A Somogy megyei Polányban és ezzel együtt a Babérliget Kúriában négy évvel ezelőtt voltam először egy baráti társasággal. Akkor még nem is nyílt meg hivatalosan a Babérliget Kúria, egy kedves barátom, Végvári Bori hívott és mesélt sokat a helyről, ami szerelem volt első látásra és tapasztalásra.
Valószínűleg azért is éreztem magam annyira otthon az első percben évekkel ezelőtt Babérligeten, mert a gyerekkorom örömét hozta vissza az a vidéki miliő, ahol Piroska néni húslevese mellől felnézve váratlanul, de magától értetődően angyalok bukkantak elő.
Gyerekkoromban, amikor a Biharnagybajomban, a nagyszüleimnél töltött nyarak velejárója volt a hűvösben való délutáni ejtőzés, még akkor elneveztem a nagymamám házában lévő legbelső, nem igazán használt tisztaszobát meseszobának. A szobába délután beeső fények és a nagymamám által felhalmozott tárgyak miatt éreztem úgy, hogy egy olyan díszletben vagyok, amiben pontosan az történik, amit oda elképzelek. Szerintem ekkor és önkéntelenül, a délutáni ejtőzések alatt tanultam meg először úgy egyedül lenni, hogy átléptem egy másik világba, ahol biztonságosan és otthonosan mozogtam, hiszen én írtam a saját történetemet. Ezt a világot hozta elő már sokadszor Polány és a Babérliget. Egyszer, divatlap főszerkesztőként még egy fotózást is szerveztem ebbe a mesevilágba, a mosolygós emberekkel teli kis falucskába, ahová a héten újra visszatértem, hogy elindítsam az idei szezont, egy pár napos kikapcsolódó – töltekezéssel. Szerintem aki vidéken nőtt föl, örökké annak a világnak a békéjét keresi, még akkor is – magamról tudom- ha New York lüktetése és energiája legalább olyan létszükséglet, mint egy pár napos autentikus vidéki élményanyag.
Idén először indultam el a faluban csak úgy. Csak úgy, mint ahogyan a világ különböző országaiban, az utóbbi másfél évben elindultam, hogy minden tervezés és egyeztetés nélkül emberekkel találkozzam, akikkel aztán jól érezzük magunkat együtt vagy tanuljunk egymástól valamit. Mivel eredetileg kertésztechnikus vagyok (ez volt az első szakma, amit még a bölcsészkar előtt tanultam Gyulán) a mai napig nem bírok úgy elmenni egy gondozott (vagy elvadult) kert mellett, hogy ne vizsgáljam meg alaposan a benne látható növényeket. Az idei első Peóniát Polányban a Fő utcán pillantottam meg, nem is tudtam tovább menni egy darabig.
A kép jobb felső sarkában látható kerttulajdonos annyit kérdezett, szeretné hogy vágjak belőle magának egy pár szálat? Fél óra múlva már a 68 éves Etelka nénivel egy virágkompozíciót állítottunk össze a kertben található labdarózsa bokor és néhány Peónia segítségével. A csendéletből több verzió készült, de végül ezt a korai darabot választottam (ez volt az egyik első próbánk) mert azzal a színes motívumokkal borított kis lócára fektetett ülőszivacson keresztül egy kicsit Etelka néni világába is bele lehet látni. Etelka egy kis beszélgetés után meghívott az otthonába egy melegszendvicsre. Kiderült, hogy ő is kertészkedett itt Polányban, és hogy annyi csodát éltek meg a férjével közösen, amire olyan jó visszaemlékezni. „A falu közepén átfolyó patakban hűsölő szarvasokat vagy a sasokat sose felejtem.” – mesélte Etelka néni, aki végül azt is megengedte, hogy őt is lefotózzam.
Miután megvitattuk az élet nagy dolgait Etelka nénivel, Polányban az utcákon is újabb és újabb angyalkák bukkantak elő váratlanul. A falusi sétában valamiért minden szereplő ismerősnek tűnt korábbról.
Polányban azt éreztem most is, hogy abban a pillanatban, ahogy megérkezik az ember, egy otthonos, mély nyugalom veszi körül. Ettől függetlenül egy éjszaka kellett, hogy a Budapestről hozott zakatolást végleg letegyem és a másnapi jóga után azt érezzem, megnyugodtam.
Szerintem a vidéki emberek megérzik azt, ha a másik is vidéki, és bár én már többet éltem Budapesten (sőt, lassan a világ nagyvárosaiban is) mint szülővárosomban, Berettyóújfaluban, mégis van egy radar, ami érzékeli, hogy van bennünk valami közös. Ha valaki földije az embernek és egy másik pontján találkoznak a világnak, akkor mindig nagyon megörülnek egymásnak, valószínűleg a közös történeteik miatt. Én arra is nagyon büszke vagyok, hogy az egyik legnagyobb magyar filmtrendező, Makk Károly és az egyik kedvenc íróm, Konrád György ugyanúgy Berettyóújfaluban nőtt föl, mint én. És ez benne van a filmekben (Az egy erkölcsös éjszakában is otthon éreztem magam, ugyanúgy, mint Konrád Elutazás és hazatérés című könyvében. Jó érzés, hogy ugyanonnan indultunk. Babérligeten az ízekben éreztem meg a hazait, leginkább apám fűszerezésének világát, ami annyira jellemzően alföldi, hogy száz közül is megismerem. Az adagokban pedig szintén az ő szinte traktálós lakjál jól fiam, egyél rendesen hozzáállását. A séfről, Balázsról kiderült, hogy Debrecenben nőtt föl, és hogy számtalanszor volt a szülővárosomban. Babérligetre már Milánóból érkezett, és mindössze másfél hónapja házasodtak össze a feleségével, aki szintén debreceni.
A Polányban töltött napok alatt folyamatosan az járt a fejemben, hogy éppen egy ilyen helyszínt képzelek el az íráshoz, mint ez a falucska, inspirálót, otthonosat, szeretettel telit. Azt, hogy a levegőben terjengő virágillat és az apám fűszerezése előhozza azokat a mélyen élő gyerekkori emlékeket, amiket a meseszobában éltem át a falusi nyaralásokkor. Több barátom szervezte már ide az esküvőjét, a legközelebbi Szeglet Orsié lesz, aki az Instagram oldalamon jelentette be egy kommentben, hogy másfél hónap múlva itt fog ugrándozni a gesztenyefák között menyasszonyi ruhában.
A polányi Tóház stégjén eltöltött órák azért is voltak különlegesek, mert eszembe jutott a négy évvel ezelőtt társaság, akikkel szintén eltöltöttem itt egy emlékezetes délutánt, és az is, hogy hol tartottam akkor az életemben. Azon morfondíroztam, hogy mennyire kevés idő alatt léphet tovább az ember egy olyan élet felé, ami sokkal inkább az övé, ha egyszer már megtapasztalta, hogy mennyire egyszerűvé és könnyűvé válik az élete, ha csupán önmaga és ebből nem enged. Ezt az egyszerű szabályt követve az ember oda jut el, ahová szeretne, és azokkal, akikkel szeretne. Túlhúzott erőfeszítés és dráma nélkül érkezik meg minden, amire szükségünk lehet, feltéve ha tudjuk, hogy mire van szükségünk és türelemmel hagyjuk, hogy megtörténjen. Pontosan tudom, hogy mi minden fordult meg a fejemben, a nagymamám tisztaszobájában, amit akkor ötévesen meseszobának neveztem el.
