AMAZÓNIA ELSŐ KÉZBŐL

Mit tudhat egy több ezer éves kultúra arról, amit mi már kezdünk elfelejteni? Mi történik, ha elveszítjük mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy nélkülözhetetlen? És mit tanulhatunk azoktól a közösségektől, amelyek számára az erdő és a folyó nem háttér, hanem az élet része? Saját amazóniai élményeimmel érkezem a Néprajzi Múzeum A szépség rítusai – Tolldísz és testfestés Amazóniábancímű kiállítására, ahol először október 14-én Dr. Szeljak György főmuzeológussal, a kiállítás főkurátorával közösen tartunk rendhagyó tárlatvezetést.

AZ ÉN AMAZÓNIÁM

Még évekkel később is alig hiszem el azt a pár napot, amit Amazóniában töltöttem. Pedig már az odajutás is olyan történettel kezdődött, amelyet legszívesebben kihagytam volna. A La Paz-i repülőtéren ellopták a hátizsákomat. Benne volt a telefonom és a pénztárcám is. Néhány pillanat alatt eltűnt mindenem, amiről addig azt hittem, nélkülözhetetlen. Különösen nehezen viselem a veszteséget, és itt nem pusztán egy telefonról volt szó. Egyre nagyobb részét zárjuk bele az életünknek ezekbe a készülékekbe: kapcsolatokat, munkát, hozzáféréseket, azonosításokat, emlékeket. A világ másik felén álltam, és egyszer csak megszűnt működni az a láthatatlan rendszer, amely normális esetben körülvesz és biztonságot ad. Azt hittem, ez az érzés sokáig velem marad majd. Aztán felszállt a gépem Amazónia felé. Az esőrdőben valami egészen váratlan történt. Nem került elő a hátizsákom, nem kaptam vissza a telefonomat, semmi nem oldódott meg. Egyszerűen megszűnt fontosnak lenni. Mintha az erdő lassan lehalkította volna bennem azt a zajt, amely La Pazban még elviselhetetlenül hangos volt.

AMIKOR A SZÉPSÉG NEM MAGÁNÜGY

Mit jelent szépnek lenni egy olyan kultúrában, ahol a test díszítése nem egyszerűen esztétikai döntés? Ahol egy geometrikus minta, egy szín, egy tolldísz vagy a test átalakítása közösségi hovatartozást, életkort, társadalmi helyzetet, mitológiát és világképet is kifejezhet? A kiállítás középpontjában az önmagukat mebengokrénak nevező, a külvilágban inkább kajapóként ismert amazóniai közösségek állnak. A testfestés és a tolldíszek világán keresztül egy egészen más szépségfogalom bontakozik ki: itt a szépség nem pusztán az egyén tulajdonsága, hanem közös cselekvés. A díszek elkészítése, a test festése, az ünnepek és rítusok mind a közösség egységét és világképét teszik láthatóvá.

A kiállítás mögött pedig egy szinte felfoghatatlanul hosszú emberi és tudományos történet áll. A belga kulturális antropológus, Gustaaf Verswijver 1974-től 2019-ig kutatott a mebengokre közösségek körében. Évtizedeken át tért vissza hozzájuk, dokumentálta hétköznapjaikat, ünnepeiket és változó világukat. Az így létrejött archívum több mint 47 ezer fényképet, mintegy 90 órányi filmanyagot, hangfelvételeket, jegyzeteket és közel négyszáz tárgyat tartalmaz. A Néprajzi Múzeum kiállítása ebből a páratlan anyagból válogat, Verswijver felvételei mellett pedig a terepmunkákra rendszeresen vele tartó felesége, Martine de Roeck fotói is megjelennek. A képek különlegessége éppen az idő. Nem egy utazó néhány hét alatt készült pillanatfelvételeit látjuk, hanem csaknem fél évszázad történetét. Ugyanannak a kultúrának a változását: hogyan alakul át a külvilághoz való viszony, hogyan változik a testhez és a meztelenséghez fűződő kapcsolat, milyen új anyagok és díszek jelennek meg, és mit változtat meg a digitális technológia egy olyan közösség életében, amelyet évtizedeken keresztül egy antropológus kamerája dokumentált.

HÁROM ÚT, EGY KÉRDÉS

Október 14-én 17 órától Dr. Szeljak Györggyel, a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményének főmuzeológusával és a kiállítás főkurátorával együtt vezetjük végig a látogatókat ezen a világon. Gyuri maga is terepen dolgozó antropológus: Mexikó Huasteca régiójának nahua közösségében végzett kutatásokat. Én Bolívián keresztül jutottam el Amazóniába, és utazóként találkoztam azzal a világgal, ahol az erdő, a folyó és az ember kapcsolata egészen másképpen működik, mint ahogyan azt Európában megszoktuk. Gustaaf Verswijver pedig csaknem fél évszázadnyi kutatómunkával hozta létre azt az archívumot, amelyből maga a kiállítás megszületett. Három különböző nézőpont találkozik tehát ezen a délutánon, egy belga antropológus évtizedeken át épülő dokumentációja, egy magyar antropológus mexikói tereptapasztalata és egy világutazó személyes amazóniai története.

Éppen ezért a tárlatvezetés sem egyszerűen arról szól majd, hogy milyen tolldíszeket viselnek a mebengokre közösségek, vagy hogyan készül egy testfestés. Sokkal inkább arról szeretnénk beszélgetni, hogy mit jelent közösségben élni, mit jelent a testünkön viselni az identitásunkat, és milyen kapcsolat lehetséges ember és természet között. Hajlamosak vagyunk a természetre úgy gondolni, mint valamire, ami körülvesz bennünket. Erdőre, amelybe kirándulni megyünk. Folyóra, amelynek a partján sétálunk. Erőforrásra, amelyet használunk vagy megpróbálunk megvédeni. Sok amazóniai közösség világképében azonban ez a választóvonal sokkal kevésbé egyértelmű. Az ember nem kívül áll ezen a rendszeren, hanem benne él. Nekem talán ezt tanította meg leginkább az a néhány nap az Amazonas vidékén. La Pazban azt éreztem, hogy mindent elveszítettem, ami a biztonságomhoz szükséges. Néhány nappal később, az erdőben, ahol elvileg sokkal kevesebb dolgot tudtam kontrollálni, mint egy nagyvárosban, tökéletesen nyugodt voltam. Évekkel később pedig Budapesten, a Néprajzi Múzeumban egy kiállítás képei előtt állva újra eszembe jutott ugyanez az érzés. Lehet, hogy nem az a legfontosabb kérdés, mit tudunk mi elmondani Amazóniáról. Hanem az, hogy Amazónia mit tud elmondani nekünk saját magunkról. Biztos vagyok benne, hogy sok látogatóban meg fog nyomni majd egy – egy olyan gombot is az, amit látunk és hallunk majd ezen a tárlatvezetésen, ami után másképpen fogunk gondolkodni a körülöttünk lévő világról és a hozzá fűződő viszonyunkról is.

Az összeállítás a Néprajzi Múzeum támogatásával és közreműködésével készült.