Volt egy olyan nyaram, amikor kiköltöztem egy csónakház kabinba a Római partra, a Fellini és Nap bácsi mögé, a Hattyúba. A szezon egyik legjobb döntése volt. De ami még ennél is jobb, hogy a kint töltött minőségi időnek köszönhetően sok jó döntés és ötlet született.
A PetersPlanet.travel csak az egyik, amit ott találtam ki.
Miért nem élünk úgy, ahogyan valóban szeretnénk? Ha éppen arra vágyunk, közelebb a természethez, közelebb a csendhez, még közelebb önmagunkhoz. Lehet álmodozni és lehet sokat beszélni arról, hogyan lehetne vagy kellene, de még jobb, ha az ember egyszerűen elhatározza, azután pedig megteszi azt, amitől jobb minőségű életet remél. Tapasztalataim szerint nincs jobb megélni és megtapasztalni azt, amire az ember vágyakozik.
A Római parton talán a reggelek a legértékesebbek. A víz közelségétől állandóan friss levegő miatt az ember kevesebbet és mélyebben alszik, de velem az is gyakran előfordul, hogy a nappal együtt ébredek. A napfelkelték a Duna fölött frissítően pirosak, míg a naplementék valószerűtlenül lilák vagy aranyszínűek.
Az első kint töltött reggelemen kialakult rituálét minden nap követtem, egy kis olasz kotyogóson és a szomszédban élő 85 (!) éves Zsuzsa nénitől az első este ajándékba kapott camping főzőn készült a kávé, amit a csónakházból pár métert lesétálva már a (Duna)kavicsos parton fogyasztottam el. Lehetőség szerint minden nap máshol, mert a változatosság azért mégis gyönyörködtet. Az első pár héten posztoltam is az Instagramra (hashtag cafeview) az élményt, de aztán erről lassan leálltam, legyen a reggelem csak az enyém, vagy csak a miénk (attól függően, hogy ki tölti nálam az éjszakát). Az okostelefon nyomogatása helyett egyébként újra visszataláltam a könyvekhez, a reggeli kávé és könyvhöz pedig vagy a Fellini kultúrbisztró egyik kint felejtett csíkos napozóágyába feküdtem vagy elnyúltam a fél nyolckor már langyosra melegedett csónakház stégen.
A hűvös vízben való kavicsokon gyaloglás minden esőmentes napon alap, egy osztrák sajtóúton hallottam, hogy ez valójában a Kneipp kúra, kiszívja az emberből a rosszaságot, és a világ wellness hoteleiben felárral vagy felár nélkül egyéb Kneipp szolgáltatások is kérhetőek.
A csónakház lakói és a tőlük hallott történetek is frissítőek, mindenben szorosan együttműködő közösség, sőt, szinte már szubkultúra alakult ki a bérlőkből. Egy holland hipszter fiú a magyar barátnőjével tölti kint a nyarat, de vannak egykori kenubajnokok, akiknek mosolyán jól érezhető, semmi nem hiányzott az életükből, de nem is bántak meg semmit, ennek köszönhetően közel a kilencvenhez is kisimultan örülnek minden napnak.
Hozzám Párizsból, Berlinből és Londonból érkeztek barátok, művészek, kreatívok vagy dizájnerek a Római partra. Mindegyikükkel megegyeztünk abban, hogy naplementéhez és a jégbe hűtött pezsgőhöz a nagy stégnél nincs jobb asztal a fővárosban. A Római parti szúnyogok a német ismerőseimnél is pontosabbak, Isten tudja, hogy miért, de pontban kilenc órakor támadnak, ha az ember befújta magát riasztóval, akkor is csípnek, meg akkor is, ha nem, és vagy azért mert jól laktak vagy azért mert tízkor már máshol kell lenniük, félkor elülnek és nem szúrnak tovább. Ilyenkor indul be az élet a Nap bácsiban és a Felliniben, az egyik helyen reggie a másikon bossanova szól. A lábamat a vízbe lógatva, rozéfröccsel a kezemben azon gondolkodtam, hogy nem is megyek nyaralni idén, maximum a Szentendre alatt megbúvó Kacsakő bisztróig biciklivel.
Egyik reggel a szinte már jó ismerősként számon tartott Dunában álldogálva (és egy kicsit a német barátok hatására) megszületik egy nagy terv. Egy nagy utazás terve, amiben szerepel a Duna is. Nagyívű történetet érdemel, ha már ennyire jóba lettünk egymással, én és a Duna. Lehet, hogy a következő nyarat Zebegényben töltöm, közel van az is a fővároshoz. Mindig messzebbre, mindig magasabbra. A Dunától tudom, hogy csak így érdemes. A nyári és az őszi terveim is megvannak már, van benne Tisza – túra, Portugália és Dél – Amerika is. Remélem, minden folyóval jóban leszünk.
