Ahogyan azt előre sejteni lehetett, a belföldi utakkal, hazai felfedezésekkel indult a nyár, a biztonság mellett talán az eddiginél is fontosabb lett a természet, a szabad és tág terek, ahol nemcsak mi magunk, hanem a gondolataink is szárnyalhatnak. Azzal, hogy nem jutunk messzire, talán több időnk lesz magunkkal, a közvetlen környezetünkkel is több időt tölteni, gubancokat kibogozni, másképpen feltöltődni, mint korábban. A felfedezés élményéhez nem kell messzire menni, sőt, van, amikor magunkban fedezünk fel valami fontosat, aminek az ottlétéről nem is tudtunk, pedig fontosabb hogy jól megismerjük, mielőtt kívülre is tekintenénk. Ebben az összeállításban természetközeli élményeket és friss felfedezéseket osztok meg erre a nyárra Dunán innen és Tiszán túl.
Nagymaros és Kisoroszi között a Duna folyón
A Homoki Lodge csúcsjurtája egy pohár pezsgővel
HOMOKI LODGE www.homokilodge.com
Pusztaszafari, high tech jurták vagy a tanyavilág nyáron hűvös vályogházainak és az alföldi puszta merész, de harmonikus és meglepetésekkel teli újragondolása egy bécsi házaspárhoz kötődik, akik eredetileg művészettel foglalkoztak, Olivér képzőművésznek, konkrétan festőnek tanult, felesége Birgit pedig művészettörténésznek. A magyar alföldhöz, a lovakhoz akkor kapcsolódtak először. Lovagolni jártak Magyarországra, de amikor az esküvőjüket is az alföldön tartották, már érezni lehetett, sokkal szorosabban kötődnek ehhez a vidékhez annál, hogy „csak” átutazók legyenek. A saját álmukat, a kelettel kapcsolatos víziójukat valósították meg páratlan harmóniával és érzékenységgel Ruzsa közelében, Szegedtől körülbelül harminc kilométernyire, amikor megalkották a Homoki Lodge néven futó csúcsminőségre és személyességre épülő birodalmukat.
Az alföldi tanyavilág egykor vályogból épített házából suite lett, az egyikben a járólapok Párizsból érkeztek, a tulajdonos házaspár Bécsben nőtt fel, kiváló ízléssel, a helyi értékeket tisztelve és remek arányérzékkel rendezték be a vendégfogadásra kialakított épületeket is.
Ennek a gyönyörű pávának a hangja az afrikai szafarik vadon hangulatát juttatja a látogató eszébe. Nekem életemben először a Homoki Lodge-ban volt szerencsém látni egy farktollait kitáró büszke hímet teljes pompájában.
Ez a kedves kis medence nemcsak felfrissülésre alkalmas, hanem arra is, hogy a vízből kikönyölve csendben figyeljük a puszta élővilágát. Minél kevesebbet mozgunk, a környék madárvilága annál hangosabban és bátrabban mutatkozik meg.
A nyitható tetejű ultramodern jurtákból akár a csillaghullást is figyelhetjük, de a legnagyobb élmény az, ahogyan ta a tradicionális és a high tech építészet találkozik az alföldi puszta közepén.
Mennyi az esélye annak, hogy az ember felszáll a Szegedre tartó IC-re, hogy onnan transzferrel Ruzsa környékére megérkezve a magyar pusztában egy Buenos Aires-i indián származású lánnyal találkozik, akivel sámándobok segítségével közösségi élményt szerez?
LOVAS ELVONULÁS www.nativmethod.com
Szerintem a természetnél és a természetközeli embereknél alig van nagyobb tanító. Sokszor megtapasztaltam már, hogyan teszi helyére az embert akár csak az időjárás, akár csak egy szabadban töltött nap minden velejárójával. A természetben nincs helye sem az alakoskodásnak, sem a képmutatásnak. Megoldandó helyzetek sorozatával találkozik az ember egy utazás során is, és ha egy pillanatra nem önmaga, máris másfelé, és nem a jó irányba viszi tovább az univerzum. Képzeljük csak el, ha az ember nem egyértelműen kommunikálja a szükségleteit vagy a vágyait? Akár egy utazás során, akár egy párkapcsolatban, akár egy munkahelyen? Az első lovas önismereti tréningre Kovalik Natasa hívott el még kora tavasszal és a koronavírus előtti időkben.
Kovalik Natival még a divatiparból ismerjük egymást, minőségérzékeny sminkesként ismerte és szerette őt a divatszakma, szerkesztőként-főszerkesztőként tudtuk, miért éppen őt kell hívni egy – egy divatfotózásra. Natival majdnem egy időben váltottunk, mondhatom, hogy jól ismerjük a divatvilág kreativitásból és alkotóvágyból építkező szépségét és talán a felszínességéből fakadó buktatóit is. Az első önismereti tréningünket egy őszinte, tiszta hangú beszélgetés előzte meg. Ki hol tart és miért tart ott, ahol éppen? Ami miatt most fontos lehet ez a kapcsolódás, az talán azért lehet, mert sokan szeretnének tiszta lappal indulni a karantén után, újfajta bizalomra és új eligazodási pontokra lehet szükség az életben. Ebben támogat a Nativmethod, a lovak, és a természetben való feloldódás. Jöhetnek egyéni, páros vagy csoportos élményalapú önismereti foglalkozásokra, a legközelebbi július 25-én lesz, de aki belső úton és lovakkal indulna el, a Nativmethod oldalon nézzen szét alaposan.
Amikor egyedül voltam a karámban a lóval és Nati irányítása mellett önállóan, először a saját félelmeimmel szembenézve kezdtem érezni azt, hogy valami olyan ősi tudás tárul fel abban az egymásra utalt két fél jelenlétén keresztül, amiből még nem tudtam, hogy hová vezet az út, de azt éreztem, hogy nemcsak önmagam vagyok, hanem biztonságban is. Senkinek nem kell megfelelnem és olyan egyértelműen kell irányítanom egy 300 kilós állatot, ahol sem mellébeszélésnek, sem erőfitogtatásnak nincs helye. Éreztem, hogy csakis természetességgel és őszinteséggel működtethető kettőnk kapcsolata a lóval. Tiszta viszony, egyértelmű kapcsolat.
Ami a vezetés után következett, leírhatatlan élmény. A lovak nyelvén kellett kommunikálnom, ha el akartam érni, amit szerettem volna. Amikor Nati elmagyarázta, hogy mit kell tenni és mi fog történni, azt mondtam magamnak, hogy na most bebizonyosodik, hogy a módszer nem működik. És pont az bizonyosodott be, hogy egy percig sem érdemes tartanom semmitől, csak tisztán és egyértelműen kommunikálnom. Párkapcsolati-munkahelyi gubancok bogozódtak ki, felismerések jöttek abban a katartikus pillanatban, amikor ketten voltunk a lóval a karámban. Az élményanyag folyamatosan mélyül és azóta is a legváratlanabb helyzetekben kínál megoldást vagy bukkan fel szinte észrevétlenül. Régóta tudom, hogy a természetességgel és az őszinteséggel nem lehet baj, hiszen az ember csak akkor van egyensúlyban, ha egyértelműen önmaga, még ha elkerülhetetlenül meginog időnként. Minden apró pillanat, amikor eltávolodik ettől a középpont egyensúlytól, elképesztő energiákat kell beletennie abba, hogy más legyen, miközben egyszerűen elég annyi, hogy pusztán önmaga. Ha ez megtörténik, akkor viszont minden odajön hozzánk és megtörténik, aminek és akinek oda kell jönnie illetve meg kell történnie.
Jó energiák között, és mint megtudtam áldott földön végeztük a gyakorlatokat a lovakkal Natival és a jógaórákon Judittal. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy a csapat résztvevői menyire máshol tartanak és hogy kinek mi számít komfortzóna elhagyásnak. Az, hogy nyolcan aludtunk egy jurtában, nekem például egyáltalán nem volt az, de csoportban beszélni például a belső konfliktusaimról még gyakorlott színpadi beszélőként sem volt egyszerű. Aztán minden flow szerű könnyedségben teljesen egyértelmű lett minden. Az is, hogy miért ezek az emberek kapcsolódtak össze éppen most és az is, hogy bárhol is tartsunk a gubancainkkal, egymást segítve őszinteséggel, természetességgel és lovakkal kibogozhatóak és jobb emberek lehetünk, sőt, ebben segíthetünk másokat is. Az érzékenyen és őszintén mindent pontosan visszajelző lovaktól is azt tanultam, amit az utazásaim alatt. Sem erővel, sem élethazugsággal, sem pedig képmutatással nem megy az ember semmire. Őszinteséggel, egyértelmű kommunikációval és önismerettel pedig visszatalál ahhoz a szerethető önmagához, akivel nemcsak másoknak, hanem önmagának is igazi élmény együtt lenni.
CSODAHÁZ MAGYMAROSON
www.csodahaz.hu
A Csodaházba Berni hívott, akivel korábban egy lapkiadónál dolgoztunk, de a találkozónk egy közös barátunk, Vanda emlékének is szólt Nagymaroson. Bernie egykor Budapest és Nagymaros között ingázott, de ma már Nagymaros az otthona. A csodaház tíz évig egy igazi összebújós- elbújós menedék volt, amit francia szerelmével Jacques-kal építettek és rendeztek be közösen. Az első randevújukon beszélték meg, hogy valamikor majd vörösbort fognak kortyogatni egy erdei házban. Nos, a csodaház mellett Nagymaros tetején az utca végében jobbra már csak az erdő van. Valóra váltották álmukat, a csodaház pedig idén tavasztól elbújni vagy összebújni vágyó vendégeket fogad, ezzel a hajnali látképpel.
Bernie és a Nantes-ben született és felnőtt, majd Magyaroszágot otthonául választó Jacques a Duna közepén, háttérben a visegrádi várral
Ez egy teljes kiőrlésű croissant, amihez forrón és frissen reggel nyolckor jutottam hozzá a Sakurában, Nagymaros közepén.
David Balazic francia mestercipész Nagymaroson, a műhelyében, Dijonban született, 17 évesen a strasbourgi katonai mesterműhelyben kezdett tanulni, Berlutti és Hermes mesterek csiszolták tudását már Párizsban , a mestermunkája ma is ki van állítva a francia fővárosban, de Nagymaroson találjátok, ha mestercipőt készíttetnétek vele, a kezében tartott férficipőt Kairóból rendelték meg nála.
Miközben nappali fényben néztem a panorámát a csodaház ablakából, az jutott eszembe, hogy a Duna túlodalán a dombokból egy fekvő ember alakja bontakozik ki éppen úgy, mint Peruban, a Macchu Picchu dombjaiból
CSILLAGNÉZÉS ÉS SLAMBUC PÁSZTOROKKAL A HORTOBÁGYON
Mivel az alföldön nőttem föl, magától értetődő volt, hogy szinte hamarabb tanultam meg karikás ostorral csergetni, mint járni. Az életem egyik első családi útja is a szülővárosomtól pár tíz kilométerre lévő Hortobágyra, a Hídi vásárba vezetett, ahol Miska kancsót és kedvenc popsztárjaimat ábrázoló posztereket vásároltam az első zsebpénzemből. Azóta sokszor és sok okból visszamentem a Hortobágyra, magánemberként is és újságíróként is, az egyik első rádiós riportom a Magyar Rádiónak egy túzokdürgésről készült helyszíni beszámoló volt. Divatlap főszerkesztő koromban egy szerkesztői levelet is szenteltem a pusztának, egy félig baráti félig családi Debrecen – Hortobágy túráról visszatérve. Ami a legjobban érdekelt akkor is, most is, hogyan gondolkodnak, hogyan élnek azok az emberek, akik a pusztán a lehető legközelebb élnek a természethez.
Mindig is izgatott a pásztorok, a juhászok, gulyások és csikósok bölcsessége és a szótlansága. Kíváncsi voltam, mit hoz magával az, hogy a fél életüket a pusztában töltik. Gyerekként biztosra vettem, hogy a pásztorok értenek az állatok nyelvén.
Arra gondoltam, ha már különböző kontinenseken eltöltöttem egy pár éjszakát nomádokkal, marokkói berberekkel vagy az iráni káskáj törzs tagjaival, akkor miért ne tehetném meg ezt itthon, Magyarországon, hiszen a Hortobágy olyan közel van ahhoz a földhöz, ahol születtem és ahol felnőttem, a pusztai emberekkel ráadásul még egy nyelvet is beszélünk.
Vendéglátóm Kerekes Zoltán tűzoltóból lett pásztor, és szerintem a világ egyik legnyugodtabb embere. Tőle tudom, hogy a pásztorok negyvennyolc óráznak, ami azt jelenti, hogy két napig vannak kint a gulyával a pusztában, majd két napot otthon töltenek, majd aztán újra kint 48 órát. Novemberben, de akár decemberben is. A tradicionális pásztor öltözékeket már csak eseményekre veszik fel, de a darutollas kalap például megmaradt. Zoli olyan magától értetődő eleganciával vette föl ezt a puszta közepén támaszkodó pózt is, ami láthatóan annyira kényelmes és pihentető, hogy a botjára támaszkodva szerintem aludni is képes.
A Szent Iván éjjelét és nappalát választottam, ha ez az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája, akkor legyen is igazán emlékezetes minden pillanata a nap felkeltétől a nap nyugtáig. Így is lett. Nem akartam lemaradni a napfelkeltéről, egy ideje tudom, hogy legalább akkora élmény, mint a naplemente, még akkor is, ha korán kell hozzá felkelni. A pusztában tudtam meg azt is, (és az éjszaka folyamán meg is tapasztaltam) hogy a pásztoroknak folyamatosan ébernek kell lenniük, hiszen minden állatért felelősek. Így vendéglátóm hajnal négyre beállított telefonjára ébredtem, vagyis volt még majd háromnegyed órám arra, hogy megpillantsam az első melengető sugarakat a pusztában.
A fönti és hajnali kékben úszó gulyát ábrázoló képet a napfelkelte előtti pillanatokban lőttem. Meglepett ez a finom korai pasztellszín, ami később fokozatosan kifehéredett. A napközbeni itatásnál viszont olyan közel kerültem a gulyához mint még soha korábban életemben. Vadul dobogott a szívem, a marhák meg kíváncsian lépkedtek egyre közelebb. Már a kamerát is leengedtem a kezemből. Az egyetlen, ami megnyugtatott, hogy Zoli továbbra is egykedvűen itatott, nem akartam ezt a nyugodt pillanatot megzavarni azzal, hogy ordítva elrohanok az ellenkező irányba. Mint megtudtam, egyszer a karámban felhasította az oldalát egy bika szarva. „Előfordul az ilyesmi, főleg, ha borjai vannak az állatnak.” – meséli mosolyogva. Én közben azon gondolkodom, hogy vajon milyen mennyiségű adrenalint pumpált a vérembe az, hogy egy több száz fős marhagulya egyenként pár száz kilóval nézett velem farkasszemet. Zolitól megtudtam, csak kíváncsiak, főleg az üszők. Ha csak ennyiről van szó, akkor igazán nem volt okom az aggodalomra.
Estére slambuc készült az a fajta klasszikus pásztorétel, amit csak első hallásra egyszerű elkészíteni, valójában gyakorlattal és szakértelemmel lesz olyan, mint amilyet Zoli is készített. Só, víz, szalonna, krumpli és tészta kell hozzá, fakanállal megkavarni a bográcsban nem szokták ha rákerül a tészta, viszont a legenda szerint harminckétszer kell megforgatni a bográcsban kézzel, hogy igazán jó legyen. Zoli a végén rá is pirít, a végeredmény pedig egy csúcsslambuc, amit a környékbeli pásztorok társaságában és az első képen látható számadó Tamással és fiával Richárddal együtt fogyasztottunk el vacsorára.
Az éjszaka csillagnézéssel telik, miközben arról mesélek Zolinak, hogy az életem minden olyan éjszakáját fel tudom idézni, amit ilyen tiszta égbolt alatt és ilyen jó szagú levegőben töltök el, mert emlékezetessé teszi az, hogy búraként borul rám az égbolt. „Nekem minden éjszakám ilyen.” Lepihenünk a pásztorlakban, ami egyébként sok szempontból huszonegyedik századi, például minden napelemmel működik benne. A másnap viharral és villámokkal indul, ami ugyanolyan megkapóan szép a pusztában, mint bármi más. Búcsúzóul egy hatalmas sastollat kapok Zolitól ajándékba és még egy darutollat is választhatok a készletéből. A legnagyobb megtiszteltetésnek veszem a lehetőséget és remélem, talán magammal tudok vinni valamit abból a bölcsességből és csodálatra méltó egyszerűségből is, ami annyira jellemző a természetközeli emberekre és a pásztorokra, akik tényleg beszélik az állatok nyelvét. Hallottam, láttam és most tovább is adom nektek.
