Egyetértek Balzac-kal, aki nem jár elég gyakran Párizsba, az sosem lesz tökéletesen elegáns. A városban lévő kifinomultság akkor is hat, amikor az ember már hazaért. Párizs egyszerűen beleépül az ember lelkébe és gondolataiba, hogy aztán örökre vele maradjon.
Stílusban a francia főváros verhetetlen és ez már nem is fog megváltozni. A rohamosan fejlődő és világhatalmi pozícióra törő Európán kívüli hatalmak szerint Európában már csak a divat maradt friss és izgalmas, a többi skanzen. Szerintem az irigység beszél belőlük. Párizsban az ember büszke európai és könnyed kozmopolita. Van annál bizsergetőbb, hogy az egyik kedvenc kávézóm (La Palette) egyébként Jim Morrison, Sophie Marceau és Cézanne egyik kedvenc kávézója is?
Párizs ugyan még mindig az egyik legdrágább városnak számít Európában, ha okosan és felkészülten vágunk neki, akkor kultúrából akár ingyen is jóllakhatunk. Legutóbbi ottjártamkor a Musée d’Orsay születésnapja alkalmából három napig volt nyitva teljesen ingyen, esti kortárs tánckoreográfiával, programokkal. Párizsban jól informáltnak kell lenni ahhoz, hogy az ember tudja, mikor és hová kell menni. Nekem ebben a kint élő barátaim mellett a Paris Now site segít a legtöbbet. Magyarul van, kint élő és Párizsba látogató magyaroknak szól napi aktualitásokkal vagy olyan kult finomságokkal, mint például hol van étterem és kávézó á la Catherine Deneuve.
Szórakoztat a párizsi sznobizmus. Mindig meglep és némi izgalommal tölt el, hogy nemcsak annak van óriási jelentősége, hogy az ember melyik kerületből melyik kerületbe indul el dolgozni, hanem annak is, hogy a Szajna melyik partjára hívták meg vendégségbe.
Emlékezetes estét töltöttem a KENZO házban egy partin, ahol a műkincseket biztonsági őrök vigyázták és a belső kertben patak folyt. A házat lakberendezési magazinokból ismeri a párizsi közönség, én csak arra emlékszem, hogy a buli után a Bastille térre jutottam ki, ahol két-három óráig álltam sorba szombat hajnalban taxiért. Tetszik, hogy másképpen néznek az emberre (konkrétan félistenként) ha fel tud mutatni egy CHANEL vagy LANVIN divatbemutató meghívót (én ezért meg is tartottam ezeket, hátha még egyszer jól jön, ha csak úgy felmutatom) miközben a legnagyobb érték mégis az, ha valakivel lehet egy jót beszélgetni. Évtizedek óta jártam rendszeresen Párizsba, és ha csak úgy magától nem kapok (ilyen még nem volt), akkor keresek magamnak valami újat.
Legutóbb azt kértem párizsi ismerősömtől, hogy ugyan vigyen el egy no-go zónába, mert kíváncsi vagyok, hogy mégis milyen is az, ha az ember közelről látja. A terrorcselekmények óta sokszor látni kommandósokat a kávézók vagy a frekventált látványosságok körül. Párizsban élő ismerősöm először feszengett tőlük, mára megszokta, de szerinte a no-go zónák sem léteznek a városban. Ő inkább úgy fogalmazná, hogy „vannak kerületek vagy városrészek, ahol Párizsban a legolcsóbb a négyzetméterár.” A no-go zóna fogalma egyébként egy amerikai televíziós újságírótól származik. Azóta, hogy először elhangzott, illetve a közbeszéd része lett gyakran viccelnek is vele a párizsi újságírók.
Egy bölcsész lány születésnapját ünnepeltük az említett városrészben, ahol bár a buli fantasztikusan sikerült és eszembe sem jutott félni, kétségtelenül volt feszültség a levegőben. Ismerősöm mutatta is, hogy mi az oka. A nem túl fényes kerületben parkoló luxusautókra bökött, amelyek egy fancy szórakozóhely körül csoportosultak. Túl nagy a szakadék a szegények és a gazdagok között, ezért a feszkó. A kérdés persze ennél sokkal összetettebb, mert az egyik kedvenc kerületemben, a tizenegyedikben egyáltalán nincs feszkó, pedig sokféle ember él együtt. Egyik francia ismerősöm szerint a kerületi nyugalom oka a Pérle Lachaise temető békéje.
Párizsban élő egyik barátom tanította illetve mutatta meg, hogyan működik a Szajna parti flow. Az üzletben vásárolt bagettel és fehérborral (sajttal, sonkával, gyümölccsel) az ember a Szajna parton ülők közül a neki legszimpatikusabbak mellé helyezkedik el. Közelükbe ülve majszolgatni, majd szép lassan beszélgetni kezd, majd hagyja, hogy csak úgy megtörténjenek vele a dolgok.
Nekem ezzel a módszerrel sikerült a Notre Dame éjjeli fényeit felfedező kis túrából egy hét (!) négyzetméteres algériai házibuliban kikötnöm egy vasárnap este. Az este élményanyagának minden pillanata velem maradt. Ugyanígy kerültem kapcsolatba Párizsban tanuló amerikai dizájnerekkel vagy egy Sorbonne-on filozófiát tanuló párizsi “bennszülött” egyetemista társasággal. Párizs már nem hordja úgy fönt az orrát, mint valamikor évtizedekkel ezelőtt, amikor gőgösen fordultak el még a pincérek is, ha valaki nem franciául rendelte meg a kávét Párizsban.
A metróban németül, olaszul, spanyolul és kínai nyelven is szól a hangosbemondó, és bár a párizsiak nem adják könnyen magukat, ha az ember nem ijed meg tőlük, akkor a nyitottságra nyitottság és mosoly a válasz. Párizs kétségtelenül kultúrában a legerősebb. Ezen túl nincs még egy olyan város a világon, ahol egy olyan minőségű díszletben sétálhat az ember, mint itt. Viszont egy párizsi nélkül az apró titkok soha nem derülnek ki. Az egyik ilyen például az, hogy miközben napközben tömegek állnak sorba órákig, hogy bejussanak a Louvre termeibe, vagy harcoljanak azért, hogy közel kerüljenek a Mona Lisához, a párizsiak az egyik szerda éjszakai este tízes nyitás lehetőségét választják, hogy szinte üres termekben töltődjenek fel a világ képzőművészetének remekeiből.