Harlemben egy évvel ezelőtt jártam először, már a sokadik New York-i utamon. Azon a napon, amikor Prince meghalt. Egy utcai táncosokkal és alkalmi fellépőkkel spontán szerveződött Harlem Prince megemlékezésébe csöppentem. Manhattan után úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygón lennék. A street art és a graffitti kínálat annyira ámulatba ejtő volt, hogy órákig csak bámultam a falakat. Azt éreztem egy olyan szabadtéri múzeumban vagyok, ahol a házfalakon mindent elmondanak az emberi jogok, a zene vagy Afrika és Amerika történelméről.
Szeretem az utcai művészetet, mert az események eredeti szövetében mesél és nem zárja vitrinbe a történeteket. Az idei Harlem, sőt Spanish Harlem túrámra a Metropolitan múzeumtól, a Fifth Avenue-ról indultam el Bécivel, azzal a New Yorkban önmagát fotósként újra felépítő miskolci sráccal, aki az idei New York-ba érkezésem első óráit is dokumentálta. A Fifth Avenue luxusapartmanjaitól gyalog is le lehet sétálni a Central Park zöldje és frissessége mellett Spanish Harlemig. Maradhatunk végig a Fifth Avenue-n, de buszra is szállhatunk.
Ha a buszt választjuk, akkor a Fith Avenue-val párhuzamosan futó Madison Avenue-n pattanjunk föl az M1-es buszra, ez az egyetlen az onnan induló sok busz közül, amelyik nem kanyarodik el, hanem végig marad a Madisonon. Szálljunk le ott, ahol a legjobban tetszik, amit látunk. Nekem a megérzéseim mellett a street art mutatott utat. A New York-i Time Out ajánlása szerint a városban jelenleg látható öt legizgalmasabb tárlat között ajánlott, a hatvanas, hetvenes években alkotó magyar művészek munkáit bemutató galéria, az Elizabeth Dee (2033 – 2037 Fifth Avenue) is ezen a környéken található. A kiállítás címe With the Eyes of Others: Hungarian Artists of the Sixties and Seventies, augusztus 12-ig látható. Több mint száz neoavantgárd képzőművészeti alkotás két szinten. Az épület eredetileg múzeumként működött és a folyamatosan felértékelődő, villámsebességgel dzsentrifikálódó Harlem egyik újabb művészeti galériája. A kiállítás megnyitóján Winkler Nórával örülünk egymásnak ennyire.
Eddigi utazásaim alatt mindenhol megtapasztaltam a világban, hogy nyitottságra nyitottság a válasz. Az emberek pontosan érzik, hogy az utazó (újságíró vagy fotós) milyen szándékkal lép be a közösségükbe. Harlembe (is) kíváncsian és nyitottan érkeztem és áldom az eszem, hogy húsz évvel ezelőtt, még egyetemista koromban azért halasztottam egy félévet, hogy Spanyolországban, egy alkalmi utcai munkának köszönhetően megtanuljak spanyolul. New Yorkban gyakran előfordul, hogy a spanyollal többre megy az ember, mint az angollal. Egy Puerto Rico-i család és baráti köre fogadott így be egy kör dominóra abban a Spanish Harlemben, amit már akkor vágyakozva néztem, amikor kamaszkoromban Madonna La isla bonita videójában először láttam.A környék bizonyos részei 2017-ben is pontosan ugyanúgy néznek ki, mint 1986-ban, azzal a különbséggel, hogy egy 10-15 éve elkezdődött folyamatnak köszönhetően most már bárki biztonságban érezheti magát minden utcában.
A vasárnapi mise is óriási élmény Harlemben, a résztvevők énekelnek és táncolnak, bátran beleszövik az Isten dicsőítő énekekbe Tina Turner dalából azt a mondatot, hogy Simpley the best… Better than all the rest… A színpadon gospel kórus és persze tanítanak és utat is mutatnak a prédikátorok. Nekem az idővel való gazdálkodást és az élet egyszerűsítésére vonatkozó tanmeséket sikerült meghallgatnom és a magamévá tennem.
A képen látható Teyával (rózsaszín fölsőben) az idő alatt ismerkedtünk meg, amíg a piros lámpa zöldre váltott. Kiderült, hogy éppen most kezdi el a travel blogját és fotográfust keres. Megtalálta. Amikor a kezem nyújtottam a bemutatkozásnál, hogy én már majd egy éve írom az enyémet, akkor magához húzott. Pont olyan szorosan ölelt, mint a vasárnap reggeli harlemi misén az emberek, akik az újonnan érkezőt köszöntötték bennem.
Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy tudnék – e máshol élni, mint Budapesten, akkor azt szoktam mondani, hogy bár Sevilla a kedvenc városom, Párizs és New York mindenképpen előkelő helyen szerepel az ott szeretnék élni listámon, de mindig hozzáteszem, hogy a világ más nagyvárosaiban valószínűleg nem kapnám meg azt a sorban állás és előre szervezés nélküli mindennapi élő zenei élményt, amiben Budapesten bármikor részem lehet. Nos, az éjjeli Harlem jazz túra bebizonyította, hogy New Yorkban is lehet olyan minőségű élő zenét hallgatni szervezés és sorban állás nélkül, ami elgondolkodtatott, lehet hogy mégis New York lesz a következő állomás az életemben? A dzsentrifikálódó Harlem eldugott utcái tele vannak kincsekkel. Érthető, hogy gőzerővel dolgoznak az ingatlanfejlesztők, hogy megszerezzék majd busás profittal továbbadják az itt élők ingatlanjait az újonnan érkezőknek. Bár azt is megtudtuk a helyiektől, hogy Harlem gyökerei annyira mélyen futnak, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen kiszakítani őket. Nem gondoltam volna, hogy az ötvenes évek Amerikájának (New Yorkjának? Zenei életének?) élményanyaga ennyire eredeti és őszinte módon létezik még Harlemben, mindez belépő nélkül, tízdolláros afroamerikai menüvel és ötdolláros minőségi italokkal (New Yorkban eddigi tapasztalataim szerint egy átlagos helyen hét dollártól 14 dollárig és onnan felfelé kínálnak egy pohár bort). A klubot a Londonban élő éppen New Yorkban tartózkodó barátaim ajánlották és az eddigi napok legerősebb élménye volt. Az American Legion bar az egyik legjobb, legautentikusabb jazz bár, ahol valaha jártam életemben, 132nd west street, number 248.
Köszönet az Air France-nak a repülőjegyekért és Kolozsvári Bélának (www.studiobknewyork.com) a fotókért.