Éppen hogy megérkeztem Albániából egy hét felfedezős-töltődős nyaralás után és még mindig abban a pihentető lebegésben vagyok, amit ez a pár nap és ez az ország adott. Soha ennyi kérdést és megkeresést nem kaptam a barátaimtól és az ismerőseimtől és a PetersPlanet.travel olvasóitól és Instagram követőitől, mint az albán posztjaim apropóján. „Hol van ez az öböl és hol van az a part?” „Ajánlod ezt az országot?” „Már régóta akartam menni, de nem mertem, milyen a közbiztonság,” „Milyen az infrastruktúra, milyenek az utak?” „Szeptemberben megyünk, mit ajánlasz?”
Nos, én személy szerint minden Albániában töltött percet szerettem, a próbára tevő kalandosakat is, de a személyes élményeimtől függetlenül azt mondom, hogy Albánia nem való mindenkinek. Olyan, amire én most nagyon vágytam. Vad, autentikus, őszinte, minden értelemben balkáni, de mosollyal, szeretettel és felejthetetlen élményekkel teli. Hosszú ideje nem frissültem fel például ennyire attól, hogy a globalizációnak, a fogyasztói társadalom nyomát alig találtam az egy hét alatt.
Egy nagy balkáni körutat, amiben a térség minden országa benne van, már régóta tervezek, de amikor Mojzes Dóri divattervező barátommal közös kiruccanást terveztünk, igazából semmi másra nem vágytunk, mint felfrissülésre, ezzel együtt egy eddig mindkettőnknek ismeretlen ország felfedezésére, kalandokra, sok tengerre, tintahalra, polipra és friss halakra. Minden vágyunk teljesült, de azt is megtapasztaltuk, hogy Albániát „meg kell tanulni egy kicsit”, hogy a maximumot hozza ki belőle az ember és ha ez megvan, olyan könnyű megszeretni, hogy mi máris a visszautat tervezzük, már a tapasztalatok birtokában.
Már az első napon megkérdeztem magamtól, hogy vajon érzem azt, hogy Albániában minden sokkal pihentetőbb? Hamar rájöttem, hogy miért. Nincs hajó a tengeren, nincs repülőgép az égen, nincsenek reklámok, gyorséttermek, fast fashion üzletek. Nyugalom van, őszinte mosoly és olyan minőségű és frissességű ételek, amiért már önmagában megéri idejönni. Az étel mindenhol kifogástalan volt (egy elrontott steak-be futottunk bele csak), mindenhol minden tengeri étel friss, igazából már a kérdést sem igazán értették, amikor európai szokás szerint megkérdeztem, hogy a tengeri ételek közül melyik a friss ma.”Mindegyik Mister.”
Mindössze egy óra és tíz perc a repülőút Budapest és Tirana között. Albánia repülőterét Teréz anyáról nevezték el, az ő szobrával találkozik az ember először, azt hogy valójában egy muszlim országba érkezik az ember, csak akkor tapasztalja, amikor először felhangzik a müezzin egy mecsetből. Az egy hét alatt, erre összesen három alkalommal figyeltem fel.
A repülőtéren a Tiranába tartó expressz buszra (sehol sincs semmi kiírva) érdemes fölszállni, a repülőtéri taxikban sem itthon sem más országban nem bízom, az autóbérlés szóba sem jöhetett, hiszen környezettudatosan és jogosítvány nélkül utazom jó pár éve, meg szerintem nem is igazán jó azonnal elzárnia magát az embernek a helybéliektől egy autóba, különösen, ha szeretne megismerni egy országot. A Tiranába tartó expressz buszon segítőkész helybéliekkel találkoztam, egy mellettem ülő 23 éves srác azzal nyitotta a beszélgetést hogy majd meglátod, ennél kulturálatlanabb országgal még nem találkoztál. Kiderült, hogy eddig Olaszországban járt és a legnagyobb vágya, hogy Németországban éljen az ápoló végzettséggel bíró barátnőjével. „Németország és Kanada nem korrupt, szerintem azért lehet azokban az országokban jól élni. Albánia előző miniszterelnöke a legértékesebb részeket adta el Görögországnak, most meg lelép Amerikába, szerencsére a mostani miniszterelnök Európa párti, remélem, eléri, amit szeretne, de mi már biztosan nem maradunk itt.” A srác ezek után megállította a kisbuszt annál a buszmegállónál, ahonnan az ország közepe és az érintetlenebb partok, vagyis Vlore felé vettük az irányt fejenként öt eurónak megfelelő lekéért váltott buszjeggyel.
A buszsofőr fia vitt tovább az Airbnb otthonun felé és az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a címben hiába szerepel házszám, az valójában nincs az egész utcában, „nem jellemző, hogy lenne”, mondta a buszsofőr és a fia is, majd Vlore egyik leghosszabb utcájában a keresztneve alapján próbálták megtalálni a tulajdonos házaspárt. Azt éreztük, hogy egy abszurd vígjátékba keveredtünk, ahol ugyan mindenki azon van, hogy segít, de egyre extrémebbnek éreztük, hogy a teraszon ácsorgó embereket kérdezték meg hogy lakik – e házban Jani és Olta. Egy megosztott wifivel végül gyorsan megoldottuk a problémát, és alig hittünk a szemünknek, hogy 5000 Ft per éjszakáért félig tengerre néző konkrétan luxus fürdőszobával felszerelt új építésű lakásban találtuk magunkat. Igaz, fel kellett kicsit mászni hozzá a hegyoldalon, de megérte. Szinte mindenki beszél olaszul, de csak néhány fiatal beszél angolul. Érintetlenséget és eredetiséget éreztem magam körül, az sem zavart, hogy esett vagy hogy felhős volt az ég, senki nem volt a strandokon sem, csak a halászok árulták a frissen kifogott halakat és polipokat a partokon. A háziasszonyok és a férfiak szatyrokkal álltak sorba a kis halászcsónakoknál. Mindig minden friss.
Néhány nap csepergő eső és felhős Vlore nap után egy újabb helyi buszjárattal érkeztünk meg a Sarandába, ami népszerű nyaralóhely, ezért egy halebéd után innen tovább is álltunk a Balkán Bora Borájaként emlegetett Ksamil szigetekre (autóbuszjegy 100 leke, körülbelül 250 Ft), ami egy fél órányi autóbuszútra van és konkrétan a karibi térség azúrkékjét és kristály tisztaságát juttatta eszembe. A Ksmail szigetek egy Nemzeti Park része és egyáltalán nem mondhatnám, hogy felfedezetlen. Leginkább kisgyerekes családok és fiatal párok nyaralnak itt, de a hűvös tengervíz tisztasága, a panoráma és a tenger színe olyan magas minőségű nyaralós élményt kínál, hogy még a felfedezni vágyó utazó is szívesen elnyúlik itt egy pár napra a fehér homokban, hogy a további utazásairól és a Ksamilba való visszatérésről fantáziáljon.