora élmény olyan, mintha az ember színházba menne. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom az élményanyagot, akkor azt mondanám, hogy a SALT a nyírség csúcsminőségű bemutatkozása Budapesten. A nyírségi hagyományok bátor beemelése a csúcsgasztronómiába szerintem példaértékű. A vacsora a séf, Tóh Szilárd Mátészalkáról hozott inspirációi és kreatív megoldásai mellett a vadon élő növények használata és a minden szempontból korszerű, friss megközelítése miatt emlékezetes és maradandó élmény.
Volt egy olyan nyaram, amikor kiköltöztem egy csónakház kabinba a Római partra, a Fellini és Nap bácsi mögé, a Hattyúba. A szezon egyik legjobb döntése volt. De ami még ennél is jobb, hogy a kint töltött minőségi időnek köszönhetően sok jó döntés és ötlet született.
A PetersPlanet.travel csak az egyik, amit ott találtam ki.
Miért nem élünk úgy, ahogyan valóban szeretnénk? Ha éppen arra vágyunk, közelebb a természethez, közelebb a csendhez, még közelebb önmagunkhoz. Lehet álmodozni és lehet sokat beszélni arról, hogyan lehetne vagy kellene, de még jobb, ha az ember egyszerűen elhatározza, azután pedig megteszi azt, amitől jobb minőségű életet remél. Tapasztalataim szerint nincs jobb megélni és megtapasztalni azt, amire az ember vágyakozik.
A Római parton talán a reggelek a legértékesebbek. A víz közelségétől állandóan friss levegő miatt az ember kevesebbet és mélyebben alszik, de velem az is gyakran előfordul, hogy a nappal együtt ébredek. A napfelkelték a Duna fölött frissítően pirosak, míg a naplementék valószerűtlenül lilák vagy aranyszínűek.
Az első kint töltött reggelemen kialakult rituálét minden nap követtem, egy kis olasz kotyogóson és a szomszédban élő 85 (!) éves Zsuzsa nénitől az első este ajándékba kapott camping főzőn készült a kávé, amit a csónakházból pár métert lesétálva már a (Duna)kavicsos parton fogyasztottam el. Lehetőség szerint minden nap máshol, mert a változatosság azért mégis gyönyörködtet. Az első pár héten posztoltam is az Instagramra (hashtag cafeview) az élményt, de aztán erről lassan leálltam, legyen a reggelem csak az enyém, vagy csak a miénk (attól függően, hogy ki tölti nálam az éjszakát). Az okostelefon nyomogatása helyett egyébként újra visszataláltam a könyvekhez, a reggeli kávé és könyvhöz pedig vagy a Fellini kultúrbisztró egyik kint felejtett csíkos napozóágyába feküdtem vagy elnyúltam a fél nyolckor már langyosra melegedett csónakház stégen.
A hűvös vízben való kavicsokon gyaloglás minden esőmentes napon alap, egy osztrák sajtóúton hallottam, hogy ez valójában a Kneipp kúra, kiszívja az emberből a rosszaságot.
A csónakház lakói és a tőlük hallott történetek is frissítőek, mindenben szorosan együttműködő közösség, sőt, szinte már szubkultúra alakult ki a bérlőkből. Egy holland hipszter fiú a magyar barátnőjével tölti kint a nyarat, de vannak egykori kenubajnokok, akiknek mosolyán jól érezhető, semmi nem hiányzott az életükből, de nem is bántak meg semmit, ennek köszönhetően közel a kilencvenhez is kisimultan örülnek minden napnak.
Hozzám Párizsból, Berlinből és Londonból érkeztek barátok, művészek, kreatívok vagy dizájnerek a Római partra. Mindegyikükkel megegyeztünk abban, hogy naplementéhez és a jégbe hűtött pezsgőhöz a nagy stégnél nincs jobb asztal a fővárosban. A Római parti szúnyogok a német ismerőseimnél is pontosabbak, Isten tudja, hogy miért, de pontban kilenc órakor támadnak, ha az ember befújta magát riasztóval, akkor is csípnek, meg akkor is, ha nem, és vagy azért mert jól laktak vagy azért mert tízkor már máshol kell lenniük, félkor elülnek és nem szúrnak tovább. Ilyenkor indul be az élet a Nap bácsiban és a Felliniben, az egyik helyen reggie a másikon bossanova szól. A lábamat a vízbe lógatva, bodzafröccsel a kezemben azon gondolkodtam, hogy nem is megyek nyaralni idén, maximum a Szentendre alatt megbúvó Kacsakő bisztróig biciklivel.