12 Kubában készült fotó és egy Havannában játszódó novella részletei a falakon. Irodalom és fotográfia találkozik az idei Budapesti Fotófesztiválra válogatott képek kapcsán az East of Eden galériában a sokszínűség jegyében rendezett kiállításon. (East of Eden Gallery, Budapest, Paulay Ede utca 67, http://www.eastofeden.hu)
Kuba afrikai gyökereiről beszélgettünk az angol nyelvű tárlatvezetés után az East of Eden Galériában.
Dr. Zászlósi Ágnes, dr. Stefanov Kinga, Kovács Éva, Szántó Éva, Engelmann Léna
Bal szélen Kovács Éva, középen fehér blúzban Vidács Vanessza, Maszlag Nikoletta, jobb szélen Dobos Lili
Havanna fontos helyszín az életemben. Azon kevés városok egyike, ami alkotásra ösztönöz. A kiállításon látható legtöbb kép Havannában készült. Hogyan indul el egy történet és hogyan születik meg egy karakter? Évtizedek óta gyűjtök történeteket és arcokat, neveket és mondatokat a világ különböző pontjain. A találkozásokból aztán újabb képek és történetek születnek. Van, amelyik már megtalálta a helyét, kiállításra vagy könyvbe került, és van olyan is, amelyik még nem lett része egy nagyobb egésznek. A fotókiállítás azt mutatja meg, ahogyan egy összesűrített pillanatból irodalom születik.
A falakon olvasható novellarészletekből egy kubai lány és egy európai fiú kezdődő kapcsolata bontakozik ki. A lány soha nem hagyta el Havannát, a várost, ahol született. Éjjeliőrként dolgozik egy általános iskolában, szeretne világot látni. A fiú fotográfus, sokat látott már a világból és azt érzi, Havanna marasztalja. Ennek a két embernek a gondolatai fonódnak össze azokban a történetekben, amelyek Havanna ikonikus sétálóutcáján, a Paseo del Prado-n kezdődnek. A történetet elindító fotók és a találkozásokból született történetek láthatók és olvashatók az East of Eden Galériában.
“Korábban ámuldozva figyeltem a más országokból idecsöppent utazók arcát a város utcáin. Azokét, akiken láttam, milyen mélyen és visszavonhatatlanul szeretnek bele Havannába. Elképzelni sem tudtam akkor még, hogy mit látnak meg ebben az összeomlás szélén táncoló, halálra ítélt városban, amiben lassan már viharnak sem kell kerekednie ahhoz, hogy apró darabokra hulljon szét. Na, nem mintha én nem szeretném őrülten ezt a várost, ahová születtem. Igaz, nem sok másikat láttam életemben, de azt tudom, hogy amiért én szeretem, azért nem szeretheti egy olyan ember, aki messziről érkezett ide. Azok miatt szeretem igazán Havannát, akik velem együtt élnek ebben a városban. Akikkel segítünk egymásnak élni és túlélni, akikkel ebben a városban fonódott össze a sorsunk. Eddigi életemben mindössze egy városba jutottam el Havannán kívül. Trinidadban azzal a francia fotográfussal jártam, aki azt ígérte, hogy egy napon a rólam készült képekkel tér majd vissza Kubába, de soha többé nem láttam. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fog visszatérni valamikor. Az is lehet, hogy már vissza is tért, de nem talált meg, mert már nem ott lakom, ahol akkor laktam, amikor megismertük egymást.”
(Részlet a havannában játszódó novellából)
John Steinbeck szavai szerint “És most, hogy nem kell tökéletesnek lenned, jó lehetsz.” Ezt a filozófiát öleljük fel, és ösztönözzük művészeinket arra, hogy vállaljanak kockázatokat, kísérletezzenek különböző technikákkal és
médiumokkal, és feszegetjék azokat a határokat, amelyeket “hagyományos” művészetnek tartanak. Hiszünk abban, hogy a művészetnek mindenki számára elérhetőnek kell lennie, és törekszünk egy befogadó és barátságos környezet megteremtésére. Reméljük,minden egyes nálunk tett látogatás inspirálólag fog hatni.
(Erdész Barna – a képen bal oldalon – az East of Eden Galéria tulajdonosa)
A falakon olvasható novellarészletekből egy kubai lány és egy európai fiú kezdődő kapcsolata bontakozik ki. A lány soha nem hagyta el Havannát, a várost, ahol született. Éjjeliőrként dolgozik egy általános iskolában, szeretne világot látni. A fiú fotográfus, sokat látott már a világból és azt érzi, Havanna marasztalja. Ennek a két embernek a gondolatai fonódnak össze azokban a történetekben, amelyek Havanna ikonikus sétálóutcáján, a Paseo del Prado-n kezdődnek. A történetet elindító fotók és a találkozásokból született történetek láthatók és olvashatók az East of Eden Galériában május 11-ig.
Tóth Zorka, Dobos Lili
Vidács Vanessza, Polgár Orsolya, Pusztai Viktor
A kiállítás nem jöhetett volna létre az Alfa Biztosító támogatása nélkül. „Szűcs Péter színes és érzékletes fotókkal és útleírásokkal hív világunk felfedezésére. Péter munkásságában a sokszínűség olyan érték, amely alapítása óta meghatározó az Alfa Biztosító és tulajdonosunk, a Vienna Insurance Group (VIG) működésében, amely épp kétszáz éve jött létre Bécsben, a kulturálisan, etnikailag, és földrajzilag sokszínű Osztrák–Magyar Monarchia szívében. A diverzitás az életünk része, hiszen az Alfánál tevékenykedő ezer kolléga és háromezer biztosítási tanácsadó sokféle háttérrel, gondolkodásmóddal, érdeklődési körrel gazdagítja a mindennapjainkat. Ezt a számunkra fontos értéket fedeztük fel Szűcs Péter munkáiban és tevékenységében, ezért döntöttünk a támogatása mellett.” – mondta Zatykó Péter, az Alfa Biztosító elnök-vezérigazgatója. Az Alfa biztosítótól egy évre szóló utasbiztosítást is kaptam idén májustól, ezzel kapcsolatban hamarosan Hamburgból jelentkezem, addig is mindent az Alfa utasbiztosításról ezen a linken: https://www.alfa.hu/utasbiztositas
„Egyáltalán nem értek a képzőművészethez. Pontosan ugyanúgy vagyok vele, mint a versekkel: évek óta távolságból kerülgetjük egymást, viszont egyre több olyan helyzetbe kerülök, amikor azt várják tőlem, beszéljek róluk. Mit mondhatnék egy versről, hogyan beszélhetnék egy képről? Nem vagyok sem művészet- sem irodalomtörténész, így egyetlen skálán tudom mérni az alkotásokat: hatnak-e rám, vagy sem. Most, hogy elmondtam, mihez nem értek, azt is elmondom, mi az ami viszont egészen a sajátom: a tiszteletem, minden alkotó ember felé és a kíváncsiságom, hogy megértsem, hogyan is varázsolnak ők. Mert bár értem én, hogy az alkotás munka (ahogy a befogadás is az), de biztos vagyok benne, hogy van egy pillanat, egy mozdulat, egy félmondat, egy illat, amiből megszületik a mű. Én általában erre vagyok kíváncsi, Szűcs Péter kiállítása pedig maga a válasz. A galériában kiállított 12 fénykép, 12 esszencia, apró pillanat sűrítménye, egy kép lehet a szikra, amiből nagyregény születik, de lehet egy lezárás is, ami azért született, hogy a többi közé simulva egy kiállítás formájában mondja el a saját történetét.
És ha már a történeteknél tartunk, van egy dolog, ami mindannyiunkban, akik ma este itt állunk ebben a térben, sőt mindannyiunkban, akik a bolygón élünk közös. Mióta világ a világ elementáris erővel vonzódunk a történetekhez. A történet egyidős az emberrel és szükségünk van rá, szinte mint a levegőre. A történeteknek fontos és kivételes szerepük van az életünkben, még ha nem is sejtjük mennyire. Minden kultúra ősi részei és a legfontosabb céljuk, hogy hatással legyenek ránk, hogy igénybe vegyenek minket intellektuálisan és érzelmileg.
Csak gondoljatok arra a pillanatra, amikor elolvastok egy sort a könyvből és úgy érzitek, ez a tiétek, ez rólatok szól. Vagy nézzetek rá a képre, amit a nappalitokba akasztottatok évekkel ezelőtt, mi ennek a története és milyen hatással van rátok? A történetekből ismerjük meg a világot és önmagunkat, általuk igyekszünk feldolgozni a próbatételeket, amiket az élet elénk állított, a történetekkel ápoljuk a hagyományainkat, de történetmeséléssel neveljük a gyerekeinket is. És ha ez nem lenne elég, a történetek képesek gyógyítani, képesek az egyén, a család, de akár egy társadalom sebeit is begyógyítani. Épp ezért a mesélők mindig különleges helyet foglaltak el egy közösség életében, köréjük gyűltek az emberek, csüngtek szavaikon, szinte varázserővel ruházták fel őket. Úgy tűnhet, letűnt kor szereplői ők, hogy a meséket már nem a tűz körül hallgatjuk, hanem a zsebünkben folyamatosan rezgő telefont megnyitva ömlenek ránk a történetek, csak győzzünk válogatni közülük. De van egy jó hírem, azért néhányan még itt élnek köztünk, Szűcs Peti pedig az egyik közülük, Szűcs Peti nagy mesélő, az igazi, klasszikus értelemben.
Még mielőtt megismertem volna, gondoltam róla valamit. Azt, hogy milyen bátor! Menő, kreatív, divatlap főszerkesztői munkáját ott hagyva elindult világot látni! Mikor olvasni kezdtem a blogbejegyzéseit, biztos voltam benne, hogy varázsló. Hogyan máshogy történhetne, hogy a világ bármely tájára, kultúrájába érkezik, körbenéz, felméri a terepet, belesimul, majd szinte bárkit képes szóra bírni, bárkit képes megnyitni, bárki elmeséli neki a saját történetét? Aztán megismertem személyesen, dolgoztunk együtt, beszélgettünk sokat, és rájöttem, tényleg varázsereje van, úgy hívják, hogy érzékenység. Ezzel az érzékenységgel fordul mindenkihez, ezzel az érzékenységgel éli minden napját, hozza meg döntéseit és ez a művészete kiindulópontja. Mindegy a médium, irodalom, vagy képzőművészet, nélküle nem érdemes történetet mesélni. Érzékenység nélkül nincs megértés, így minket, olvasókat, befogadókat is arra ösztönöz, hogy gyakoroljuk érzékenységünket. Mintha folyamatosan azt üzenné nekünk,
hogy ne csak önmagunkat lássuk,hanem a másikat is! Hálásak lehetünk neki.
Ezek a képek mesélnek, mi pedig a történet részesei leszünk abban a pillanatban, amikor rájuk nézünk. Úgy tudunk kapcsolatba lépni a képeken szereplőkkel, hogy több ezer kilométer választ el minket tőlük és valójában teljesen ismeretlenek számunkra. Csodálatos játék ez, megállni egy budapesti galéria falán függő kép előtt és kitalálni, vajon ki ez az ember előttem, honnan érkezett és hova tart, mi a kapcsolata a másik szereplőhöz, milyen élethelyzetben lépett oda hozzá egy másik idegen, hogy lefényképezze őt? És az igazi kérdés, hogy valóban ezek a kérdések izgatnak-e minket, vagy az, hogy bennünk milyen érzéseket ébresztenek a képek, amiket nézünk.
Köszönjük ezt a játékot! Köszönjük ezt az élményt!”
(Ott Anna)
“A közeli Hotel Inglaterra irányába és a fákon túli tereket már friss fényben fürösztő napsugarak felé igyekeztem a sétányon. Az omladozó házfalak és a szétmálló út egymásba keveredő porát felkavarva egy súlyos kapu csapódott ki a sétány egyik házának falából.
A dühödten kivágódó ajtószárnyak sötétjéből egy fiatal lány lépett elő. Megjelenésével végleg eloszlottak a hajnal utolsó párái. Ragyogva lépett ki az utcára, mint egy jelenés.
– Nem tudsz aludni, mi? – kérdezte bizalommal teli mosollyal.
– Fényre vadászom. – válaszoltam meglepett arccal, indoklásképpen felmutatva a két kézzel markolt kamerámat. Kihívóan nézett a lencsébe, meglepő módon azt éreztem, hogy kivételesen még én nem tartok ott, hogy exponáljak. Éreztem, azt várja, hogy most én kérdezzek tőle valamit.
–Te hogyhogy ilyen korán kezded a napot ma? – kérdeztem bambán.
– Pont, hogy most végzek. – válaszolta rejtélyesen.
– Reggelig dolgoztál? – kérdeztem elkerekedő szemekkel.
– Éjjeliőr vagyok. – buggyant ki belőle a nevetés.
– Wow!
– Ne gondolj bele túl sokat. – mondta, miközben megrázta maga előtt a feltartott mutatóujját.
– Még nem találkoztam éjjeliőrrel.
– Ötkor végeztem, már nem dolgozom. Este leszek újra éjjeliőr. – mondta olyan öntudattal, mintha a La Tropicana revütáncosa lenne, mégpedig az, aki éjszakára pillangóvá változik.”
(Részlet az East of Eden Galéria falán is olvasható, Havannában játszódó novellából)
A kiállítás fő támogatója:
A bejegyzésben látható fotókat Sárközy Mariann, Boldizsár Tamás, Fényes Gábor és Trunkó Edit készítette.