Gabriel Garcia Márquez miatt tanultam meg spanyolul. Szerettem volna eredetiben olvasni a Száz év magányt és Márquez miatt választottam Kolumbiát is úticélomul. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon a mágikus realizmus az életben is olyan mint a regényekben? Vajon megélhető, megtapasztalható a mindennapokban ott, ahol megszületett?
Még divatlap főszerkesztőként a szeptemberi New York-i Fashion Week-re voltam hivatalos. Gondoltam, még erőteljesebb lesz a kontraszt, ha innen, ebből a világból indulok és érkezem meg Kolumbiába. New Yorkból indultam el, életemben először teljesen egyedül, a világ egyik hírhedt nagyvárosába, Bogotába. Nem titkolom, tele voltam félelemmel. Rengeteget olvastam korábban az emberrablókról, a drogkartellek között zajló harcokról és lövöldözésekről, arról, hogy Kolumbia miért veszélyes és miért utazásra egyáltalán nem ajánlott desztináció. De ezeknél a félelmet ébresztő leírásoknál sokkal erőteljesebben hatottak azok a találkozások és beszélgetések a kolumbiai, emberekkel a világ különböző pontjain, köztük Budapesten is, hogy arra gondoltam, inkább hiszek azoknak, akik az ottani mindennapokat élik, mint azoknak, akik emberrablással riogatnak. Szerintük a világ egyik legizgalmasabb pontja Kolumbia, és addig érdemes alaposan körülnézni ott, amíg erről nem tud mindenki a világban. (Costa Rica például már túl van a felfedezésen. ) Életem egyik legjobb döntése volt, hogy végül kizárólag a megérzéseimre és csak magamra hallgattam, és elindultam Kolumbiába.
New York mindössze hatórányi repülőútra van Bogotától, a gépen egy kedves hatvan pluszos kolumbiai házaspár mellett kaptam helyet, akik addig nézegettek- méregettek, míg végül beszédbe elegyedtünk. Én annyit akartam tudni, Kolumbia és Bogotá mennyire biztonságos ők pedig azt, hogy honnan jöttem és miért választottam Kolumbiát. Amikor kiderült, hogy valójában Budapestről érkezem, az asszony azt mondta a férjének, hogy ugye megmondtam, hogy mennyire hasonlít Attilára? Kiderült, hogy a lányuk Budapestre ment férjhez, a már említett Attilához és emiatt érezzem magam úgy (vagyis biztonságban) mintha most az ő fiuk lennék Kolumbiában. Lerajzolták egy reptéri szalvétára, hogy melyik az az utca, ahonnan nem szabad tovább menni, az hová esik az előre lefoglalt szállásomtól, leírték a telefonszámukat, címüket és azt kérték, dőljek hátra, csak jó dolgok fognak történni velem az országukban. Igazuk is lett.
Kolumbia olyan, mintha összetolnák az összes Közép – és Dél Amerikai országot, megvan benne a kubai emberek melegsége és nyitottsága, a mexikói szenvedély, de van benne Argentína európasiágából és Brazília forróságából is. Kevesekben tudatosul, hogy Bogotá, miután hiszen majd 3000 méteres magasságban fekszik, nem egy rövidnadrágos hely. Sokan érkeznek trópusi mintás bermudában, na, ők rendesen meg is szívják ebben a városban. Bogotában száraz trópusi éghajlat van, az első és legfontosabb látnivaló, Monserrate 3200 méteres tengerszint fölötti magasságban fekszik.
A városban a helybéliektől azt hallottam, hogy bár biztonságos, azért sötétedés után egyedül ne menjek ki az utcára, mert látszik rajtam, hogy európai vagyok, tehát könnyű préda az esetleges zsebtolvajoknak. Tapasztalatom az, hogy a belváros biztonságos, velem semmi olyan nem történt, amire ne emlékeznék vissza szívesen.
A harmadik Bogotában töltött nap után azt éreztem, hogy éppen annyira vagyok biztonságban, mint bárhol a világban. Az alapszabály is ugyanaz, mint bárhol, tudom, hogy hová nem szabad mennem és azt is, hogy nem hivalkodom órával, értékkel és kamerával egy olyan városban, ahol bármi megtörténhet. Bogotá polgármestere keményen dolgozik azon, hogy a kilencvenes években a köztudatba ivódott rossz reputációt valahogyan kitisztítsa az emberek fejéből. Sok dolga lesz még, kétségtelen. Nekem mindenesetre életre szóló élmény marad, hogy Márquez kedvenc kávéházában ihattam kávét a Száz év magánnyal a kezemben, hogy a világ egyik legszebb, gyarmati időkből származó színházában láthattam kortárs táncelőadást, ami előtt egy indián asszonytól vásároltam gyógynövényes alkoholos forró italt aperitivónak és hogy az Aranymúzeumban mindent megtudtam a sámánizmusról. Botero szobrai és indiánok az utcán, mosoly mindenütt és egy olyan gazdag, kicsit a világtól eddig elzárt kultúra, amit még nem fertőzött meg a fogyasztás mindenhatósága. Kifejezetten üdítő egy lélekben még gazdag, franchise fast food hálózatokkal és fast fashion márkákkal még nem szennyezett, magára rendkívül büszke országban létezni egy pár hétig. Bogotában óvják az utazót. Nekem személy szerint az volt az érzésem, hogy kézről-kézre adnak az emberek az utcán és a szállodában is, mintha hímes tojás lennék, csak hogy nehogy bajom essék és jó élményekkel térjek haza. Persze ezt meséljem el majd másoknak is. A kint élők az országban tapasztalható, egyébként bámulatos impulzivitást azzal magyarázták, hogy ha valaki úgy nő fel, hogy bármikor vége lehet az életének, akkor a pillanatot megéli a maga teljességében és lehetőség szerint ki is élvezi. A veszély végre elmúlt az ország nagy részén, de ez az izzás valahogy megmaradt az emberekben, mesélték nekem sokan. Azt hiszem, az ebben az intenzív létezésben való megmártózás és az ott élő emberek nyitottsága és életöröme miatt maradt olyan emlékezetes Bogotá, ami miatt bármikor visszatérnék oda egy újabb kalandtúrára.
Kolumbiában akkorák a távolságok, hogy érdemes az egyébként olcsó és rendkívül magas minőségű belső repülőjáratokkal utazni országon belül. (Így az embernek eszébe sem jut, hogy esetleg kirabolják egy hosszú belföldi buszjáraton, súgta nekem valaki még Budapesten) A belső repülőjáratok vadonatújak, első osztályú hangulatúak. A kisebb távolságokon azért választottam a buszokat, mert szerettem volna a helyiekkel utazni. Egy olyan Szűz Máriával és pihe puha kiegészítőkkel kibélelt kisbuszban utazni, ahová bárki felugorhat fillérekért és a sofőrök pontosan tudják, hogy mikor és hol tegyenek le, hogy átszállhass egy másikra, egészen elképesztő élmény. Láttam olyat is egy helyiek között népszerű termálfürdő és vízesés (Termales Santa Rosa de Cabal) meglátogatása során a hegyoldalba vájt busz úton, hogy ez egy védett, őrzött vonal. Az emberrabló sztorikat nem tudja az ember ilyenkor elhessegetni a gondolatai közül. Hiszen ha már védeni kell, akkor van mitől.
Egyik kedvenc Márquez regényem, a Szerelem a kolera idején játszódik itt, Cartagenában. Fel is kerestem a helyszíneket a könyvvel a kezemben, megtaláltam Márquez házát és egy szerencsétlen véletlenen múlott, hogy nem találkoztam a Nobel díjas író nővérével, akinek szerettem volna elmondani, hogy milyen sokat jelent és mennyi reményt ad Márquez munkássága egy olyan kicsi és közép európai országban is, mint amilyen Magyarország.
Jó ok a későbbi visszatérésre. Cartagenában az Afrikából az ültetvényekre hurcolt fekete rabszolgák kultúrája keveredett a helyi őslakosok a spanyol hódítók világával és valami olyan izgalmas keveréket hozott létre, ami azon túl, hogy minden Márquez regényben pontosan benne van, itt alaposan tanulmányozható és megélhető. Az utcáknak jázmin illata van, és ha az embernek szerencséje van kapcsolatba kerülni a helyiekkel, akkor semmi kétsége nem lesz afelől, hogy a mágikus realizmus létezik. Ezt a naiv és varázslatos világot azok között az őslakók között éreztem meg igazán, akikkel a Cartagenától másfél-két órányi hajóútra lévő Islas Del Rosario szigetén találkoztam.
Az itt élőket pontosan úgy képzeljük el, mint ahogyan Gauguin festményein láthatjuk Tahiti őslakóit. Pár euróért a házaikban is lakhatunk, nem airbnb, hanem ökoturizmus, velük még az egyébként természetes létezés is azzá válik, ami valójában. Olyan trópusi paradicsomban élhetünk, amilyet álmodni sem mernénk. A spontaneitásnak és a bátorságnak, valamint az utazásba fektetett teljesítménynek mindig megvan a jutalma.
A kokaint, pontosabban a kokacserje levelét teában próbáltam ki Kolumbiában. A kokacserje az itt élők, különösen az őslakosok mindennapjainak a fontos része. Vagyis volt inkább, mert az ország elmúlt évtizedeinek fájdalmát és veszteségeit erőteljesen meghatározta a kokain és a hozzá tapadó vér. Bizonyos területek még mindig kerülendők Kolumbiában, az útikönyvekben fehér foltok jelölik ezt a részt. Bár van egy újabb mondás is a világban, miszerint Mexikó az új Kolumbia, de ez már egy másik történet.
A kávéültetvényekre és arra a különleges éghajlatra, ami miatt az itt termesztett cserjék olyanok, amilyenek, mindenképpen kíváncsi voltam. Pereirába csak nagyon kevés turista megy, én itt csak helybéli kirándulókkal találkoztam, akik családjukkal átugrottak egy- egy szomszéd területről, hogy megnézzék, hol terem a kávé, amiből ők szinte sohasem ihatnak. Minden magas minőségű kávészem és őrlemény exportra megy, tudtam meg a kísérőmtől az ültetvényen.
Kolumbia egyik feledhetetlen élménye és látnivalója kétségtelenül a Cocora Valley, ami szerintem a világ egyik olyan csodája, amiről még nem tud. Jógáztam is a fák között természetesen.
A ( időjárástól függően) ködbe vesző több mint száz méter magas karcsú pálmák völgye a világ egyik legnépszerűbb látványossága lehetne, ha az országnak jobb híre lenne. Én mindenesetre boldog voltam attól, hogy szinte egyedül jártam be a leginkább kolumbiai lótenyésztők és földművesek által lakott terület gyöngyszemét. A legemlékezetesebb élményem is ide kötődik. Egy kertésszel egy Magyarországot és Kolumbiát áldó és egyesítő rítus keretében elültettünk egy pálmacsemetét.
A kertésztől tudom, hogy a Föld érintése (Pachamama, ahogyan ő emlegette) visszarántja a helyére az egyensúlyát és belső harmóniáját vesztő embert. Azt is a kertésztől tudom, ha ketten ültetnek, akkor egyesül a két energia, és ezáltal bármi egyberántható, összehozható a két kéz érintésével. Mi akkor és ott Magyarországot és Kolumbiát hoztuk közel, úgy, hogy mindkét országra áldást kértünk a Földanyától. Nem tudom, hogy ez olyan cselekedet, ami aztán majd visszavisz az országba, mint Rómában a Trevi kútba dobott aprópénz, de reméltem, hogy valami ilyesmi is lehet ebben az akcióban, hiszen a pálmafánk hamarosan gyökeret ereszt. Hangot adva a gondolataimnak, a kertész megállapította, hogy ez is szép kívánság, de ennél lépjünk egy magasabb szintre, tiszteljük a Pachamamát, kérjünk áldást és békességet tőle minden emberre, aki a Földből él. Megtettük. Holnap reggel fél hétkor indulok újra Cartagenába.
A Kolumbia élményanyag a ForbesLife felkérésére készült.