A képen mellettem ülő hölgy Maria, nyolcvan éves és vak. Akkor találkoztam vele, amikor a századfordulón híres szentpétervári romantikus festő, Repin nyári dácsájának kertjében sétálgattam. Valahogy megtudta, hogy egy utazó is van a látogatók között és megkért, hogy üljek le mellé. „Kérlek, meséld el nekem, hogy mit láttál a világból.” Boldogan meséltem Latin – Amerikáról, Budapestről, de még a Seychelles szigetekről is, amikor kiderült, hogy bár már négy nyelven beszél, idén egy ötödiket kezdett el tanulni, a spanyolt. Hallás után természetesen. Miután megtudta, hogy beszélek spanyolul, azt kérte, hogy gyakoroljunk egy kicsit, ha már találkoztunk. Sokat meséltem neki, de még többet tanultam tőle. Derűről, utazásról, életszeretetről. Megígértem neki, hogy nektek is bemutatom. Ő Maria. Az egyik legmenőbb arc Belaruszban.
A fotón nővérek és szakképzett egészségügyi személyzet a Gran Manzana tetőteraszán. Kuba és Havanna (még mindig) a világ egyik izgalmas pontja, ahol egyszerre omladozik-foszladozik a múlt is és a jelen is. A kubai hétköznapok és a Grand Hotel Manzana Kempinski La Habana tetőterasza között óriási kontraszt feszül. A hotelben kapott fizetések jóval magasabbak a kubai átlagnál, de ottjártamkor a legmeghatóbb jelenet a medence mellett hófehérben álldogáló havannai nővérek és egészségügyi dolgozók kis csoportja. Beszédbe elegyedek velük, természetesen fotó is készül, hogy legyen egy emlék erről a szép nyári délutánról.
Kubában az orvosi ellátás a világon az egyik legmagasabb színvonalúnak számít és teljesen ingyenes. A nővérektől tudom meg, hogy a hotelben szelfiző tinédszerek és amerikai filmesek között posztoló fityulás nővércsoport valójában azért van itt minden nap, mert az országban van egy olyan törvény, miszerint egy bizony számú szoba felett egy vendégfogadó helyen kötelező a nővérek és szakképzett egészségügyi személyzet folyamatos jelenléte. „Az egészségnél semmi sem lehet fontosabb.” – jegyzik meg. Talán még a szabadság meg a szerelem az egészség mellett, motyogom inkább csak magamban. Ma Kuba 53 szakképzett egészségügyi dolgozót, közöttük orvosokat küldött Olaszországba, hogy szakértelműkkel segítsen az európai víruskrízisben. Bravo!
Peru gasztronómiája okkal híres, de két hét után kezdem érteni hogy miért. A minőségi alapanyagok mellé szív és lélek is kerül. Cusco kisebbik piacán, az éppen dzsentrifikálódó de még érintetlenül autentikus San Blas negyedben abban a kifőzdében ettem a legjobb két fogást, amit a képen látható anya és fia készített nekem. Összesen 9 Sol vagyis egy ezres alatt volt a két fogás, de a beszélgetésünk és az a szeretet amit az ételek mellé kaptam, megfizethetetlen. Megkérdeztem, megmutathatom – e a mosolyukat Magyarországnak? „Claro que sí!”
Parisha és Kerik, Indiában, Mumbaiban élnek és az ötödik házassági évfordulójukat ünnepelték Európában nemrég. Úgy ismertem meg őket, hogy megkértek, átadnám -e a helyemet a Párizs – Mumbai vonalon, mert valamiért nem tudtak egymás mellé csekkolni a visszaútra. Annyira boldogok voltak, amikor igent mondtam, hogy megígérték, hogy mivel jót tettem velük, neghívnak vacsorázni Mumbaiban. Összebarátkoztunk, olyannyira hogy meghívtak magukhoz, náluk, velük kezdődött az indiai életem egy spontán couchsurfingeléssel. Parisha édesanyjától és nagyapjától nemcsak jógaleckéket, de szeretetet, édességet, sőt, tradicionális, de ultramodern szabású ruhát is kaptam. A jógafogásokat beépítettem a mindennapi gyakorlásaimba. Hálám jeléül Budapest fotós édességet kaptak, amit még a reptérről vittem magammal és meghívtam őket Budapestre. Jó tett, jó energia, jó karma, és egyfontos tapasztalat, a jót (is) hamar visszakapjuk, érdemes inkább ezt választani, ha van lehetőség.
A képen mellettem látható hölgy Luzia Sena Soltész, 90 éves és a Copacabanán lakik. Az összekapcsolódásunk a nagyszüleim falujából, Biharnagybajomból indult, ugyanis Luzia egy Biharnagybajomból Amerikába emigrált férfihez ment feleségül. A történetét hallgatva azt éreztem, hogy egy még meg nem írt Gabriel Garcia Marquez regényt mesél nekem valaki a saját életéből. Nos, a szabadságszerető magyar férfi 1956-ban menekült el Magyarországról, gyalog ment Budapestről Ausztriába, majd onnan az Egyesült Államokba. Luzia állatorvosként egy kiküldetésben volt Amerikában, amikor egy hajón találkoztak Miamiban. Másnap a magyar férfi vacsorára hívta a hölgyet, aztán négy évig nem találkoztak, csak leveleztek. “Mindenkinek megadtam a címem, aki jó volt hozzám a világban, hogy ha Rióban jár, megmutatom a szeretett városomat. “ Négy év levelezés után leánykérés következett (szintén levélben) majd rögtön az esküvő Amerikában. “Szerettük és tiszteltük egymást, tudom hogy nekem volt a legjobb férjem a világon.”
Kedvenc színésznôm, Sophia Loren. Ezt a fotót a szülőfalujában, Pozzuoliban készítettem. Pici, szegény, ismeretlen dél olasz település Nápoly közelében. Itt született, itt nőtt föl Sophia Loren. Kíváncsi voltam rá, hol, és arra is, hogyan emlékeznek rá ott, ahonnan végül Nápolyon keresztül elindult a világhír felé. Szerintem minden benne van ebben a fotóban, ami elhangzott azon a furcsa keveréknyelven, amivel arról beszélgettünk a szintén Pozzuoliban felnôtt kifôzde tulajdonos férfival, hogy mit jelent az itt élőknek Sophia Loren. Isten éltessen Sophia ❤️
Tetszett ennek a lánynak a stílusa. Az, hogy egyszerre van benne Afrika autentikussága, természetessége és Párizs púderes finomsága. Éreztem, hogy öntudatos, de azt is, hogy valamiért egy kicsit félénk is a párizsi utcán. A tizenegyedik kerületben jött velem szembe, annyira szépnek és eredetinek láttam, hogy megpróbáltam beszédbe elegyedni vele, érdekelt a története. Mivel nem beszélek franciául, angolul próbálkoztam, de ezen a nyelven egy szót sem tudott. A kamerától megijedt, de azért kíváncsi is volt arra, hogy mit szeretnék tőle. Egy képet csak – mondtam neki többször, a stílusát, a szépségét, a riadtságát és dacosságát akartam megörökíteni. Egy arra sétáló francia végül segített fordítani mindkettőnknek és elkészülhetett a fotó is. Kiderült, hogy ez az első napja Párizsban.
Ő Govind, 50 éve árul virágot a piacon, Dzsaipurban. Ismerősnek tűnt, ezért odamentem hozzá azzal, hogy egy családtagomra, leginkább a nagyapámra emlékeztet. Azt válaszolta, te meg a fiamra, majd teleaggatta a nyakam virágfüzérekkel és masala teát hozatott a találkozás örömére. Ki akartam fizetni neki a füzéreket, de nem engedte, azt kérdezte: ‘Te elfogadnál pénzt a fiadtól? Ugye nem?’ Igazán boldog pillanat, emlékezetes találkozás volt. India csodálatos, minden percben történik valami az emberrel, amitől a meglévő alapokra egy új világ épül. Izgalmas, felismerésekkel teli nagy beszámolót ígérhetek. Namaste!
Grúziában sem foglaltam szállást előre, amikor egy hét örményországi csavargás után végül megérkeztem Tbilisibe. Egy olyan hostelbe tértem be, amelyiknek az ablakából kikiáltott nekem valaki, hogy ha nincs hol aludnod, gyere ide! A ház falán volt egy emléktábla, hogy itt lakott és alkotott egy költő. Ennyi elég volt. A házban találkoztam a képen látható testvérpárral, akik (mint megtudtam) nem mentek férjhez, nem született gyerekük. Amikor megkérdeztem, hogy hol tudnám kimosni a szennyesemet, azt mondták, hogy eszembe ne jusson ilyesmi. Boldogan megteszik nekem. Miért is tennék? (Pácsemu?) kérdeztem. Mert jó embernek látszol, mi meg így azt érezzük, hogy van gyerekünk. Az általános iskolából megmaradt orosz nyelvemlékekből gazdálkodva és elég intenzív testbeszéddel kombinálva raktam össze a mondatokat. Magam is megdöbbentem, hogy mennyi rejtett kincs lapul a mélyben.
Egy kép és egy történet Marokkóból. Amikor a híres kék színű faluban, Chefchauenben jártam, a helyeik közül többen hitték azt, hogy Messi, a focista vagyok. Ez a fiú közös képet is kért, és annyira büszke volt, hogy teljesül az álma és találkozik a híres focistával hogy nem mertem azt mondani, hogy nem én vagyok Messi. Inkább csak mosolyogtam, amíg három (!) különböző telefonnal is elkészült a vágyott közös kép. Mondjuk szerintem egyáltalán nem hasonlítunk, de lehet hogy elterjedt, hogy ott jár Marokkóban és akik szerették volna, azok azt hitték, hogy találkoznak vele. A lényeg az, hogy örültek.
Ő Josefa, három fiú büszke édesanyja, karjaiban Cafe, vagyis Kávé nevű kutyusa. Véletlenül egy favellában foglaltam szállást Cuernavaca Szent Antalról elnevezett szegénynegyedében. Rendkívül nehezen találtam meg a szállásadómat mert én végig Josét, vagyis egy férfit kerestem. Akkor még nem tudtam hogy a José a Josefa becézése is. Josefa azon kevesek egyike a negyedben, akinek mosógépe is van. Azzal lepett meg hogy nemcsak kimosta hanem ki is teregette a ruháimat azon a 200 négyzetméteres teraszon ahol ma reggel jógáztam. Természetesen portré is készült mosógéppel és muskátlival, mert a többi büszkesége, a három fia nem volt otthon. Egyikük az Ameikai Egyesült Államokban él, szerintem ő készítette a hirdetést a kiadó lakásról és vele leveleztem, ő is José. Az egyik legjobb szállásom volt Mexikóban Josefa otthona.
Egy fotó és egy történet Iránból, a Kaszpi-tenger partjáról, Iránból. Éreztem, hogy van valami feszültség a két testvér között, de ettől függetlenül testbeszéddel és egy kis angollal sikerült őket egymás mellé állítanom, hogy lefotózzam őket. Amikor már a sokadik kép készült, akkor közösen ittunk egy teát és a fiatalabbik elsírta magát (örömében). Kiderült, hogy valami üzleti ügy miatt csúnyán összevesztek és akkor már hónapok óta nem szóltak egymáshoz. A közös fotó miatt álltak végül egymás mellé és szóltak egymáshoz. Össze is nevettek, a teázásnál pedig már szent volt a béke. Később, egy közös barátjuk mondta hogy ha nincs a fotózás, talán még most is haragban lennének. Örültem, hogy kibékültek, még jót is tett, hogy nem tudtam, hogy feszkó van közöttük, csak egy képet akartam, mert tetszett a karakterük meg az a hatalmas teafőző készlet.
Nagyapám bölcs mondását adom nektek legvégül a 12 történet után, amit egy hosszúra nyúlt felfedezőutam után hazatérve, borsópucolás közben osztott meg velem. Le is fotóztam, abban a pillanatban, ahogyan kimondta, de a mondat a lényeg. “Kell látni a világot, menj, szerencsés vagy, hogy meg is teheted, de tudnod kell azt is mindig, hogy honnan indultál, és hogy hová jössz haza. Van, amikor az a legjobb, ha csak úgy otthon vagy és nem csinálsz semmit.”
