Sanghajtól háromórányi repülőútra találtam egy nehezen megközelíthető, aprócska falut Guilin tartományban, ahol a faluban élő 48 család mindegyike kertészkedésből él, nem néznek tévét, a legfontosabb dolognak az életben a jókedvet és a családi életet tartják, szabadidejükben (ha marad a földművelés, kertészkedés és főzés mellett) legszívesebben kártyáznak vagy csak „úgy vannak.”
A fenntartható utazás elkötelezett híveként mindig igyekszem valamilyen módon a helyi közösségek életét is segíteni, és természetesen az autentikus élmények keresőjeként minél intenzívebben részt venni a helyiek életében, mindennapjaiban. Tőlük béreltem a szobát, tőlük vettem az ételt, az ő életüket, mindennapjaikat éltem, a cél egymás megismerése és az ebben a megismerésben rejlő felfrissülés és öröm, hiszen az utazó a helyieknek legalább annyira érdekes, mint a távolról érkezőnek a helybéli.
Igazi paradicsomban találtam magam, amikor megérkeztem a Kaozhai közösségbe, a természet és és egy a hegyek és a természet által őrzött faluban élők mindennapjaiban, ahol nem néznek rád furcsán vagy gyanakodva, ha jó kedved van és örülsz annak, ami körülvesz. Itt ez a természetes, magától értetődő állapot.
A váratlanul és ezért felkészületlenül ért digitális detoxnak köszönhetően a szokásosnál is nyugodtabban és békésebben indultam el, hogy felfedezzem és valamennyire megérezzem egy önmagával és a körülötte lévő világgal harmóniában élő közösség életét és mindennapjait. Nem számítottam arra, hogy Kínában a Google, a Facebook, az Instgram, a Gmail és aYoutube is olyan mértékben blokkolva van, hogy már a korábbi VPN filterekkel sem feloldható. Az első egy-két napban feszült voltam kicsit, hiszen a megszokott hazatelefonálás mellett sem a levelezésem, sem a levelezésemben lévő üzleti vagy projektalapú ügyeimet nem tudtam tovább görgetni. Aztán a harmadik napon éreztem, hogy kisimulnak az idegeim, a negyedik napon pedig egy érintetlen természeti környezetben, kizárólag a kertből, saját ternesztésből vagy tenyésztésből származó ételek fogyasztása mellett azt éreztem, hogy semmire nincs szükségem ennél jobban. A lehető legmélyebben meg akartam élni a digitális méregtelenítést. Azt éreztem, hogy az a fajta élet jött vissza, ami mindig is az enyém volt. Senki másé, csak az enyém. Az egész faluban én voltam az egyetlen utazó, a helyeikkel való intenzívebb és mélyebb interakció mellett a gondolataim is sokkal tisztábbak lettek. Csak zöldet láttam magam körül, valószínűleg a tudatalattimban tárolt mindennapi manipuláció áramlása állt le, amitől mérhetetlenül kipihentnek éreztem magam.
A kommunikáció alapja a mosoly és az a fordító applikáció, aminek a lényege, hogy az ember felmondja a telefonra a szöveget, majd a telefon írásban és egy géphanggal is visszaadja a mondatot a kiválasztott nyelven. A háziasszonnyal először az angol – kínai programot használtuk, de a házigazda rátalált a magyar – kínai fordítóprogramra is. Egészen meghatott, amikor a telefon egy Isten háta mögötti hegyek között megbúvó kis kínai faluban először írásban majd hangban is megjegyezte magyar nyelven „Te pihensz, mi megyünk dolgozni.”
Itt, ebben a faluban értettem meg azt a nem is olyan régen olvasott, a jövő megszűnő állásairól vizionáló cikket, amiben arról értekezett a szerző, hogy a tolmácsok fogják először elveszíteni a munkájukat a változó, robotizálódó világban. Nem gondoltam volna, hogy mindezzel egy olyan falucskában szembesülök, ahol több évszázados kertészeti és földművelési technikákkal, tradicionális és magától értetődően környezettuatos, a közösségre épülő életmóddal együtt több száz évet repülök vissza az időben.
A hölgy közös segítséggel a mosógépét tette fette fel a buszra, hogy a vásárban szerelőhöz vigye.
Rájöttem arra, amire korábban a latin – amerikai dzsungelben élő indiánokkal töltött idő alatt is sokat gondoltam, hogy az az életmód, amit mi sokszor fejletlennek, sőt, primitívnek tartunk a civilizált nyugati világból, tulajdonképpen az egyik lehetséges út a túléléshez. A korábban magát fejlettnek és kiváltságosnak tartó civilizáció messze került ettől az emberközeli életformától . Viszont haa nem változtat a meglévő pazarló és pénzközpontú világán, valószínűleg nem marad semmi abból, amit ma emberi civilizációnak ismerünk.
A vidéki Kína csöndje és érintetlensége mellett az egyik legnagyobb élmény egy önfenntartó és boldog falu, Laozhai megismerése és felfedezése. Az itt élő néhány család a Yangzhou törzshöz tartozik, évszázadok óta kertészkednek. A képen a szobám és az igazán autentikus, a faluban faragott kínai ágyam.
GUILIN ÉS LANGSHI
Gulin és azon belül is Yangshuo híres és fontos látványosságokat rejtő területek Kínában. A legtöbben az Avatar című filmből ismerik ezt az élőben is szinte hihetetlennek tűnő, valószerűtlennek tűnően gyönyörű látképet, de én olyan helyre akartam menni, ahol nem turistahordákkal, hanem valódi élettel, helyiekkel és autentikus közeggel találkozom. Nem volt könnyű (és egyáltan nem olcsó) megközelíteni az éppen áradó (és ezért lezárt) Li folyó körül megbúvó apró falucskát, Langshit, de amikor megérkeztem a csodálatos 150 éves Qing Dinasztia korában épült házba, vendéglátómon kívül mindössze egy kedves dél-koreai lányt találtam. Megnyugodtam, ugyan nem én vagyok az egyetlen látogató a faluban, de még mindig a lehető legautentikusabb közegbe kerültem. Azt éreztem, éppen az történik velem, amire a legnagyobb szükségem van a kényszerűségből, de – ahogyan telt az idő – annál nagyobb örömmel vállalt digitáis méregtelenítésben.
Haibo, vendéglátóm édesanyja, aki hatvanévesen is mindennap felmegy a másfél órányi kemény túrázásnyira lévő hegyi kecskefarmra, hogy megitassa a jószágot
A hegyi gyógyteát már együtt főztük a kis kunyhóban, igazi zen élmény volt a kövek között az árnyékban ülni a forróságban és tűzforró gyógyteát kortyolgatni a meditatív hangulatban.
Földimogyoróból rengeteg terem, szabad tűzön pörköltük őket a teához.
Haibo, a házigazdám, a 150 éves Qing Diansztia korabeli házat Langshi falucskában az Airbnb-n találtam.
Piaci napokon a falubéliek a vásárba indulnak, ezt a kis utcaképet a reggel fél nyolckor a piacra induló falusi buszból fotóztam
