TALÁLKOZÁSOK AZ ERDŐ MÉLYÉN

Minden olyan utazás, aminek önmaga társaságában vág neki az ember, valamiféle elvonulás is egyben. Az úton levés maga is elvonulás, kiszakadás, önmagunkkal töltött idő. Az eddigi tapasztalataim alapján az útközben történő felfedezések és találkozások soha nem véletlenül történnek. Majd öt éve utazom szabadon. Legtöbbször tervezés nélkül indulok neki, nagy vonalakban vázolom fel csak magamnak, hogy merre és hagyom, hogy az utazás kínálta áramlásélményben feloldódva azzal kezdjek valamit, ami éppen elém kerül. Az idei év első hónapjában ezzel az intuitív módszerrel jártam be Moszkva környékét, majd Tatárföldet. A találkozásaim adták meg az irányt, véletlennek tűnő találkozások döntöttek arról is, hogy hol maradok többet és hol ások mélyebbre a helyiekkel való együttélés során. 

A Moszkva körüli Aranygyűrűként ismert meseszép városokat már egy couchsurfing során megismert párral fedeztem fel. Az idei év egyik leginspirálóbb történetét köszönhetem újonnan megismert barátomnak, aki elvitt az orosz tél közepén hófödte szülőfalujába. Magas és koros fenyők vették körül a falut, a csúcsukat sem lehetett látni, ha fölnézett rájuk az ember. Miközben hallgattam a családi történeteket és a falu legendáit: csodatévő forrásokról, gyógyulásokról, váratlanul egy remete apró erdei házához vezetett, ami alig volt több pár négyzetméternél és nagyobb egy jókora kutyaháznál. Itt élt a falu remetéje, mutatott a házikóra kedves barátom. Miért költözött ki ide? „Mert elege lett a világból, ki akart szállni belőle.” Mi történt vele? „Sokan jártak hozzá gyógyító szavakért és mindig hoztak neki ételt.” Gyönyörű történet szerintem. Még híre hamva nem volt a világjárványnak, amikor mélyen megérintett az orosz remete története, akihez szavakért és gondolatokért jártak az emberek.

Sokszor eszembe jutott, dolgozott bennem a nyírfák és a fenyők között élő orosz remete története, olyankor, amikor nekem is elegem lett, olyankor, amikor csömöröm lett a körülöttem lévő képmutatástól és manipulációtól. Legutóbb akkor jött elő újra a történet, amikor egy tematikus séta során beléptem Hamvas Béla sógorának egykori házába, ahol az író élt és alkotott. Többek között a Karnevál című alkotása készült a házban. Szavak, alkotás, elvonulás. Az elhatározásom után minden magától ment tovább. A készülő, tavasszal megjelenő regényem végső formába öntéséhez nem tudtam ideálisabb helyszínt elképzelni a Hamvas háznál. A komfort nélküli házzal a Kő-hegyen kihívások és állandó éberség is jár az alkotó energiák mellé. Csend, gyertyafény és béke vett körül. Kíváncsi voltam, hogy az állandó mozgáshoz szokott lelkem az elcsendesülő, elmélyülő járványidőszakban mit szól ahhoz, ha egy jó darabig mozdulatlannak kell lennie, és egy helyben kell maradnia. Egy erdő mélyén éltem egy darabig, egy olyan komfort nélküli házban, ahol nincs áram és víz. Úgy utaztam és úgy fedeztem fel a körülöttem és a bennem lévő világot, hogy meg sem mozdultam. Napi öt liter víz jutott főzésre, fürdésre és szomjoltásra. Csodálatos volt abban a megnyugtató békében élni egy darabig, írni, alkotni, elmélyülni és megtapasztalni, hogy mennyire kevés kell ahhoz, hogy az ember igazán önmagával lehessen. Nagyszerű találkozásokat és inspiráló beszélgetéseket is köszönhetek ezeknek a napoknak.

A belső út és a felfedezések sora gazdag élményanyaggal ajándékozott meg. Mivel az élet és a folyamatban lévő projektek sem álltak meg, barátaim, ismerőseim, újságíró kollégák, a kreatív szakma képviselői és a készülő könyvem szerkesztője is meglátogatott az erdő mélyén, de új ismeretségeket is köszönhetek a kiszakadásnak. Akik meglátogattak, azoknak Hamvas Béla műveiből olvastam fel részleteket, és annyit kértem, hozzanak nekem ételt vagy olvasnivalót. A sporttársak túracsoporttal beavató rítust is tartottunk. A nagyívű és jóleső beszélgetések egészen másképpen zajlanak akkor, ha semmilyen más zaj nem veszi el a figyelmet a saját gondolatainktól. Mennyire más minden, ha az ember kiszakad abból a manipulatív zajból, ami folyamatosan körülveszi. Irodalom, fotográfia és képzőművészet került szóba, sőt, teljesen magától értetődően és organikusan alakult a körülöttünk lévő tér alkotó területté. Ezeknek az erdőben és a ház körül elhangzó beszélgetéseknek az esszenciáját, egyszerűségét vagy mélységét, apró részeit, figyelemre érdemes mozzanatait szeretném átadni ebben az összeállításban egy – egy portréképpel vagy hangulattal, amit a házban, a kertben vagy a ház környékén készítettem. Az összeállításban szereplő utolsó három képet a portrésorozat utolsó arca, Horváth Katalin fotográfus, a MOME mesterszakos hallgatója készítette. 

Miközben a kápiapaprikák és a gesztenyék sültek a cserépkályha sütőjében, egy korábbi cikkedet emlegetted, amiben arról írtál, hogy azok a háziasszonyok a boldogtalanabbak, akiknek komfortosabb az élete a konyhában. 2012-ben írtam a Marie Claire magazinnak egy cikket a családon belüli munkamegosztásról. Akkor olvastam egy Európai Uniós statisztikát, ami azt mutatta ki, hogy minél felszereltebb egy háztartás, annál boldogtalanabb vagy akár depressziósabb a háziasszony. Az adatok szerint akkor egy dán nő kevésbé volt boldog, mint mondjuk egy ukrán. Egy átlagos ukrán nőt ugyanis reggeltől estig lekötötték a tennivalók: a munka, a család és a gyereknevelés. Például akár szó szerint a 10 körmével kellett kikaparnia a krumplit a földből, meghámoznia és megsütnie, majd elmosogatni a szennyest és feltakarítani a konyhát. Míg egy fejlettebb országban élő társa a fagyasztóból egy löttyintéssel teszi az ételt a fritőzbe, majd a mosogatógép elmosogat, a robot feltakarít. Akkor a dán nőnek 2,5 óra volt naponta a „második műszak”, tehát az otthoni és családi teendők, míg az ukránnak 8 óra. Ha pedig nincs idő gondolkodni, mert az emberre szükség van és feladata van, akkor lehet, hogy boldogabb is lehet. Amellett, hogy elfárad, nélkülözhetetlenné válik és tesz, alkot. Ha pedig ezt értékelik, az mindenképpen nagyon pozitív. Persze fontos a családon belüli munkamegosztás, a közös munka felszabadító, ez tény. És akinek olyan a hivatása, ami mellett szükség van az elektronikus segítségre, esetleg alkalmazottra, az sem baj. De szerintem az említett statisztika egy elég érdekes megközelítés, amelyen érdemes elgondolkodni talán.

Amikor beléptél a házba, azonnal megérezted, hogy itt képes lennél fókuszált lenni és írni. Miért is?  Amikor dolgozom, szeretek a munkámban elmerülni. Forgatókönyvet írni, szerkeszteni, fordítani nem is lehet másként. Ezek nagyon magányos munkák. Az elmerülés legegyértelműbb formája az elvonulás. Fordítottam már balatoni víkendházban egy hétig szakadó esőben, vagy például írtam már a turistamentes Capri szigetén január végén. Mióta van egy kislányom, nem olyan könnyű megszervezni egy ilyen különlétet, de pár nap is megéri, mert előtte és utána is nyugodtabb vagyok, hiszen fejben már készülök a munkára, tudom, hogy ott a helyszínen tudok majd dolgozni, utána pedig feldob az eredményesség és a gondtalanság. Amikor beléptem ide a Hamvas-házba az erdő közepén, ahol tényleg semmi zavaró tényező és kísértés nincs, egyből azt láttam meg, hogy Úristen, de jól tudnék itt dolgozni! Most például egy dokumentumfilmem forgatókönyvét kellene elkezdenem írni, amelyet jövőre kezdek forgatni.

Az erdőben sétálva az emberiség jövőjéről is beszélgettünk, akkor osztottál meg velem egy gondolatot, ami nem hagy nyugodni azóta sem, miszerint azt látod, hogy az értelmiség egy új szerepet talált magának a megváltozó világban.

Igen, én úgy látom, helycsere történik lassan, de egyértelmű irányban: az értelmiség költözik vidékre, a vidék a városokba. (Utóbbi folyamat már jó régóta tart, de az előbbi csak nemrég kezdődött, mint tendencia. És a vidék alatt nem a Budapesten kívüli országot, hanem a természetközeli, gazdálkodó életet értem.) Ez egyrészt azért van, mert az értelmiség attól értelmiség, hogy felelősséget érez a társadalomért (nem a diplomától, és nem a könyvespolcon sorakozó könyvek számától, amiknek a felét talán soha el sem olvasták), márpedig felelős ember ma nem kér a túlfogyasztásból, a légszennyezésből, és a stresszből sem, amik az urbánus életforma velejárói. A felelős ember (végülis mindegy, hogyan nevezzük, hagyjuk a kategóriákat) tehát a bolygó, az emberiség, és végső soron a saját jól felfogott érdekében visszatér a természet közelébe, ahol a kulturális javak nagyrészérhez ugyanúgy hozzáfér az internetnek köszönhetően, de a XXI. századi civilizáció káros hatásait kikapcsolhatja, amikor csak akarja. Felméri, hogy az ő kezében van a döntés, a nap mindegy egyes pillanatában, és hogy élni tudjon vele, ahhoz friss levegőre, egészséges tempóra és időnként csendre van szüksége. És még valamire: fizikai munkára.

Szerinted mi az oka annak, hogy hiába látjuk egyre többen és egyre tisztábban, hogyan kéne élnünk, sokan mégsem merjük meglépni? 

 Erről is beszélgettünk, mert amikor veled vagyok – különösen egy ilyen vadregényes környezetben – mindenféle fontos gondolataim támadnak! ☺ Először is nem szeretném magam úgy beállítani, mintha kivétel lennék. Változtatni nehéz. Engem az élet két és fél éve rákényszerített, és bár soha nem ültem sokáig a seggemen, és mindig inspirált a változás, ez a gyökeres fajta, ami fenekestül forgat fel mindent, még engem is megrémisztett. Szerintem normális, vagy legalábbis érthető, hogy a legtöbb ember addig húzza-halogatja a változtatást, amíg már muszáj nem lesz. Ezt végül sajnos gyakran egy fájdalmas krízis kulminálja – ami lehet egészségügyi, magánéleti, vagy mint a jelen esetben, gazdasági, politikai, ökológiai, vagy az egész együtt. De hát… ez van. Így vagyunk összerakva. Kívülről olyan könnyű rálátni, kinek miben kellene változtatnia – ahhoz, hogy önmaga legyen. Belülről meg annyi kötöttséget érzékelünk, ami persze sokszor kifogás. Most aztán egy jó nagy krízisig hajtottuk magunkat! És még ebben a helyzetben is zajlik a hárítás, tagadás… Ha igaz, hogy nincs fejlődés krízis nélkül (amit nemrég hallottam), sőt nincs is olyan, hogy krízis, csak kihívások vannak (szintén most olvastam Edith Eva Egertől), akkor emiatt legalább ne ostorozzuk magunkat. Csak lépjünk, amikor már bizsereg a láb!

 

 Mennyi ideig lennél képes hírek nélkül élni?                                                                                                            

Egy politikai újságírónak a hírolvasás valószínűleg olyasmi, mint a drogosoknak a kábítószer: minél előbb, minél több kell belőle. A reggeli kávé nem létezik hírek nélkül, és lefekvés előtt sem maradhat ki, hogy átpörgessem a híreket. Ma már szinte el sem tudom képzelni, milyen volt okostelefonok nélkül, vagy amikor az újságosig kellett elmenni reggel. Nyilván ez a híréhség akkor a legsúlyosabb, amikor dolgozom, írok, szerkesztek, akkor munkaköri kötelesség is mindent követni, tudni a lehető leggyorsabban, de ez nem múlik el egy csapásra. Most még több időm van híreket olvasni, sőt, híradókat nézni. Az amerikai elnökválasztásra például annyira rápörögtem, hogy órákig nézegettem a híreket, elemzéseket, térképen az eredményeket. Szóval szerintem nem tudnék sokáig meglenni úgy, hogy nem tudom épp, mi történik a világban. De nem is érzem úgy, hogy el kéne fojtanom a hírfüggőségemet, inkább arra törekszem, hogy jó cikkeket és valódi információkat, híreket olvassak, akkor nem is vesz el egészségtelenül sok időt. És persze figyelni kell arra is, hogy ne okozzon szorongást az, ha épp nem tudom bekapcsolni a telefont – mert például az erdő mélyén lemerülne. Ilyenkor azzal érdemes biztatni magamat, magunkat, hogy ami nagyon, nagyon fontos, úgyis idejében megtudjuk.                                                                          Szerinted hogyan kell jól történetet mesélni?                                                                                                                A legfontosabb, hogy szinte bármit el lehet mesélni jól és rosszul is. A legcselekményesebb, legizgalmasabb történéseket is agyonüti, ha rosszul mondják el, és a legunalmasabb dolgok is érdekfeszítővé válhatnak, ha jól mesélik el. Egyik kedvenc francia regényem Patrick Modiano Sötét Boltok utcája című műve, amelyben az író egy emlékezetvesztés után saját múltját keresi. Olyan hétköznapi dolgok válnak hirtelen izgalmassá, mint egy telefonszám, egy utcanév vagy egy metróvonal. Régi telefonkönyvekben kutakodunk az íróval, ami valljuk be, nem a leglebilincselőbb foglalatosság. Ám a történetfűzés izgalmassá varázsolja. De ugyanez igaz nemcsak a szépirodalomra, hanem a hírek világára is. Egy cikk akkor is lehet jó, ha unalmas eseményről szól, de az újságíró ezt is át tudja adni, mert meglát benne valamit, amiért érdemes azt elmesélni. Nem egy pártkongresszusról tudósítottam, kevés unalmasabb politikai esemény létezik ennél, ám mindig úgy próbáltam átadni az információkat, hogy legyen mögötte egy történet is, amelyből kiderül, hogy miért fontos erről olvasni. Egy politikus egyszer meg is jegyezte, hogy izgalmasabb volt a cikk, mint maga a kongresszus. Mondom erre, még szerencse, fordított esetben meg sem szabad írni.

Mitől igazán jó egy könyv? Egy könyv akkor igazán jó, ha a története megszólít bennem valamit, ha hat rám, ha kölcsönhatásba kerülök vele, és azután is velem marad, miután elolvastam. Milyen könyvet ajánlanál ebben a szokatlanul csendes időszakban? A tél, a karácsony és az év vége tökéletes időszak arra, hogy kissé befelé, önmagunkra figyeljünk. Ezért Herendi Kata és Szabó Eszter Judit 20 ÖNISMERETI KÉRDÉS ÉS VÁLASZ című könyvét ajánlom, amely abban segít, hogy mélyebben megismerjük és megértsük önmagunkat.

Melyik könyvet vinnéd magaddal egy erdő mélyén álló komfort nélküli házba hosszabb elvonuláshoz, és miért éppen azt? Hamvas Karneválját. Egyedülálló könyv. Lenyűgőző-felszabadító az okossága, a bölcsessége, a nagyvonalúsága, nyelvének teremtő ereje és nem utolsó sorban karneváli-groteszk humora. A regényt olvasva mintha tisztábbá válna az ember, és tisztábban volna látható a világ, amelyre tekint.  Huzamosabb ideig éltél Svédországban, egy erdő közepén. Mit tanított az ott töltött időszak és mire tanítottak a lazacok? Svédországban a telet szerettem leginkább, mert ilyenkor hosszú napokig teljesen egyedül lehettem, ami új és nagyszerű tapasztalat volt. A lazacok pedig arra tanítottak, hogy ha eljön az idő, haza kell térni. Négy évvel ezelőtt én is így tettem, és örülök, hogy azzal, hogy elhoztam a Karnevált a Kő-hegyi házba, a kötet is hazatért.

Mit tanultál magadról, amikor 5000 méter felett jártál?  5000 méter felett én leginkább türelmet tanultam. Türelmet magammal és céljaim elérésével kapcsolatban. A hegymászás alapvetően szerintem a pillanat megéléséről, a mostban levés gyakrolásáról szól. Mindemellett egy hosszabb túra során az ember önmagával és a saját gyengeségeivel küzd meg igazán.… A fizikális nehézségekre majdhogynem bárki felkészíthet minket, a metálisokra viszont csak az önmagunkkal tréningezhetünk. En azt hiszem a saját magunkkal való megküzdéshez kell a legtöbb türelem. Milyen tervekkel vágsz neki 2021-nek? 2021ben szeretnék eljutni (veled) Afrikába és a Kilimanjarora is felsétálni. Rengeteg tevem és célom volt 2020-ra de ezek többsége – ahogy mindenki másnak  – nekem is elmaradt. Ami viszont csodálatos, hogy valahogy ebben az évben a prioritásaim megváltoztak. Korábban alapvetés volt az, hogy a szeretteink mindig ott lesznek mellettünk, ma kiváltságos aki a velük ünnepelhet. Természetesen vannak szakmai terveim is 2021-re, de számomra jövőre az is lehet egy fontos cél, hogy visszataláljak egy lassabb, nyugodtabb élethez.

Neked mit jelent az analóg életforma? Levegőt. Ahhoz tudnám hasonlítani amikor túrázok egy hegyi ösvényen és frissnek érzem az erdőt, a lengedező fákat, az avar roppanását. Valamiért könnyebben járja át az oxigén a tüdőmet, nincsenek zavaró tényezők. Az elmém is tisztabb ilyenkor, tudok figyelni magamra és a környezetemre, nincs ami befolyasolja a gondolataimat. Ha még érzékletesebben szeretném szemléltetni, akkor az érzékszerveim élessé válnak, mint egy üldözött dámszarvasnak az erdő mélyén: a figyelmi energiám összpontosul. Meghallom az apró neszeket, kitágul a pupillám, és felkapom az orrom az idegen szagokra. Folyamatosan képes vagy a jelenben létezni. Hogyan tudtad ezt a fajta létezést megteremteni magadnak? Szeretek elveszni a részletekben, ebben a fotográfia is segít. Elidőzök egy apróságon, ami másnak talán fel sem tűnik. Valójaban a mindennapokban rejlő részletek jelentik számoma a pure analóg örömöt ebben az óriási digitális zajban. Mindig is csavargó voltam, így jobbnak láttam figyelni a körülöttem lévő világra, mintsem hamis képet festeni a digitalis platformokon. Nem vitatom el a hasznosságát a digitalizációnak, én is csúsztam már rá az ipademre, sőt aktívan használom a térképeket és üzenetküldő alkalmazásokat. Szuper dolgok ezek, de a legjobb pillanatok és találkozások mindig akkor történtek, amikor leszólítottam egy vadidegent, hagytam magam eltévedni, vagy szimplán hittem az ösztöneimben és a személyesség erejében. Ezek tények, nekem így alakult. Miért változtatnék a jól bevált recepten? Nem szeretném túlhasználni az analóg szót, de nekem analógnak lenni annyit jelent, hogy nem mások elvárásai szerint élni, hinni a megérzéseimben, és szimplán jelen lenni a valóságban.

Miért éppen Szentendre? Az erős, önálló kulturalis identitása miatt. Szentendre falu a városban, mindehhez vad termeszet veszi körül, vannak hegyek és ott van a Duna. Mitől lesz egy otthon meghitt? Meghitt a benne élők belső energiáitól, a nyugalomtól, a kedvességtől, nyitottságtól és az önazonossagtól. Minden egyéb csak hab a tortán.

Összesen négy különböző kamera volt nálunk a házban, talán a legizgalmasabb alkotóeszköz mind közül egy régi polaroid készülék. Miért választottad ezt? Köszönöm a kérdést, mert a fotográfusok körében a gépválasztás mindig izgalmas kérdéseket vet fel. Nálam alapvetően a téma és a mondanivaló határozza meg, hogy milyen technikával szeretnék dolgozni. Jelen esetben a Hamvas ház eredeti bája, romantikája és a hangulat adta, hogy a Polaroid SX-70 gépemnek jönnie kell velem. Aki ismeri ezt a kis csoda masinát az tudja, hogy legendája van a művészet-és fotótörténetben is, olyan nevek kapcsolódnak hozzá mint a pop-art irányzat kiemelkedő figurája Andy Warhol, vagy a mi csodálatos André Kertészünk, de talán a legfontosabb alkotó számomra Tarkovszkij filmrendező polaroid sorozatának sajátos világa. Alapvetően három olyan tulajdonsága is van ennek a gépnek, amiért külön értéket képvisel nálam: egyfelől amilyen egyszerűek tűnik, olyan kis öntudatos masina, aki használja tudja, hogy lelke van, másfelől ebből kifolyólag is egy és megismételhetetlen darab van minden egyes képből, ami nekem külön érték a mai digitális fotókultúrában, ha lehet ezt kultúrának nevezni. Alkotói fotográfiában ennek fontos szerepe van nálam, hiszen egyedi műalkotásokká tudnak válni. Végül pedig a pillanat, ami megismételhetetlen. Mitől lesz különleges a megismételhetetlen pillanat? A válaszom talán ambivalens lesz, de ugyanakkor egyszerű: a pillanat, amelyet egy ilyen öreg kis gép megörökít, az jó lehet keretbe foglal egy adott jelenetet, lehet az tárgy, vagy egy portré, de abban a pillanatban örökkévaló is lesz, hiszen csak akkor tűnik el, ha a film nyersanyaga, a színek elfakulnak. A fotográfiát sokszor azonosítják a valóság ábrázolására alkalmas eszköznek, holott ez csalóka, tudjuk jól, hiszen Tarkovszkij filmjelenetei is, ahogyan polaroid képei egész történeteket mondanak el, s az alkotó szándéka szerint lehet az a pillanatot megmutatni, kiexponálni. Számomra egy izgalmas kaland ez a kísérletezés, ezért dolgozom vele én is, jelenleg épp egy személyes projektem kapcsán, amely a karantén élettel függ össze. Na ott aztán pont jó ez a pillanat-örökkévalóság dillemma, hisz ebben az változatlan helyzetben, valóságban kell, hogy éljünk.