Kolumbia azért lett az egyik kedvenc országom, mert pár éve, az első ottani felfedezőutamon annyi meglepetéssel és izgalommal állt elő, hogy már ottlétemkor eldöntöttem, visszatérek. Így is lett, ahogyan még akkor elhatároztam. Egy egész hónapot töltöttem Dél-Amerikában, egy újabb felfedezőúton. Amikor kijelöltem az utazásom időpontját, csak annyi volt biztos, hogy Kolumbiába, Cartagenába érkezem meg, és egy hónap múlva Ecuadorból, Quitóból jövök haza. A kalandozáson és a felfedezésen túl az egyik célom az volt, hogy a Kubában készült portré és riportsorozatomat újabb Latin Amerikában készült képekkel bővítsem.
Most először repültem a holland királyi légitársasággal, a KLM-mel, Cartagenába két évvel ezelőtt Bogotából kolumbiai belső járattal, az Aviancával jutottam el. Egyből kedvenc kolumbiai íróm, Gabriel Garcia Marquez városába érkeztem meg. Csak az első két éjszakát foglaltam le itthon, azt szerettem volna, ha arra megyek tovább, amerre a találkozásaim visznek. Egy kolumbiai képzőművész srác otthonát találtam meg az Airbnb-n, és mivel ottani idő szerint este hétkor landoltam, már az első éjszaka elmerültem a szerintem Párizs, Budapest és Sevilla mellett az egyik legromantikusabb, a gyarmati idők hangulatát tökéletesen megőrző várost. 
Kolumbiában önkéntelenül is Márquez nyomában járok minduntalan, de azt nem gondoltam volna, hogy a városba való megérkezésem első öt percében egy olyan esküvőbe botlok, ami rögtön a kedvenc regényem indulásának a helyszínére visz. A Szerelemről és más démonokról című Marquez regény volt az első, ami a kezembe került tizenéves koromban, általa ismertem meg a mágikus realizmus világát és döntöttem el, hogy ebben az országban nekem még dolgom lesz. A hófehérbe öltözött fekete táncosokkal és zenészekkel kísért esküvői menethez természetesen azonnal csatlakoztam. Rögtön oda vitt, ahol az említett regény is kezdődik, egyenesen a Santa Clara hotelbe.
Hogy létezik – e a mágikus realizmus? Szerintem ez már önmagában is az, de hogy három nap múlva már a kolumbiai esőerdőben élő indiánok történeteit hallgatom és a korábban megközelíthetetlennek és eltűntnek hitt Ciudad Perdida, vagyis az Elveszett Város felfedezésére indulok, azt nem gondoltam volna. 
Se túrabakancsom, se szúnyogriasztóm, de vízhatlan kis tasakjaim nem voltak (ezek mind fel voltak sorolva a túrához nélkülözhetetlen kellékként) de arra gondoltam, mégis mi történhetne, amire nem vagyok felkészülve? Életem eddigi legnagyobb élménye lett az a túra, amit leginkább egy expedícióhoz tudnék hasonlítani. Az úton a legnagyobb élmény, hogy az erdőben élő sokszor spanyolul sem beszélő őslakosokkal, de akár sámánokkal is találkozik az ember, de ez a túra (is) leginkább arról szól, hogy az ember magával, a saját tűrőképességével is megismerkedik. A majd ötven kilométeres táv kimondva (vagy ide leírva) nem tűnik olyan soknak, hogy három éjszaka és négy nap alatt az ember ne tudná teljesíteni, de ha hozzáteszem, hogy sokszor konkrétan függőlegesen kell kapaszkodnia, vagy trópusi esőben vérvörös iszapfolyócskán fenéken lecsúsznia (nekem sikerült) esetleg híd nélküli folyón átkelnie (ezt többször is) akkor már más a helyzet.
A túrát a híres Macchupicchu inka ösvényhez hasonlítják, a mindkét helyet megjárók szerint talán az az egyik nagy különbség, hogy ezt a túrát még csak nagyon kevesek ismerik, talán a Kolumbiáról szóló régebbi elrettentő híreknek köszönhetően nem sokan vállalkoztak erre az útra. Akik mindkettőt megjárták, azok szerint az élmény mindkét túrán óriási, de a Ciudad Perdida sokkal érintetlenebb, vadabb, felfedezetlenebb, ezzel együtt autentikusabb, mint a híres Macchupicchu élmény. A Ciudad Perdida túrát ezért sokan már most úgy emlegetik, hogy ha ezt is felfedezik, akkor ez lesz az új MacchuPicchu, mert az utazók ugye újabb és újabb eddig felfedezetlen és ismeretlen, autentikus élményekre vágynak.
A Ciudad Perdida, vagy ahogyan még emlegetik, a Lost City, vagyis magyarul az Elveszett Város érthető okokból csak kísérővel látogatható. Mivel a felelősségteljes utazás híve vagyok, ahol csak tehetem, a helyi közösségek, lakók vagy őslakók életét támogatom, így a néhány Ciudad Perdida túraszervező ügynökség közül is azt választottuk, amelyik nemrég jött létre és kizárólag őslakosok a tagjai. Én egy ajánlás és egy hnlap után találtam meg őket, wiwatours.com, a legnagyobb szeretettel ajánlom őket azoknak, akik felelősséggel utaznak. Jó azt érezni, hogy azoknak ad az ember európaiként, akiktől az elmúlt ötszáz évben leginkább csak elvettek és végre azt is megtudja, hogy mi a kokacserje szerepe azoknak az életében, akikhez magától értetődően hozzátartozik ez a növény vagy azt, hogy hogyan képesek az őslakos asszonyok menet közben is hímezni (!). 
Az őslakosok értelemszerűen mindenkinél jobban ismerik a dzsungelt és a törvényeit, hiszen az otthonukról van szó. A dzsungelben élő indián törzsek érthető okokból bizalmatlanok a fehér emberrel szemben, az aranyra éhes spanyol kincsvadászok helyrehozhatatlan károkat okoztak az őslakók életében. Képzeljük el, mi történt akkor, amikor például számukra is is kiderült, hogy az őslakók a halottaikat a rangjuknak megfelelő ékszereikkel, aranyaikkal együtt a lakóhelyük, vagyis a kunyhójuk alatt temették el. Vagy képzeljük el, milyen károkat okoztak azok a felfegyverzett gerilla csoportok, akik az őslakók földjén kokaincserjéket termesztettek és kábítószert állítottak elő. Ezek a paramilitáns csoportok 2007-ben a Ciudad Perdida felfedezésére induló utazókat is raboltak. A kolumbiai kormány azon túl, hogy felszámolta ezeket a szervezeteket a Kolumbia egyik fontos idegenforgalmi látványossága környékéről, a folyamatosan növekvő turizmus védelme érdekében a hadsereg tagjait is bevetette, akik a Ciudad Perdida környékén állomásoznak, hogy minden látogató száz százalékig biztonságban érezhesse magát. Az egyik legabszurdabb pillanat az volt, amikor a mai napig szertartásokhoz is használt Ciudad Perdida szentélyen a sámánjukhoz igyekvő indiánok keverednek az utazókat biztosító katonákkal.
Ami kétségtelen, a Ciudad Perdida jól érezhető energiaközpont, ezen a helyen lépett kapcsolatba a sámán is a természet erőivel, és ha az ember szá arra időt, hogy a hatalmas hegyek között fekvő szentélyben elcsendesedjen a pár napos túra után és csak az erdőket, vízeséseket (vagyis a folyókat), hegyeket figyelje , akkor megért valamit abból, hogy az, amit a civilizációban fejlődésnek gondolunk, az valójában egyre inkább eltávolodás attól, ami a lényeg és az nem más, mint a természettel való harmonikus kapcsolat kialakítása és fenntartása.
Biztos vagyok benne, hogy ezek az indiánok tudnak valamit, amit mi már nem és abban is, hogy az a tudás nagyon hamar fontossá válik majd. Nemcsak azért, mert lehet, hogy ott van náluk a rák vagy az AIDS ellenszere, hanem azért is, mert egyre inkább bebizonyosodik, hogy mint ahogyan a fák sem nőnek az égig, az a fajta fejlődés sem fenntartható, amiről mi még azt hisszük, hogy igen. A Ciudad Perdida túra alatt nemcsak ehhez a gondolathoz kerül közelebb az ember, hanem önmagához is. Mindenkinek ajánlom, még akkor is, ha egy itt-ott komoly kihívásokkal teli az út. Életre szóló élmény, sőt, biztos vagyok benne, hogy már nem fogunk úgy gondolkodni a világról, ahogyan korábban tettük.
