HOGYAN LETTEM UTAZÓBÓL REGÉNYÍRÓ?

A szabad, kompromisszumok nélküli alkotás érdekel. Az első regényem, a Dharma is így készült, pontosan tizennégy hónap alatt. Amikor 2020 februárjában – a világjárvány előtti utamon – Mexikóban beléptem egy izzasztókunyhóba, hogy részt vegyek egy ősi maya ceremónián, még nem tudtam, hogy pár hét múlva megváltozik a világ. Március kilencedikén értem haza Mexikóvárosból Budapestre, pár nap múlva pedig kiderült, karanténba vonulunk mind a világjárvány miatt. Így utólag visszatekintve mintha megéreztem volna valamit az izzasztókunyhóban abból, ami történni fog a világban. Amikor a sámán megkérdezte, milyen ajánlással indítsuk el a ceremóniát, mihez kérek támogatást, azt mondtam, ebben az évben szeretnék végre leülni és megírni az első könyvemet, hiszen egész életemben írónak készültem. Korábban is nekifogtam már a regényírásnak, egyetemista korom óta többször is, de hol az időnek, hol a tapasztalatnak voltam híján, valami mintha nem engedte volna, hogy továbbmenjek a nekem kijelölt úton. Ezt elmondtam a sámánnak is, miközben kettesben rakosgattuk a ceremóniához előkészített növényeket és hangszereket az agyagból tapasztott kunyhóban. A sámán széles mosollyal üdvözölte az alkotómunkát, majd hozzátette, hogy a ceremónia során az izzasztóban nemcsak a testet, hanem a szellemet és a lelket is felébresztjük: „Elképzelhető, hogy fájdalmas szembenézések várnak rád, de azt megígérhetem, könnyebben és szabadabban fogsz távozni innen, és talán közelebb is kerülsz a neked rendelt feladathoz. Bármihez is kezdesz majd, tudnod kell, a kitartásnál nincs fontosabb.”

A régóta alakuló, formálódó történet viszont nem a mexikói izzasztókunyhóban, hanem sokkal korábban, a nagyszüleimnél töltött vakációk idején, az ő elbeszéléseiket hallgatva még Biharnagybajomban kezdődött. Már gyerekként pontosan tudtam, hogy valamikor regénybe foglalom az ott hallottakat. A családunk gondolkodását, világlátását meghatározó események rendszeresen szóba kerültek a nagykonyhában. Háborúk, forradalmak, nélkülözések elbeszélései, izgalmas, megható vagy éppen drámai történetek, ezekkel együtt pedig derűs, szerethető hétköznapi apróságok hangzottak el. Nagybátyám Biharnagybajomban született, 1956-ban hívták be katonának Budapestre, ekkor 21 éves volt. Átállt a felkelőkhöz, de hogy pontosan mi történt vele, azt sokáig nem lehetett tudni. A nagyszüleimtől hallottam először róla, aztán ahogyan tervezgettem a könyvet, egyre több és több történet jött elő Amerikába vagy Brazíliába emigráló magyarokról, az 1956-os forradalom után új utakat keresőkről, katonaszökevényekről. Elkezdett bennem dolgozni egy történet, amit úgy láttam magam előtt, mint egy filmet: megelevenedett előttem dédnagymamám és a nagymamám minden elbeszélése, az ő hangjukon hallottam szokatlannak tűnő mondataikat is. Legtöbbször 1956-ban Budapestre került nagybátyám története került szóba, akinek a neve egy márványtáblán azóta is olvasható a Budapesti Képzőművészeti Egyetem rektori folyosóján. A regény első részének megírásához nemcsak az elbeszélésekben tovább élő, néhol egymásnak ellentmondó történeteket gyűjtöttem össze, hanem a Képzőművészeti Egyetem könyvtárában fellelhető korabeli vallomásokat is elolvastam. Dédnagyanyám negyven éven át írt leveleiben kérdéseket fogalmazott és küldött minden létező helyre: az 56-os Intézettől kezdve a Hadtörténeti Múzeumig, hogy kiderüljön, pontosan mi történt a fiával Budapesten 1956 októberétől 1957 januárjáig. Néhány részlet bekerült ezekből a dokumentumokból a regénybe is.

Miközben egyre mélyebbre ástam a családi legendáriumban a saját gyökereimet is keresve, szabadúszó újságíróként megteremtettem magamnak a lehetőséget, hogy az elmúlt öt évben többször is megkerülhessem a Földet. Az utazásaim alatt azt vettem észre, hogy véletlenek láncolatának tűnve elkezdenek egymásba kapcsolódni a különböző történetek. Egyre élesebben figyeltem, bárhol is jártam: Szentpéterváron, Berlinben vagy éppen New Yorkban, és mindenhol történt valami figyelemre méltó, ami hozzáadott egy-egy epizódot a formálódó történethez. Minden találkozásnak, városnak vagy beszélgetésben hallott történetnek jelentősége lett és elindított egy másik, mélyebb folyamatot. Az is, hogy ki ült mellettem a repülőn Párizs és Mumbai között, az is, hogy kivel elegyedtem beszédbe Ecuadorban egy egykori gyarmati vonaton, vagy amikor Rio de Janeiro városában üzenetet kaptam a nagyszüleim falujából, Biharnagybajomból. A pár soros üzenetben az állt, hogy egy 94 éves brazil özvegyasszony szeretettel és mesélnivalóval vár és „rendkívül boldog, hogy Rióban és az otthonában üdvözölhet valakit Magyarországról, aki ugyanabból a faluból származik, mint a volt férje”. Luzía kilencven is elmúlt, és rövid idő alatt annyi életörömöt öntött belém a Copacabanán, mint senki más.

Ő már nem élhette meg a Dharma megjelenését, mint ahogyan a nagyszüleim is elmentek ebből a világból abban az évben, amikor a regényen dolgoztam. Nagymamám a mondásaival együtt tovább él a regényben.

Minden olyan utazás, amire önmaga társaságában indul az ember, valamiféle elvonulás is egyben. Az útonlevés maga is elvonulás, kiszakadás, önmagunkkal töltött idő. Az eddigi tapasztalataim alapján az útközben történő felfedezések és találkozások soha nem véletlenül történnek, de erre csak később jövünk rá, amikor megérezzük, hogyan állnak össze egésszé a korábban töredezettnek hitt mozaik- és történetdarabok.

Az elmúlt öt évben legtöbbször tervezés nélkül indultam el. Nagy vonalakban vázoltam fel csak magamnak az utat, és hagytam, hogy az út kínálta áramlás élményében feloldódva azzal kezdjek valamit, ami éppen elém kerül. A találkozásaim adták meg az irányt, véletlennek tűnő események döntöttek arról, hol maradok többet és hol ások mélyebbre a helyiekkel való együttélés során.

A legfontosabb találkozások jelentőségét már az első pillanatban megérzi az ember. A legnagyobb csodája az utazás közben születő barátságoknak, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem az összekapcsolódás minősége számít. Iránban, Indiában, pici orosz falvakban és a kolumbiai esőerdőben is élnek olyan barátaim, akikkel szorosan tudunk kapcsolódni, a távolság ellenére évekkel később is jelen tudunk lenni egymás életében, mert emlékezetes, fontos vagy emberpróbáló élményeket szereztünk együtt. Mintha bajtársak lennénk. Az ő biztatásuk és a velük átélt élmények is belekerültek a regényfolyamba. A világjárvány előtti évben az egyik leginspirálóbb történetet Oroszországban hallottam; egy újonnan megismert barátomnak köszönhetem, aki elvitt az orosz tél közepén a hóborította szülőfalujába. A hóesés a regény hőseiben is fontos gondolatokat indít el, mint ahogyan akkor és ott nekem is egészen megkapó élményben volt részem. Magas és koros fenyők vették körül a falut, a csúcsukat sem lehetett látni, ha fölnézett rájuk az ember. Miközben a hóesésben hallgattam a családi történeteket és a falu legendáit a csodatévő forrásokról és gyógyulásokról, házigazdám váratlanul egy remete apró erdei házához vezetett, ami alig volt nagyobb egy jókora kutyaháznál. Itt élt a falu remetéje, mutatott a házikóra kedves barátom. És miért költözött ki ide? Mert elege lett a világból, ki akart szállni belőle. És mi történt vele? Sokan jártak hozzá gyógyító szavakért és mindig hoztak neki ételt.

Gyönyörű történet szerintem. Még se híre, se hamva nem volt a világjárványnak, mikor megérintett az orosz remete története, akihez szavakért jártak az emberek. Sokszor eszembe jutott, dolgozott bennem, mikor elegem lett, mikor csömöröm lett a körülöttem lévő képmutatástól és manipulációtól, és akkor is, mikor egy tematikus sétán beléptem Hamvas Béla sógorának egykori házába, ahol az író évekig élt és alkotott (többek között a Karnevál is itt készült).

Szavak, alkotás, elvonulás. Minden magától ment ettől a pillanattól, a készülő regényem végső formába öntéséhez nem tudtam ideálisabb helyszínt elképzelni a Hamvas-háznál. A komfort nélküli házzal együtt járó kihívások és az állandó éberség mellett különleges alkotó energiákat éreztem. Csend, gyertyafény és béke vett körül. Én magam is kíváncsi voltam, hogy az állandó mozgáshoz szokott lelkem az elcsendesülő, elmélyülő járványidőszakban mit szól ahhoz, ha egy jó darabig mozdulatlannak kell lennie. A belső út és a felfedezések sora gazdag élményanyaggal ajándékozott meg. Mivel az élet és a folyamatban lévő projektek nem álltak meg, a könyvem szerkesztését vállaló Gyuricza Eszter is meglátogatott az erdő mélyén. Ő mondta azt is, az írás olyan, mint a kőfejtés. Igazat kell adnom neki és megköszönni azt, hogy végig együtt lélegzett a készülő regénnyel. Akik meglátogattak az alkotó elvonulás alatt, azoknak Hamvas Béla műveiből olvastam fel részleteket, és annyit kértem, hozzanak nekem ételt vagy olvasnivalót. Nagyívű és jóleső beszélgetéseket is köszönhetek a kiszakadásnak. Egészen másképpen figyelnek egymásra az emberek, ha semmilyen más zaj nem veszi el a figyelmet a saját gondolataiktól, amik abban a percben kezdenek tisztulni, ha az ember kiszakad abból a manipulatív zajból, ami folyamatosan körülveszi a mindennapokban. Az íráshoz a megélt élmények, az inspirációk hatására szárnyakat kapó, szinte önmagát író történet megszületéséhez leginkább belső figyelemre, fegyelemre és csendre van szükség. Az utóbbi megtalálása volt talán a legnehezebb.

Szerintem a Dharma olvasásához is olyan nyugalomra és békére van szükség, mint amilyen nekem a megírásához kellett. Még ha akadnak is itt-ott zavaró körülmények, a csendben és a történetben össze tudunk kapcsolódni, az író és az olvasó egyformán képes életre kelteni a regényhősöket.

Hét évvel ezelőtt egy júniusi estén egy fotókiállítással startolt a PetersPlanet.travel. A kubai portrékat bemutató anyag címe Waiting for Obama lett és D. Tóth Krisztát kértem meg, hogy nyissa meg a kiállítást a Brody Studiosban. 

Harminc kép került ki a falakra M. Horváth Judit fotográfus segítő válogatásában, az akkori Index pedig aznap címlapon hozott egy saját válogatást a képekből Kuba Last Minute címmel. Barakonyi Szabolcs 12 képet választott az Index online galériájába. Szerintem azért is érdemes megnyitni a linket, mert a képek történetét is megírtam hozzájuk és most, a Black Lives Matter kapcsán egészen új jelentést kapnak a Kubában készült afroamerikai portrék és a melléjük írt mondatok. Itt tudjátok megnézni a 12 képet és a hozzájuk tartozó történetet. https://galeria.index.hu/kult/2016/06/14/waiting_for_obama/ Amikor a képek készültek, egész Kuba az akkori amerikai elnököt, Barack Obamát és vele együtt talán a változást várta, ami ott azóta sem jött el. 

A kiállítást követő napon, június 16-án, indultam el Grúziába, hogy onnan Örményországon keresztül stoppal, vonattal, gyalog és autóbusszal megérkezzek Iránba. Egy kézipoggyászt vittem magammal mindösszesen, felfedezni és tapasztalni indultam, nem pihenni, így minden otthonról hozott teher felesleges lett volna ebben a helyzetben. Az út közben adódó „nehezítő tényezőket” kihívásnak fogtam fel, olyan fajta próbatételeknek, amelyek a kreativitásomat és a türelmemet teszik próbára. Ma már hálás vagyok értük. A nomádoktól a Shiraz-i kórház éjszakai ügyeletére menni az adott pillanatban is élményszerű, de amikor sokat mesélt történetté érik az, hogy az ügyeletes orvos amerikai kémnek nézi az embert, visszatekintve sokkal inkább vicces, majd a későbbi történéseknek köszönhetően egyenesen felemelő. 

A célom az iráni úttal a felfedezés és a fotózás mellett a fejlődés, valamint önmagam és a külső-belső szabadságom határainak a feszegetése volt.  Az utazási magazin ötlete még divatlap főszerkesztő koromban fogant egy csendes csónakházban a Római parton, ahová azért költöztem ki nyárra és egy őszelőre, hogy egyszerre legyek közelebb a természethez és a munkahelyemhez. Ma már tudom, hogy a munka helye ugyanúgy szabadon választható, mint a hivatás, az életút vagy akár a társ és egy jóbarát. Saját döntés.  A körülményeket megteremthetjük hozzá, vagy alkalmazkodhatunk a meglévőhöz. Ez utóbbi már rugalmasság és (még mindig ) kreativitás kérdése. 

Azt, hogy milyen kivételezett helyzetben vagyok azzal, hogy mennyit láthattam eddig a világból, egy andalúz asszony világította meg nekem Malagában egy vonaton. Még főszerkesztő koromban, már Kuba, Kolumbia és éppen Marokkó után, már az esetleges utazási magazin ötletével a fejemben tartottam Malagából Rondába, amikor beszédbe elegyedtem egy Anna Magnani-ra hasonlító újságárus asszonnyal a vonaton. A friss marokkói élményeimet meséltem neki. A Szaharában a berberekkel töltött éjszakánál tartottam, amikor tátott szájjal azt mondta, hogy nagyon szívesen olvasná az írásaimat és ha valaki annyira szerencsés, hogy ennyi idősen ennyit látott már a világból, annak kötelessége azt megosztani mások örömére is. Ő azt kapta az ötvenedik születésnapjára a lányaitól, hogy elmehetett Malagából Rondába, ami két órányi vonatút, de neki ez volt eddigi életében a legnagyobb és a legemlékezetesebb utazása. Ekkor döntöttem el, hogy elindítom a saját utazási magazinomat, de akkor még nem tudtam, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül teszem majd ezt.

Visszanézve már tudom, hogy nem is történhetett volna másként, hiszen így teljes volt a szabadság, kizárólag magamnak tartoztam elszámolással, az időmet, az energiáimat és az útjaimat is úgy oszthattam be, ahogyan jól esett. Páratlan élményanyag és tanulságos lecke volt minden utam, az első már független utamból is született egy fotókiállítás, a magazin történetében már a második. Az Art2Day Gallery és a Kempinski Hotel Corvinus Budapest állt a projekt mellé, és milyen jó, hogy készült róla egy videóriport, amit most meg tudok mutatni nektek. A kiállítás címe Újradefiniált férfiasság – Perzsa portrék és az előítéleteinkkel való szembenézés lehetőségét kínálja. 

Az egyik legemlékezetesebb fotóanyagért nem kellett messzire mennem, a nagyszüleim falujában, Biharnagybajomban, a falunapra készült el a helyiek portréit bemutató sorozat, ami szabadtéren lett kiállítva. Mutatok belőle egy pár képet, és egy – kettőt, ami a megnyitón, a falunapon készült. 

A magyar vidéknek nagy szerep jutott az elmúlt négy évben a PetersPlanet történetében. Mándokon készült az a fotó, amivel sikerült megnyernem a National Geographic magazin fotópályázatát emberábrázolás kategóriában. 

Egy Szent Iván éj, amikor beköltöztem a pásztorok közé Hortobágyon, és velük együtt fél négykor keltünk, hogy az év leghosszabb napján együtt nézzük végig, ahogyan a hajnal hasad. Itt néztem szembe először egy szürkemarha csordával is, komoly adrenalinfröccs. 

Boldogkőváralján kajszibarackot szüreteltem, amiből az ország legjobb pálinkája készült. A vödör tehát nemcsak a fotó kedvéért van a kezemben. 

Latin Amerika, az egyik legnagyobb inspiráció a PetersPlanet történetében. 2023-ban is el fogok utazni  Latin – Amerikába, hogy ezt a hét évet egy hátizsákos felfedező túrával is megünnepeljem.  

“A fák nem nőhetnek az égig.” – magyarázta nekem egy sámán Kolumbiában, akitől a “Pachacútec” szó jelentését is tanultam. Évekkel ezelőtt írtam itt az oldalon az idézett inka szó jelentéséről és az üzenetről, amit a dzsungelből hoztam haza akkor. A Pachacútec azt jelenti, hogy Isten, de a körforgást is ezzel a szóval írják le. A mai napig a dzsungelben élő indiánok hite szerint a ciklusok 500 évente változnak és a változással együtt kezdetét veszi egy új korszak. Szerintük ez már elkezdődött és most az ő javukat fogja szolgálni, írtam itt az oldalon két évvel ezelőtt. Az inkák egykori imahelyén zajló párbeszédben az is elhangzott, mi történt éppen ötszáz évvel ezelőtt, akkor, amikor az európai gyarmatosítók dogmákkal, aranyéhséggel és eddig ismeretlen fertőző betegségekkel együtt megjelentek a mai Latin-Amerika földjén és elpusztítottak egy, a természettel tökéletes összhangban lévő világot. Félelmetesen aktuálisak a dzsungelben elhangzó sámán szavai ma is, “minket már többször is az elzártság és az összetartás mentett meg a történelemben.”  Szerintem van mit tanulni tőlük, a hit, a az egymásért érzett felelősség és a környezetkímélő, fenntartható fejlődés lehet a jövő és az élhető világ kulcsa. 

Nagyon sokat kaptam Dél-Amerikától. Képes vagyok például egyszerűen csak örülni annak, ami (aki) van. Intenzíven megélni a pillanatot, vagy hinni, jelen lenni, amit sokan szép lassan elfelejtünk. A Kuba, Kolumbia, Ecuador – Latin Amerika lelke című kiállítás képeivel ezt a meghitt, elzárt és nagyon szerethető világot szerettem volna a Hadikban megmutatni.

Argentína sok szempontból hagyott mély nyomot. Amikor kintlétem harmadik napján kedves ismerősöm felhívott, hogy na, milyen Buenos Aires, annyit mondtam, hogy pont olyan, mint a Ferenc körút, csak minden háromszor annyiba kerül. De van benne Madrid, néhol Párizs, az építészet gyönyörű, az emberek kedvesek. És mégsem emiatt fogok életem végéig emlékezni Argentínára, hanem a sok különös és értékes találkozásnak köszönhetően és azért, mert ott élnek a Vasváriak. Kiállítás is lett belőle a Három Hét Galériában, 2018-ban, mégpedig egy világhírű argentín fotóművésszel közösen. 

„A Budapest Art Week meglepetés kiállítása két város, Buenos Aires-t és Budapestet hozza közel. Két alkotó, Sameer Makarius és Szűcs Péter, két kontinens, Dél Amerika és Európa, és két világ, egy fekete-fehér és egy színekkel teli találkozott a Három Hét Galéria kiállításán. Sameer Makarius az új otthonát kereste Buenos Airesben, a hatvanas évek Argentínájának városi világát dokumentálta fekete-fehérben, Szűcs Péter Latin-Amerika lelkét kereste színesben az elmúlt évben Kuba, Kolumbia és Ecuador után Buenos Airesben, ahol egy találkozásból megszületett a közös kiállítás ötlete. Latin-Amerika, Buenos Aires fekete fehérben és színesben, régen és most egy világhírűvé lett argentin fotós képein, aki világéletében képzőművésznek tartotta magát, és Szűcs Péter fotóin, aki pedig történetmesélő újságíróként kezdett fotózni pár évvel ezelőtt.” 

A PetersPlanet harmafik születésnapjára a Füvészkertbe rendezett kiállítás a Vissza az Édenkertbe címet kapta. Az Index Nagykép Galériájában egy szerkesztői válogatást meg is tudtok belőle nézni ezen a linken. https://index.hu/nagykep/2019/06/15/3_ev_alatt_a_fold_korul/  A szabadságot, a sokszínűséget és a kreativitást ünnepeltük egy falak nélküli kiállítótérben, a budapesti Füvészkertben a megnyitó után egy Berlin Brunchon is. A keretek és a az installáció a Hello Wood! Technika műhelyének kreatívja, igazán szabad, inspiráló és gyönyörű nap volt, köszönöm, hogy jöttetek és hogy szerettétek, amit láttatok. 

Ennek az anyagnak a Fashion Streeten lett folytatása egy pop up installáció és kiállítás követte, ami már a fenntarthatóság jegyében készült, a kollekció elültethető fákkal együtt került ki a terekbe, a Fashion Streetre, a Kempinski Hotel Corvinus Budapest tereibe,  majd végül a Deák Palotába. 

Fényt, fotókat és történeteket hoztam Peruból. A Deák Palotában, a Fashion Streeten nyílt meg tavaly augusztusban a Perui Portrék című fotókiállítás, ahol az eddig nem látott kedvenc képeimet mutattam meg a hozzájuk tartozó történettel együtt.