Amikor január végén elindultam Latin – Amerikába még jártak repülőgépek Budapest és Sanghaj között. Mire hat hét után hazaérkeztem, Olaszország karanténba került és jelenleg szinte óránként bezár egy ország. Ezekben a percekben egy esetleges hazai kijárási tilalom bevezetésének javaslatáról lehet olvasni itthon. Latin – Amerikában – ahol megfordultam – Guatemalában, Belizében és Mexikóban semmit sem lehetett érezni az elmúlt hetekben abból a rettegésből amibe itthon csöppentem. Viccesnek tűnnek innen nézve azok az indulásom környékén hallott reakciók is, hogy egyedül, Mexikóba?! Hiszen az veszélyes… Többen felhívták a figyelmem arra, hogy metróba ne szálljak Mexikó City-ben, mert „az egyedül utazgató fehér embert elrabolják.” Mondanom sem kell, ezek a félelmek, pontosabban azok projekciói nevetségesen ostobák, különösen, hogy a legtöbbször azok az emberek projektálják ilyen módon a félelmeiket, akik még nem jártak az adott városban, vagy országban. A legtöbb kérdést is a biztonsággal kapcsolatban kaptam. Nos, én végig biztonságban és egyedül is remekül éreztem magam. A cél, hogy teljes áramlásélményben, lassú és felelősségteljes utazással, a helyiek hétköznapjait élve, velük együtt lakva megéljem és a lehető legmélyebbre ásva a kultúrájukban megértsem, felfedezzem kedvenc földrészem új, eddig ismeretlen országait. Szerettem volna, ha összejön annyi minőségi találkozás, hogy egy idei portrékiállítást is rendezhessek belőle az élményanyag megosztásán túl. Az élményanyag és a tervezett kiállítási anyag is összeállt, és ugyan jött egy váratlan vírusveszély – egészen biztos vagyok benne, hogy nem tart örökké – viszont megtanít bennünket, hogy értékeljük és becsüljük mindazt, amink van. Latin – Amerika is erre tanít. Minden alkalommal meghat, ahogyan könnybe lábadt szemmel köszönik meg a pár pezós borravalót, vagy az, ahogyan teljesen magától értetődő módon összetart egy közösség, nemcsak vészhelyzetben. Mindig, minden körülmények között. Szeretettel és türelemmel.
Mexikóváros egyik ikonikus piaca a Jamaica, nulla – huszonnégyben nyitva tartó virágpiac. A képen látható nagypapa és unokái tátikát vagyis oroszlánszájat árulnak. Az állandóan friss virágok ára, hogy van, amikor nem otthon, hanem az autóban kell aludniuk, mert máskor és máshol nem jut rá idő.
Holbox, Mexikó trendi, még éppen a felfedezés és a mainstream partiszigetté válás előtti pilanatában, Tulum sajnos már elveszett, remélem, Holbox még egy darabig megőrzi békéjét 
Edna és Verónica ugyanannak az önszerveződő, egymást segítő női közösségnek a tagjai, ami azért jött létre hogy mindenkitől függetlenül szabadon alkothassanak és ebből meg is éljenek. A hölgyekről természetesen portrék is készültek, amit az idei évre tervezett fotókiállításon nektek is meg fogok mutatni. Egyszer tuti vége lesz a vírus parának, ha ez megtörténik, előállok a képekkel. Nekik már elküldtem a fotókat és büszkén mondhatom, hogy hozzátok hasonlóan Edna és Verónica is követi már a PetersPlanet történeteit, igaz ők az Instagramot választották. Ja, és amit viselnek, azt maguk készítették.
Mexikó Maldívjaként emlegetik a Bacalarban található Hétszínű tavat. Édes a vize, fehér a homokja, pálmák helyett mangrovék nőnek benne.
Cenote Ik Kill, a Yucatan félsziget egyik legnépszerűbbje, a mayák szent helyeként is szolgáló édes vízzel teli kör alakú félig föld alatti képződmény
Mexikóvárosba napfelkeltekor érkeztem, meglepődve vettem tudomásul, hogy öt pezóért (körülbelül 25 eurócent) a reptérről könnyedén be tudok jutni a városba. Az első, amit megtapasztaltam – és a Mexikóvárost jól ismerőktől korábban is hallottam – az az emberség és magától értetődő segítőkézség. A metróban gyakran kérdezni sem kell, ha a helyiek látják, hogy az ember téblábol, azonnal a segítségére sietnek. Minden Mexikóvárosban töltött napon, minden egyes 5 pezós utazásnál odasétáltam az egyébként golyóálló mellényt viselő közlekedési „peronrendőrhöz”, és megkérdeztem, hogy melyik irányba kell mennem a célállomáshoz,és mindig rendkívüli élményt jelentett, ahogyan az útbaigazítást megköszönve úgy reagáltak, hogy „szolgálatára, uram”, (para servirle, señor), végül is ez az (egyik) dolguk, hogy egy húszmilliós nagyvárosban (ahol értelemszerűen az ember metróval gyorsabban eljut a célállomáshoz, mint bármi mással) vigyázzák és segítsék az utazót. Hogy biztonságosnak éreztem – e Mexikóvárost az ott töltött összesen tíz nap alatt? Maximálisan, nemcsak biztonságosnak, hanem segítőkésznek és emberségesnek is és hozzáteszem, a világon az egyik legolcsóbb, legjobb metrót találtam ott és a leggazdagabb múzeumkínálatot.
Ezt a képet egy forró csilis csokival a kezemben lőttem egy tetőteraszról közvetlenül a híres Palacio de Bellas Artes épületéről, itt vettem észre azt a zászlót is ( a képen a bal oldali kis park mellett lobog), ami az aznapi előadást népszerűsítette, a csoki után megvettem a jegyet estére, Mexikó történelmét mesélte el a balett előadás, és rögtön a jegypénztár mellett láttam egy táblát, amin többek között a magyar Maróti Gézának is köszönetet mondanak, aki az épület egyik fontos elemét, a színpad üvegfüggönyét tervezte.
Imádok Latin Amerikában rendőröket fotózni, fontos szereplői az utcáknak és szeretem azt a kihívást, ahogyan meggyőzöm őket hogy egyáltalán fotózhassak. A lopva fotózó fotósokat nem értem, sosem értettem, viszont az a kapcsolat, ami a meggyőzés munkafolyamatában kialakul közöttünk – akár itt ezen a képen egy félmosoly formájában – rákerül a képre, itt azt látjátok, ahogyan a hölgyek zavarba jönnek és különbözőképpen reagálnak arra, amikor a kattintás előtt azt mondom nekik, hogy gyönyörűek. Szívesebben előmunkázom így a képeimet a terepen, mint hogy bármilyen módon hozzájuk nyúljak később otthon.
Frida Kahlo ágya, a festőnő Diego Riverával közös háza, a Casa Azul volt az első, amit még jetlegtől kótyagosan meglátogattam rötön a megérkezésem után a városban.
Nekik is és nekem is ez volt az első napunk Mexikóvárosban.
Ő Abraham, az egyik legjobb arc Oaxacában, itt éppen a génbankként is funkcionáló Botanikus Kertet fedezzük föl. Jogászként dolgozik, de amikor az őseiről kérdeztem, csak annyit mondott, spanyol hódítók által Afrikából korábban behurcolt rabszolgák leszármazottja vagyok. Bár Mexikó a kilencedik ország LatinAmerikában, amit felfedezek és ezt a mondatot sem először hallom, amikor hasonlót kérdezek, de mindig őszintén mellbevág, amilyen könnyedséggel és mosollyal jelentik ki ezt az egyébként súlyos történelmi terhet a helyiek.
Krisztus Urunk babszemekből kirakva
Pozitív energiát, életigenlést, portrékat és történeteket, tanulságos, megható és inspiráló történeteket ígértem nektek az otthon töltött időre, de kérdéseket is kaptam, így mesélek, meg válaszolok is, a legfontosabb, hogy minőségi időt töltsünk együtt itt az oldalon, ha már egy helyben kell most maradnunk egy darabig.
Mexikóvárosban Graciela főzőiskolájában, az Aurában kezdtem a várossal és a mexikói kultúrával való ismerkedést. Az önként vállalt otthonlétben jól jönnek az ott elsajátított fogások. Köszönöm, Hamath Csaba, hogy összehoztál minket!
MI VOLT A LEGNAGYOBB ÉLMÉNYED A KINT TÖLTÖTT HAT HÉTBEN?
Az úton levés maga. Rendkívüli módon stimulál a mindig friss, mindig új és éppen ezért kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli ismeretlen. Egy élményt nem tudnék választani – ahogyan ülepednek le az élmények – úgy alakul, hogy melyik történet lesz maradandóbb, emlékezetesebb. Az első Belizéből ugrik be, ahol – akárcsak az összes többi országban – jogosítvány és ebből következőleg bérelt autó hiányában mindig a helyiekkel utaztam. Azt tapasztaltam, hogy Belize City buszain a sofőr DJ is egyben, aki a kedvenc zenéit játssza. Általában angolszász playlist szól friss slágerekkel vagy latin zenékkel. Mint egész Latin -Amerikában, itt is a kolumbiai kumbia műfaja a legmenőbb, de egyszer egy késő délután a Ladyville vonalon a külvárosi villába hazafelé tartva a sofőr egy mini televízión egy Tina Turner koncertet játszott, rendesen föltolt hangerővel. Nos, a Proud Mary szólt éppen, talán ismeritek, amikor Tina lassan fokozatosan hergeli a közönséget azzal a sorral, hogy Rolllin, Rollin, ekkor megszakadt a kapcsolat, leállt a zene. Ekkor vettem észre hogy nemcsak én énekelek, hanem velem együtt a tömött busz teli torokkal – – mint egy gospelkórus a vasárnapi misén – vezeti le egy emberként azt a sort, hogy Rollin on a riveeeer. Mindezt olyan mélységgel és szenvedéllyel, ahogyan csak a feketék tudják ezt a sort énekelni. Mindannyian felnevettünk, olyan hangosan szólt a zene, hogy nem vettük észre, valójában, mindenki énekel. Összetartozás és felvillanyozó egységélményem volt, milyen egyszerű és mégis mekkora csoda, és se koktél, se diszkó nem kellett hozzá.
A már független Belize City első és szabadon választott polgármestere, akit népszerűsége miatt újra is választottak. Belize mindössze 1981 óta független, és az egyik legutolsó brit gyarmat volt a világtörténelemben.
Két profi fodrász között Belize City-ben, az idén harminc éves Barber Shopban, balra Samuel, akinek az új frizkót köszönhetem, akit édesanyja a Dominikai Köztársaságból hozott Belizébe még gyerekként.
A másik élmény, ami rögtön beugrik, már Mexikóban történt, egy kis faluban. Egy ősi prehispán testet, lelket, szellemet tisztító sámán által vezetett ceremónián vettem részt, ami leginkább egy szaunaszeánszra hasonlít. Tiszteletre, alázatra tanít ez a szeánsz és a lelket is megtisztítja a lerakódott mocsoktól. Rezgésekkel (éppen úgy, mint a jógában is gyógyító, tisztító Ommmm), zenékkel és közös énekléssel. Képzeljétek el, hogy egy sámán útmutatásai mellett úgy néztek szembe a félelmeitekkel, hogy közben az általa tanított dalokat és az általa a kezetekbe adott hangszereket használjátok. Emlékszem a sámán mondatára, „ne gondolkozz, játssz rajta, ahogyan jólesik ” – miközben azt énekeltem vele együtt, hogy a testem a föld, a vérem a rajta futó folyók, a tűz a szellemem és a lélegzetem a szél, magasan repülök nem félek és még magasabbra szállok – ez csak egy villanásnyi töredéke a majd háromórás szeánsznak természetesen, ami komoly felismeréseket hozott magával, arról nem is beszélve, hogy mennyi mindent hagytam ott a gomba formájú földszaunában abból, amire már nincs szükségem.
San Cristobal de las Casas
Toluca de Nevada, a Nemzeti Park kísérővel látogatható, akitől megtudtam, hogy a mayák is gyakran rendeztek itt rituálékat és hogy a hegy a mai napig szed áldozatokat, ha az ember a 4000 méter felett magasságban lévő oxigénhiányból fakadóan rossz döntéseket hoz.
Dani, akivel Mexikóvárosban, egy indián termékenységi rítuson találkoztam, felhívnám a figyelmet a bal mellkasán heverő fülhallgatóra.
Palenque, a legnagyobb élményt adta nekem a maya romok közül
A harmadik feledhetetlen élményem egész Guatemala. Azonnal a kedvencem lett az egész ország a benne lakókkal együtt fantasztikus energiái miatt. Ide kötődik az az élmény is, amikor teljesen váratlanul stoppoltam egy helikoptert, amivel Antigua Guatemalából Latin Amerika Velencéjeként emlegetett Flores -ba érkeztem meg. Flores a mayák utolsó bástyájaként 200 évvel azután lett a spanyol hódítók martaléka, hogy 1521-ben megérkeztek és leigázták az ott élőket.
Ez egy utcai művész alkotása, és sokat elmond a földrész történelméről, nincs címe, de adtam neki: Az amerikai őslakosok első találkozása az európai kultúrával és a kereszténységgel.
Antigua Guatemala, szerintem a legszebb gyarmati stílusú városok egyike
A lestoppolt helikopter kapitányával Flores fölött.
Az egyik top élmény – ami az összes többivel együtt tudom, hogy örökre velem marad – az a cenote túra a Yucatan félszigeten. A cenoték édesvízzel teli legtöbbször kör alakú föld alatti képződmények, és gyakran voltak helyszínei a mayák szent ceremóniáinak. Gondolhatuk itt emberáldozatok bemutatására vagy egyéb rituálékra. Varázslatos (nem tudok más szót használni) energiájú, földrajzilag is szokatlanul érdekes képződmények, bennük úszkálni páratlan élmény.
A maya alvilágból, a föld alatti folyó és cseppkőbarlang túra után tekintek itt föl még búvárruhában, de már arccal a fény felé.
MILYEN EGYEDÜL UTAZNI LATIN-AMERIKÁBAN?
Nekem konkrétan felszabadító, örömmel és kihívásokkal teli. Felszabadító, hogy az ember minden napjáról, annak minden percéről maga dönt és ezzel együtt vállalja is a felelősséget. Nincs kit okolni, nincs semmilyen élethazugság, ami mögé az ember elrejtheti maga elől az igazat, mert minden döntés az övé és ezzel együtt az is az övé lesz, ami abból a döntéséből következik. Közhely, hogy minden utazás belső utazás is egyben, de az egyedül, hátizsákkal való felfedezés nagy előnye, hogy az utazó nemcsak a világról, a körülötte lévő kultúráról, hanem magáról is sokat megtud. Ezen túl valójban sosincs egyedül. Ha már megtanulta azt, hogy hogyan legyen jóban önmagával, akkor saját maga egyik jó társaságává válik, de az útja során folyamatosan jönnek emberek, akikkel több – kevesebb időt tölt. Segít nekik, vagy neki segítenek, nagy kalandokat élnek át vagy tanulnak egymástól, pont úgy, mint egy életút során.
A utazás felfokozott állapot, hiszen az embernek limitált ideje van arra, hogy fefedezze, megélje azt a másik világot, amibe csöppent. Maga gazdálkodik az idejével és dönti el, hogy mit és milyen mennyiségben él meg a rendelkezésére álló időből. Szerintem az utazás a legjobb tanító arra, hogy az ember okosan gazdálkodjon az idejével, akkor is, ha otthon, önként vállalt karanténban tölti éppen a napjait. Remélem, ez a pár fotó és néhány történet is adott valamit nektek abból a hat hétből, aminek a tanulságait, élményeit és képeit folyamatosan osztom meg veletek a különböző PetersPlanet csatornákon és ha csak egy időre is, de elvisz benneteket egy másik, biztonságos és szerethető világba addig, amíg újra megváltozik a világ, vagy inkább visszakapjuk a régit, amit jobban szeretünk és értékelünk a most szerzett tapasztalataink birtokában.
