MAROKKÓ, A NAGY KÉKSÉG – ÚJRATÖLTVE

Hogyan jártam be Marokkót és szereztem életre szóló élményeket egy Budapest – Malaga repjeggyel? Busszal, komppal, vonattal, a helyi emberek útbaigazításával és szinte megható segíteni akarásával. Eddigi életem egyik feledhetetlen élménye lett az a két hét, amit Marokkóban töltöttem, megtaláltam a világ egyik ritka szép kék faluját, Chefchauent, tevehátról néztem napfelkeltét, berber barátokat szereztem, meglátogattam Yves Saint Laurent kék villáját, bejártam az Atlasz hegységet és végleg elengedtem a maradék kétségeimet az egyedül utazással kapcsolatban. Köszönöm Marokkó, jövök máskor is!

 

Nem félsz egyedül Marokkóban? Biztos hogy jó helyet választottál az utazáshoz? Ott letépik az órádat az utcán a kezedről! Menekültek ostromolják Ceuta falait Marokkóból, minek mennél oda?! Ilyen és ehhez hasonló kommentekkel tele volt a padlás már az indulásom előtt, de nem hagytam, hogy hatással legyenek rám. Ezeket a megjegyzéseket olyan emberektől hallottam, akik még nem jártak ott, mégis van egy kialakult képük a körülöttük lévő világról, köztük Marokkóról.

Arra figyeltem már korábban is, hogy jó utazó karmám legyen, vagyis segítsek mindenkinek, akinek tudok és hagyjam, hogy nekem is segíthessenek az utam során. Megtapasztaltam, hogy ha nem te vagy ott valakinek, akkor valaki van ott neked, és általában éppen az, akire szükséged van.

Az élményeim bebizonyították, hogy Marokkó az az ország, ahol az emberek szinte kézen fogják az utazót, hogy jó élményekkel térjen haza ebből a varázslatból, amiben, ha nyitottan áll hozzá, az egész országban része lehet az embernek.

Flamencoval és fehérborral búcsúzom Európától

Malagában már régóta otthon érzem magam, hiszen huszonévesen, egyetemistaként fél évig éltem ott, de ahhoz, hogy már Spanyolországban az első ott töltött éjszaka alatt ráhangolódjak Marokkóra, egy riadban (tradicionális marokkói ház, belső kerttel és udvarral) foglaltam szállást az Airbnb-n. Semmi mást nem terveztem vagy foglaltam le, általában hagyom, hogy a megérzéseim irányítsanak az adott pillanatban, így mindig azt találom meg, amire éppen szükségem van. Az első éjszaka is (mint általában mindig) élő zenére vágytam és elindultam a Teatro Cervantes melletti kis utcában fekvő riadomból arra, amerre a lábam vitt.

Az El Gallo Ronco nevű párasztalos kis bárba benézve (Plaza de las Flores 1) láttam, hogy élő zenéhez hangolnak. Betértem, kértem egy-egy tapast a kedvenc tengeri ételeimből (Pincho de langosti és gambas cocido) hozzá egy pohár sauvignon blanc-t (tudván, hogy két hétig egy olyan országban leszek ahol a bort valószínűleg nélkülöznöm kell), hátradőltem és élveztem azt a műfajt, amelyből már csak a zene önmagában elég ahhoz, hogy felvillanyozzon, de tánccal kísérve egészen mélyen megmozgatja az ember ösztöneit. Az enyémekre legalábbis egészen erős hatással bír.

A mellettem lévő asztalnál ülő férfiról kiderült, hogy maga is flamenco művész, de ezen az estén “csak” a flamenco táncos feleségét fuvarozza haza az előadás után. Éjjel egyig maradtam a zenészekkel, másnap hajnali fél hatkor keltem, hogy hétre biztonságosan kiérjek a buszpályaudvarra, hogy mintegy négy órás buszozással eljussak Tarifára, onnan komppal Tangerbe, Tangerből pedig vonattal Casablancába. Kemény vállalás, tudom, de ez kellett ahhoz, hogy terveim szerint lejussak a Szaharába és a napfelkeltét már Marzougában köszönthessem.

Eldöntöttem, hogy ezt az évet arra szánom, hogy szép sorban minden vágyamat megvalósítom, egyikkel sem várok tovább. Rájöttem, hogy a tett halála tényleg az okoskodás. Az ember tényleg élhet úgy is, ahogyan neki jó. Meg kell persze szervezni, jól ki kell találni, és el kell indulni. Azért is döntöttem úgy, hogy hajóval, busszal és vonattal járom be Marokkót, hogy érezzem a távolságokat és minden megtapasztaljak, amit lehet, már azon az úton, ahogyan az egyik országból, sőt, egyik földrészről átlépek egy másikra.

Olyan izgatott voltam, hogy attól tartottam, nem fogok tudni aludni attól a véremben lüktető nagy mennyiségű adrenalintól, ami az a tudat okozott, hogy másnap délután kettőkor partra lépek Észak-Afrikában, Marokkóban.

A Tarifa – Tanger – Casablanca tengely

Frissen és energikusan ébredtem, fél nyolckor már az interneten előre váltott, még Budapesten kinyomtatott Malaga – Tarifa buszjeggyel (avanzabus.com) a kezemben a buszon ültem, a reggel is tovább folytatódó éjszakai izgatottsággal alig vártam, hogy áthajózzak Afrikába.

Az első barátot, Redakát a buszon szereztem, mégpedig akkor, amikor valami megmagyarázhatatlan okból egyszer csak át kellett szállnunk a buszról egy a másikra. Redaka, mint később megtudtam, paralízis miatt mindkét kezében bottal tud csak járni, azt, hogy hogyan sikerült egy hatalmas bőröndöt, egy hátizsákot és egy kézitáskát magával hurcolnia, azóta sem tudom elképzelni, de a saját csomagjaim mellett mindhármat bevállaltam, hogy átcihelődjünk először egyik buszról a másikra, majd a fél kettes Marokkóba tartó kompra.

Redaka a cipekedésért cserébe hálából lerajzolta nekem Marokkó térképét a noteszomba és minden olyan fontos pontot bejelölt, ami szerinte bele fog férni a két hétbe, és azt is elmondta, hogy a hegyekben laknak az igazán jó emberek. Megdöbbentő módon egy Budapesten megismert, régóta nem látott francia baráttal is összefutottam a kompon, aki szintén Marokkóba tartott és megismertem egy Helsingerből útra kelt dán vándort is, aki részletesen elmesélte, hogyan lehet pénz és telefon nélkül bejárni a világot, úgy, hogy az ember tényleg azt érezze, hogy szabad, mint a madár. Azt is tőle tudom, (állítása szerint a saját példáján keresztül tudja igazolni) hogy az Univerzum mindig velünk van, hogy segítsen bennünket az utunkon, a kérdés csak az, hogy mi vele vagyunk-e. Merthogy minden rajtunk múlik.

A komp alig egy óra alatt ért át Afrikába, de már az első percben pontosan tudtam, hogy jól döntöttem, amikor nem csak egyszerűen berepültem a marokkói kultúrába, hanem hagytam, hogy csak úgy átcsorogjak az európaiból az észak-afrikaiba.

Redaka utat tört az afrikai oldalon ránk várakozó taxis hiénákon keresztül és Facebook jelölések után a Tanger vasútállomáson utunkra engedett. Első osztályra vettem jegyet az itthoni Marokkót járt utazók jótanácsait követve, az árbeli különbség nem számottevő, de csak így garantált az ülőhely és a légkondicionálás, ami egy ilyen hosszú vonatúton sokat számít. A jegyet próbáltam itthonról megvenni a neten, de nem sikerült, aztán megértettem, hogy nem is érdemes ezzel bajlódni.

A vasútállomásra való megérkezés után fél órán belül indult is a vonatom tovább Casablanca felé, ahol egy kalandos és felfedezésekkel teli este után az éjszakát végül egy Airbnb-n foglalt palotában töltöttem. Ezt a csodát inkább megmutatom fotókon, mert én még akkor sem hittem el, hogy benne vagyok ebben a történetben, amikor az éjszaka legvégén a párnára hajtottam a fejem az egész napos felfedezés és utazás után. Ettől az éjszakától értékelődött át bennem a fejedelmi lakosztály fogalma, pontosabban ettől a naptól kezdve egészen pontosan tudom, hogy ez valójában mit jelent.

Két éjszakát töltöttem az Ezeregyéjszaka meséiben Casablancában, hogy aztán újra vonatra ülve megérkezzem Marrakachbe. A jótanácsok ellenére itt már másodosztályra vettem jegyet (90 dirhamba került), mert szerettem volna vegyülni a helyiekkel.
Teltház volt a kupéban, szép élményem, amikor az egyik helyi asszony imádkozás után annyi darabra vágott egy almát, ahányan a kocsiban ültünk, hogy mindenkinek adhasson egy darabot.
Marokkóban egyébként folyamatosan azt tapasztaltam, hogy teljesen természetes, hogy az emberek akár a mellettük ülő idegennel is megosztják az ételüket, legyen szó akár gyümölcsről, akár a döner kebabhoz hasonlító, streetfoodként árusított, frissen sütött húspogácsákról.

Ifjú dán kalandor útitársammal végül együtt érkeztünk meg a korábban az Airbanb-n kinézett Riad Edwardba, amibe az első látásra, még a neten beleszerettem. Bár a kommentek szerint a környéke nem túl jó hírű, én mégis lubickoltam az örömben és   megnyugodtam, ha továbbra is a megérzéseimet követem, pontosan azt kapom, amire vágyom. A Riad Edward autentikus, sőt, kifejezetten vad környezetben felújított szofisztikált luxussziget, érzékeny, művészettel, irodalommal és szépséggel töltött kis oázis. Bár gyanúsan akciós ajánlatot foglaltam itt, megmagyarázhatatlan módon a nászutas lakosztályt kaptam meg, hatalmas privát rooftoppal és friss rózsaszirmokkal felszórt lepedőkkel. Akkor és ott döntöttem el, hogy a világ körüli nászutamon vissza fogok térni ide.

Yves Saint Laurent-ről utcát is elneveztek Marrakechben, a Jardin Majorelle, ahol a tervező kék villája és a Berber Museum is van, a kreatívok és a szépre különösen érzékenyek zarándokhelye. Nyugodt, mégis alkotásra ösztönző energiák kavarognak abban az érzéki kertben, ahol szerintem a madárdal is másképpen szól. Hangosabb, dallamosabb, nekem, akinek az élőzene olyan létszükséglet, mint a levegővétel, valódi koncert élményével ért föl. Abban a kertben értettem meg azt is, hogy miért zarándokoltak ide és alkottak maradandót azok a francia írók Marokkóban, akik közül néhányan maradtak is. Marokkó és azon belül Marrakech ideális helyszín az új inspirációkban való megmártózáshoz, egy új élet kitalálásához, és az előítéletektől való megszabaduláshoz.

A legszebb, igazán inspiráló találkozásaim a sivatagi népekkel, berberekkel, tuaregekkel (ők azok a sivatagi vándorok, akik cinkos kacsintással fogadtak be maguk közé, megdöbbentő módon jól ismerve a mádzsár nemzetség vándorlásait) történtek. De az sem volt kevésbé meglepő, amikor a Szahara felé hasító sivatagi expedíciókhoz használt kisbuszba egyszer csak fölszállt egy Marokkóban élő andalúz házaspár, akik, miután megtudták, hogy magyar vagyok és Budapesten élek, majdnem kiugrottak a buszból és a bőrükből, nem azért, mert megijedtek, hanem azért, mert Budapesten találkoztak és szerettek egymásba végérvényesen, majd a házasságuk után Marokkóban kezdtek együtt új életet. Ramón flamenco gitárművész, Marta az egész világot bejárta korábban, mint spanyoltanár, eddigi tapasztalatai alapján szerinte Magyarországon a legkedvesebbek az emberek. Arra a kérdésre, hogy ezt hány napos budapesti tartózkodás során sikerült leszűrnie, csak annyit válaszolt, hogy évekig élt Veszprémben, ahol spanyolt tanított, és sehol sem találkozott annál tisztelettudóbb és szorgalmasabb diákokkal, mint akiket a királynők városában volt szerencséje tanítani, és hogy szerinte nekünk, akik ott élünk, fogalmunk sincs arról, hogy az országunk milyen különleges adottságokkal rendelkezik, már ami legalábbis a fürdőket illeti. Tetszett, hogy ezzel éppen a Szaharában szembesítenek.

Mielőtt megérkeztünk volna a sivatagba, ahol az éjszakát terveztük egy hálózsákban és egy egy berber táborban eltölteni, egy apró faluban egy kis családi hegyi szálláson aludtunk meg, és mivel többen voltunk, mint ahány szoba van, akinek esetleg nem volt, kapott egy párt, hogy minden szoba maximálisan ki legyen használva. Egy német tudósokból álló váratlanul érkezett sivatagi expedíció okozta a felfordulást. A sorsolásnak köszönhetően egy argentin lánnyal lettünk összeboronálva, akivel abban maradtunk, hogy bár az országban illegális az alkoholfogyasztás, valahonnan mégis szerzünk egy kis sört az estéhez. Végül hatalmas parti alakult, a hírünkre összesereglett helyi fiatalok Ramón gitárjátéka és a fogadóban lobogó tűz mellett Marta andalúz dalait próbálták énekelni. A következő körben mi, európaiak tettük erre egy kísérletet a helyeik arab dalaival, majd fordítva, újra spanyolul és aztán újra arabul énekeltünk, és hiába a zene az első számú kultúrák közötti híd, mi mégis mindannyian a táncban oldódtunk föl igazán a két kultúrában.

Régóta tudom, mert sokszor volt szerencsém megtapasztalni, hogy a természetközeli embereknél nincs jobb társaság, éljenek akár a Szaharában, akár a Tisza parton. Természetességük, őszinteségük és felszabadultságuk szerintem példaértékű lehet bárkinek, aki civilizációs szorongásokkal telve éli az életét (Nálunk, az alföldön ezt úgy mondják, hogy jó dolgában nem tudja, hogy mit csináljon.) Egy tuaregekkel és berberekkel eltöltött éjszaka után az ember sok mindenről gondolkodik másképpen. A sivatagban nincs zaj  (térerő sincs szerencsére), nincs fényszennyezés sem, ezért tiszta az ég és ezzel együtt tűz mellett tisztulnak igazán a gondolatok. A reggel is tiszta és egyértelmű a sivatagban, mint az újrakezdés maga. A berber jó reggel őszinte mosollyal teli, azt üzeni, ünnepeljük a napot, mert elkezdődött.