TÚRA ERDÉLYBEN – Egy boldog új év kezdete

NAGYVÁRAD / ORADEA

Erdélybe Nagyváradon keresztül vezet az út. Ady Párizsa mindössze 35 kilométerre van a szülővárosomtól, mégis idén nyáron fedeztem fel először magamnak, és az egyik kedvenc kisvárosom lett belőle. Egy kicsi, kedves és modern Párizst találtam a Kőrös partján, alig hetven kilométerre Debrecentől és pár kilométerre a román-magyar határtól. Nagyvárad egyszerre omladozik és születik újjá, friss, modern, mégis mindent megőrzött a századforduló idejéből, Ady szellemétől az art nouveau díszletekig.

Nagyvárad art nouevo építészete ámulatba ejtően gazdag és egységes, meglepő, hogy az UNESCO még nem listázta ezt a pazar együttest. Hiába  újítottak vagy újítanak fel éppen most is sok házat, még mindig sok a romos épület, de így jól érezhető az egykori luxus és az a gazdag kultúra, amiben Ady olyan szívesen megmártózott. Lédával is Nagyváradon találkoztak és szerettek egymásba, az Astoria Grand Hotelben működő EMKE kávézójában, amiből mára Crown cafe lett.

Nagyvárad egyik – másik utcáról kifejezetten az omladozó Havanna vagy Lisszabon jutott eszembe, néhol Budapest, van ahol Kecskemét, de Párizs olyan erőteljesen benne van a levegőben, hogy egy oh la la sóhajjal akár be és ki is lélegezhető. Nagyvárad tulajdonképpen egy kicsi, emberléptékű Párizs sok kedves meglepetéssel és dekadenciával. Ennek ellenére a város jól megfogható saját karakterrel bír, színes – kék, piros, pink vagy zöld – villamossal, humorral és könnyedséggel.

Az egykori pompa újra éled, jól érezhetően gazdag jövő elé néz a reptérrel is bíró város. Nagyvárad mégis sokszor rá is játszik a Párizzsal való hasonlóságra. Egyik kedvenc kávézóm lett a Petit Cafe (Parc Libertatii 1) ahonnan a folyó felett ívelő egykori Garasos híd ível át, amiből a szerelmesek lakatolója lett, sok csókolózó pár és ide zárt szerelem van itt.

Az Ady Endre utcában nyílt a Suppa levesbár, leginkább egy boutique cafe-ra hasonlít, minden a világon jelenleg menő trend felfedezhető benne. A bártól két különböző szinten is lesétálhatunk a folyóparton, ha akarunk szem előtt lenni, akkor fönt, ha akarunk inkább Szajna parti hangulatban csókolózni, akkor meg lent, egészen közel a vízhez. Sokan indulnak innen, Nagyváradról busszal a Debrecenből induló fapados Párizs repülőjárathoz, időben a párizsi Beuvais reptérről beérni a párizsi Operához éppen annyi időbe kerül, mint Nagyváradról eljutni a debreceni reptérre. A kapcsolódás tehát a két város között végül Magyarországon keresztül jött létre, szerintem erről Ady Endrének is lenne egy-két szép sora.

A város egykor ragyogó, palotákkal teli sétálóutcájában szinte minden második épület felújítás alatt áll, de kétségtelenül van benne potenciál. Ha pár év alatt minden házat felújítanak, akkor a térség egyik legelegánsabb utcája lehet belőle.
Nagyvárad most még inkább under construction, de éppen emiatt  izgalmas, mert még bármi lehet belőle. Nem tudok annál felvillanyozóbbat egy új-régi, innen onnan már ismert városban egy eldugott sarokban felfedezni egy érintetlenül megmaradt art novueau csodát, miközben egy másik sarokból lounge zene lüktet design miliőből. Ady egyik kedvenc helye volt az a Royal Kávéház, amiben ma egy a hétköznapokon menüt kínáló étterem üzemel. Korának legmodernebb és igazi luxust árasztó egykori komplexumában szinte minden eredetiben megmaradt, a plafonon sakkozó és részegeskedő angyalok éppúgy, mint az art neuveau csaptelepek a mosdóban. Képzeljük el, hogy a világ valamelyik patinás Four Seasons hotele egyszer csak egyszerű étteremmé válik, de a díszlet marad. Sokszor ezt az élményt kínálja Nagyvárad, más helyen már egészen felfrissült, és néhány helyen újra is éledt az a régi csillogó gazdagság, aminek a nyomaiból mindenhol maradt valami. Szinte minden sarkon talál meglepőt, szépet vagy magyar irodalmi és történelmi szempontból jelentőset az ember. Velencei palota másolata éppen úgy van, mint színes ruhás oláhcigányok, deszkások vagy street dancerek vagy Ady és Léda emléktábla.

Még nem tudtam annyi ideig Nagyaváradon maradni, hogy be tudjak telni vele.

Magyarul szinte mindenki beszél Nagyváradon, bátran kérdezhetünk bárkitől bármit. Ha valaki éppen nem beszél, akkor valószínűleg érti, ha meg azt sem, mint például a legújabb generáció, a tízen és huszonévesek, akkor az angol remekül működik. Mivel a román határ mellett nőttem fel, gyakran hallottam gyerekkoromban olyan vad és a  történelmi feszültségből fakadó állításokat, hogy a románok szőröstalpúak és követelik a magyar földet egészen a Tiszáig, pedig mindent birtokolnak, ami valójában a mienk. Nos, minden ellenkező híresztelés ellenére a magyarok és a románok a nagyváradi elmondások szerint remekül megvannak egymással.  “Meg kellett tanulnunk egymással élni”, foglalja össze az egyik art decóra specializálódott régiségboltban egy asszony, akinek román a barátnője.  “Apróbb feszültségek persze vannak románok és magyarok között, de szerintem apróbb feszültségek egy házasságban és a szomszédok között is vannak.” A levesezőben megismert vegán séf magyar férfihez ment feleségül, de magyarul már nem tanult meg, “a férjem tökéletesen beszél románul, ez lett a közös nyelvünk.” Egy hatvan körüli nagyváradi asszony, aki sokat ingázott a két ország között azt is elmondta, hogy a nyolcvanas – kilencvenes években pontosan ugyanolyan rosszul esett neki, amikor Magyarországon lebüdösrománozták, Romániában meg lerohadtmagyarozták, aztán elhatározta, hogy ahelyett hogy egyik országban se legyen otthon “néhány bunkó miatt”, sokkal jobb, ha inkább mindkettőben jól és otthon is érzi magát.

Jólesik a nagyváradiak kedves mosolya, amikor megörülnek az utcán vagy egy étteremben a magyar vendégnek, és megkérdezik, hogy maga Magyarból van? Sokszor érzem magam teljesen otthon a városban, népszerű street food a lángos és a palacsinta, van Madách Imre és Ady Endre utca, Petőfi Sándor szobor és park és magyar szó az utcákon. 

Vannak könyvesboltok is, van kifejezetten magyar nyelvű is, de például sajnos egyikben sem lehetett Ady kötetet kapni, a Partium Keresztény Egyetem könyvtárából kaptam kölcsön egy pár kötetet, amikor szerettem volna Nagyváradon Ady verseket a kedvenc kávéházaiban olvasni, de nem vittem magammal otthonról irodalmat. Koncertekből, előadásokból is szinte minden alkalomra lehet hazait választani, bár én a román vagy balkáni, esetleg autentikus roma zenére is nyitott lennék Nagyváradon.

Ady korában Váradot “moderneskedő” városnak tartották, ahol nem volt  mindegy, hogy mit húz magára az ember. A korábban elhanyagolt Ady is itt tűzött először a trendeknek megfelelő fajtájú és színű virágot a kávéház teraszán a felöltőjébe. Úgy tűnik, Nagyvárad továbbra is megköveteli a friss, stílusos eleganciát és a korszerűséget. A street fashion és a gasztronómia is megfelel a legfrissebb nemzetközi trendeknek. A bisztrók közül sok kínál nyers és vegán ételeket, bár szerintem a legjobb Váradon a hagyományos csorbaleves.

A Rimanóczy Hotel bárjából Butoiul de Aur nevű étteremmé alakulóban próbáltam ki és ismét nem csalatkoztam. Egy helyi édességet is ajánlottak utána, a feketeribizlis mártásba forgatott túrófánkot, ami szintén fantasztikus, legújabb és feledhetetlen felfedezésem ugyanitt a szilvásgombóc.

Addig, amíg nem épül meg az egykori luxushotelből újra az a luxushotel, amivé az új tulajdonosa szeretné át vagy inkább visszaépíteni, egészen biztosan marad az étterem is. Nagyvárad gyorsan változik, hétről hétre más arcát mutatja, de bármilyen romos is itt-ott, mindig nagyon menő. Hogy erről mennyien és mikor tudnak meg annyit, hogy még gyorsabban fejlődjön, nem tudni. Szerintem pár év alatt felkapott város lesz, tele van jó arcokkal, egyre több külföldi fedezi föl, akik messziről utaznak ide.Hozzánk nagyon közel van, meg valamennyire a miénk is maradt Ady Párizsa. Én biztos, hogy többször vissza fogok még menni oda, legközelebb a szüleimmel, aztán a francia barátaimmal, akiknek még Párizsban ígértem meg, hogy mutatok valamit, amit szerintem bírni fognak, mert nagyon eredeti, annyiszor jövök, amíg egyszer csak sikerül betelnem vele.

FELSŐBÁNYA / BAIA SPRIE / MITTELSTADT

Nem terveztem semmit előre. Tapasztalatból tudom, hogy a legjobb dolgok ekkor történnek. A legjobb, ha az ember ráfekszik arra az áramlásra, ami mindig ott van, csak nem mindig figyelünk rá eléggé. Szilveszter reggelén még nem tudtam, hová indulok tovább. Ady toronyszobájában olvasgattam, amikor a Nagyváradon, a Suppa levesezőben megismert román – magyar házaspártól megérkezett a meghívás Felsőbányára. A Nagyváradon élő Teodora és Attila a falu legrégebbi házában pihente ki az évet két gyerekükkel, Hannával és Rafával, a tradícióiról híres Fazekasház Panzióban (Potter’s House, Str. Luncii nr 1, Baia Sprie, Maramures, www.casaolarului.ro)) Délben indult a kisbusz Nagybányára, 40 lei (4,5 lei az egy euro) volt a buszjegy és délután négy órakor már Máramaros megyében voltam, egy kis erdélyi faluban, ahol olyan híres magyar festők is alkottak, mint Aba Novák Vilmos.

 

 

Attila és Teodora egyszerűen és tudatosan él, velük együtt vallom, hogy az egyszerűség az egyik létező legmagasabb minőség. Rengeteget tanultam tőlük önzetlenségről, az ökológiai lábnyom tudatos csökkentéséről és a környezettudatos életről és a gyógyító ételekről. Kétségtelenül egészen más élményt ad egy reggeli vagy délutáni kávé, ha az embernek előtte be kell gyújtani, vagy a begyújtás előtt még fát is kell vágni.

 

 

 

 

 

 

Les Daniel kerámiaművész és fazekasmester Fazekasháza szeretettel és történetekkel van teli, a mester az édesapjától tanulta a mesterséget Felsőbányán. A fiának már átadta a tudást, de bárkit megtanít korongozni, aki nyitott arra, hogy a két kezével alkosson. Idén harmadjára választották Románia legjobb keramikusának. Tőle a szabadságról tanultam sokat. Daniel minden évben egy pár napra mezítláb és pénz nélkül indul el olyan falvakba, ahol még sohasem járt, hogy megkérdezze, segíthet – e valamiben a háznál. A segítségért ételt és szállást kér cserébe. Ebben a pár napban érzi magát igazán szabadnak. Ennek a történetnek a birtokában és szellemében folytattam az utam Kolozsvárra és Marosvásárhelyre, arra mentem, amerre a szél fújt, vagy amerre éppen vonat indult. Egyre szabadabbnak éreztem magam attól, hogy arra megyek, amerre a lábam visz, hogy magától értetődően azokkal az emberekkel találkozom és azokat a helyeket nézem meg, amelyekre éppen szükségem van ahhoz, hogy továbblépjek. Tisztán és szabadon indult az év. A következő, második  részben az új év első napjának felfedezéseiről és a az erdélyi túra további állomásairól mesélek részletesen.