ÉLETKÉPEK BIHARNAGYBAJOMBÓL ÉS LATIN AMERIKÁBÓL – AZ IDEI ÉV KÉT EMLÉKEZETES PETERSPLANET ESEMÉNYE

Három ország, összesen két hónapnyi Közép és Dél-Amerika élményanyag, három memóriakártya, két hónapnyi előkészület, elmondhatatlanul sok szervezés, sok szenvedély, két támogató, két kurátor és még több tehetséges, segítő szándékú ember és jó barát segítségével nyerte el végső formáját a Kuba, Kolumbia, Ecuador – Latin Amerika lelke című fotókiállítás anyaga, ami az év első felében két hónapig volt látható Budapesten, a Hadikban. Az első gratuláció az első látogatótól, Korniss Péter fotóművésztől jött, amire azért vagyok különösen büszke, mert sokat tanultam tőle Stalter György és M. Horváth Judit fotósiskolájában. Boldogan és bátran mondhatom, hogy jó hangulatú, derűvel, életörömmel teli megnyitó volt, íme néhány pillanata. 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tavaly nyáron azért mentem vissza Kubába, hogy az első fotósprojektemet, a Waiting for Obama címűt folytassam. Kíváncsi voltam, mi változott a Barack Obama történelmi látogatása utáni évben a karibi szigetországban. Kolumbiába is másodjára mentem vissza tavaly, de most először kamerával a kezemben, és nemcsak a kedvenc íróm, Gabriel García Márquez, hanem a kolumbiai esőerdőben élő indiánok miatt is. Célom volt, hogy megtapasztaljak és meg is  mutassak valamit az ő bölcsességükből. Szerintem ezek a közösségek, a természettel harmóniában élő emberek tudnak valamit, amit a nyugati civilizációban élők közül sokan már elfelejtettek vagy elveszítettek.

Ecuadorban tavaly jártam először. Ott tanultam azt a többjelentésű, inka eredetű szót is, hogy PACHACÚTEC. Azt is jelenti, hogy Isten, azt is, hogy tíz, de a körforgást is ezzel a szóval fejezik ki. Az ott élő indiánok szerint a ciklusok 500 évente változnak, és a változással együtt kezdetét veszi egy teljesen új korszak. Szerintük ez a változás már elkezdődött, és most az ő javukat fogja szolgálni. Egyre többen akarják tudni például, hogyan élnek, mit tudnak ők, akiket az elzártság és a közösséghez való tartozás már többször megmentett a történelem folyamán. Mindhárom országban azt hallottam, hogy a hit, az egymásért érzett felelősség, a közösség ereje és a környezetkímélő, fenntartható fejlődés a jövő és az élhető világ kulcsa. Azt is éreztem, hogy ami egyeseknek elsőre elmaradottnak, harmadik világbélinek tűnhet a nyugati világból nézve, az valójában progresszív és nagyon is korszerű megközelítés, még akkor is, ha történelmi vagy gazdasági okokra, kizsákmányolásra és a túlélésért folytatott küzdelemre vezethető vissza.

 

Nagyon sokat kaptam Dél-Amerikától. Képes vagyok például egyszerűen csak örülni annak, ami (aki) van. Intenzíven megélni a pillanatot, vagy hinni, jelen lenni, amit sokan szép lassan elfelejtünk. A Kuba, Kolumbia, Ecuador – Dél-Amerika lelke című kiállítás képeivel ezt a meghitt, elzárt és nagyon szerethető világot szeretném megmutatni.
Elsősorban derűt,  érzékenységet, természetességet, de egyfajta minőséget is.

Majd húsz évvel ezelőtt, talán másodéves egyetemista lehettem, amikor szerkesztőasszisztensként dolgoztam egy tévés produkcióban.
A Milleniumi mesék az ország nagyjait mutatta be. A műsor szerkesztője kérdezte tőlem, hogy kit javasolok, akiről forgathatnánk. Sok egyéb mellett, André Kertész nevét is említettem, aki át is ment a rostán. Tisztelem az ő munkásságát. Maximálisan egyetértek azzal is, amit nemcsak mondott, hanem képviselt is egész életében, miszerint az objektívet megcsalni nem lehet.

“Ha az érzés nem őszinte, a meglátás csak kitalált, mesterkélt, az objektív pontosan reprodukálja, sőt fokozza a mesterkéltséget.” – fogalmazott André Kertész. Szerintem ez mindennel így van, ami nem igazi, az egyszerűen nem jön át. Ideig – óráig lehet csak megtéveszteni embereket, de szerintem semmiképpen nem tud maradandó és értékes lenni az, ami hamis.

 

Kertész mondta azt is, hogy “az élmény az enyém, így minden képem elsősorban önmagamnak szól, még ha másnak is készül…. Amatőr vagyok és az is maradok egész életemben. A fotográfiában nagyra értékelem a dolgok jellemző tulajdonságainak lényeges vonásainak rögzítési lehetőségét. A fotós művészete szakadatlan felfedezés, mely sok időt és nagy türelmet követel. A fotó szépsége az igazságából fakad.”

Egyetértek minden André Kertésztől idézett szóval. Gondoljunk a barátságra, a szerelemre, vagy bármilyen kapcsolódásra de gondolhatunk akár a hírekre is. Arra, hogy mit ér, ha igazi, és mit ér akkor, ha nem az.

A képeimmel is azt szeretném megmutatni, amit az írásaimmal a PetersPlanet.travel utazási magazinban. Azt, ami igazi és autentikus. A Latin -Amerika lelke című kiállítási anyagból remélem, hogy mindenki haza tud vinni egy érzést vagy egy gondolatot abból, amit Latin Amerikából hoztam haza Európába.

Köszönöm az Air France/KLM segítségét is, nélkülük nem lenne kiállítás, azt pedig különösen köszönöm nekik, hogy már akkor mellém álltak, amikor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz az egészből, amit elképzeltem. Hasonló értékek mentén gondolkodunk, még ha más is a motivációnk. Hiszünk a fenntartható fejlődésben, az európaiságban, de nyitottak vagyunk mindarra, amitől jobb lehet a világ.

Dél – Amerika szerintem jelenleg a világ egyik figyelemreméltó pontja. Elsősorban azért, mert szívvel és lélekkel teli, és ez már csak kevés helyen van így a világban. Az alkotáshoz pedig talán ezekből kell a legtöbb. Minden más jön magától, ha az ember az igazat mondja vagy mutatja, bárhol is járjon. 

AZ EGYSZERŰSÉG DICSÉRETE – ÉLETKÉPEK ÉS PORTRÉFOTÓK BIHARNAGYBAJOMBÓL

Büszke vagyok a gyökereimre, arra, amit a nagyszüleimtől, szüleimtől és a falujuktól kaptam. Ők mindannyian Biharnagybajomban születtek vagy nőttek föl, sokan ma is ott élnek, egy kicsi háromezres lélekszámú Kelet – Magyarország-i faluban.

Minden gyerekkori nyaramat a nagyszülőkkel töltöttem az akkori Zalka Máté, most már Pákász utcában. Nagy kártyázások, nevetések, szilvaszedés és almás lepény, a lehető legközelebbi kapcsolat a természettel és velük, a nagyszülőkkel, ami először eszembe jut. Arra is emlékszem, hogy egy ágyban aludtunk mi négyen, a bátyám és a nagyszüleim, amikor kisgyerekek voltunk.

Most, a fél világot bejárva békéért, biztonságért, szeretetet adni és kapni jövök haza, és büszkén mutattam meg Kubában és Iránban készült portréimat egy fotókiállításon Biharnagybajomban, a Művelődési Házban.

Biharnagybajomban, a nagyszülőkkel elköltött vasárnapi ebéd mellől indultam el ezen a nyáron, még júniusban, a kezemben egy professzionális kamerával, hogy – akárcsak a világ bármelyik távoli, egzotikus pontján járva – felfedezzem magamnak annak a helységnek a lakóit, ahol egyébként otthon vagyok. Nagybátyámmal, Pistával biciklire ültünk, bemutatott, akinek csak tudott, elvitt mindenhová, ahol még nem jártam eddig soha. Először azokat kezdtem el fotózni, akik a legközelebb állnak hozzám, majd azokat, akik a nyitottságra nyitottsággal reagáltak és ismeretlen idegenként is olyan szeretettel fogadtak, mintha a családjukhoz tartoznék.

Szerintem az csak jót hozhat, ha az ember a saját környezetét egy olyan ember szemével is látja, aki frissen néz rá arra, amit ő már megszokott. Egyszerűen azért, mert így meg lehet mutatni azt is, ami észrevétlenül megszokott, pedig figyelemre méltó. Remélem, még sok helyen meg tudom mutatni őket. Külön köszönet Pályi Zsófia fotográfusnak, akit kurátornak kértem föl a Biharnagybajom projekthez és aki végül 14 képből álló kollekciót válogatott össze a szabadtéri fotókiállításhoz. A kiállított 14-ből válogattam most a személyes kedvenceimből ebben a bejegyzésben bízva abban, hogy az anyagot, illetve a történetek folytatását abban a városban, Budapesten is meg tudom majd mutatni, ahol több mint húsz éve élek már.

Történetekkel, feszültségekkel, megható pillanatokkal, nyitottsággal, szépséggel és értékekkel is találkoztam abban a rövid időszakban a faluban, amíg a képek készültek. Természetesen a projekt nem áll meg itt, sok izgalmas emberrel, megfejetendő történettel kerültem kapcsolatba, szeretném tovább mélyíteni ezeket az összetartozásról és együttélésről szóló történeteket. Itt köszönöm a Nikonnak, hogy a projekthez kölcsönadott egy olyan kamerát, amivel el tudtam készíteni ezeket a képeket.

A szabadtéri fotókiállítás kiállítás ma (július 14) délelőtt 11 órakor, Kusturica filmekből ismert zenével, rézfúvós bandával nyílt meg a Biharnagybajomban, a falunapon. Az egyik legszebb nyári napnak választottuk a barátaimmal – akik közül volt, aki a szomszédos Bárándról, de volt, aki Londonból érkezett a megnyitóra – és a családommal, mert már akkor tudtuk, hogy erre mindig emlékezni fogunk, amikor benne voltunk a történetben. Nincs annál nagyobb öröm, mint örömet okozni egy kis falu lakóinak, akik talán attól, hogy egy szabadtéri fotókiállítás alanyaiként szerepelnek a saját falujukban, elhiszik, hogy ők is ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más, aki máshová született a világban vagy az országban.