Bolívia nem való mindenkinek. Nem olyan könnyű eljutni oda Budapestről és meg is dolgoztatja az utazót, akinek extrém magasságokkal és hőmérséklet változásokkal is meg kell küzdenie. Ha viszont kiálljuk a próbát, egy életre megszeretjük ezt a csodás országot, ami tele van felfedezetlen értékekkel, szürreális tájakkal és csodálatos emberekkel. Hogy mi a legjobb Bolíviában? Szerintem az, hogy autentikus. Bőven van benne felfedeznivaló, mivel tele van érintetlen területekkel, Amazóniában még olyan populációk is élnek, akik soha nem érintkeztek még a civilizációval. Bolívia szerintem a kalandvágyó utazók országa, sokan Peru vagy Chile meglátogatásával együtt igyekeznek felfedezni ezt a csodás országot, de szerintem önmagában is életre szóló élményekkel szolgál. Összeállítottam egy élménycsokrot, hogy szerintem miért érdemes felfedezni Bolíviát. A legnagyobb attrakció egyértelműen a 12 ezer négyzetkilométeres sósivatag, de feledhetetlen, örök emlék marad a Death Road mountain bike túra, a helyiekkel töltött napok és beszélgetések, a saját készítésű tutajon való rafting Amazóniában, a vonattemető és a gyarmati korban felépült városok, Potosí és Sucre szépsége.
Nem hó, hanem só! A világ legnagyobb és egyedülálló sósivataga, a Salar de Uyuni Bolíviában található. A több mint 10 ezer négyzetkilométernyi sósivatagban sóból készült hotel is található.
A hírhedt Death Road Bolíviában a világ legveszélyesebb útja volt egészen addig, amíg öt évvel ezelőtt megépült az az út, amivel elkerülhető a korábban évente több száz áldozatot szedő útszakasz. Az utat egykor Paraguay-i rabokkal építteték. Egy helyi srác szerint, akivel egy csapatban toltuk le a mountain bike túrát, az összes haláleset az egykori rabok bosszúja. Az útszakasz ma Bolívia egyik népszerű attrakciója, miután kipróbáltam, ‘death road surviver’-ként állíthatom, hogy okkal. Komoly adrenalinlöket és páratlan panoráma kíséri a túrázót. 4400 méteres magasságról indultunk, az első kép még körülbelül 4000 méteren készült. Tökéletesen a jelenben tart az a pár óra, míg az ember ereszkedik lefelé, és bár a túra nem veszélytelen, az élmény életre szóló.
A világ egyik legmagasabban fekvő városa Potosí, 4060 méteres magasságban fekszik és valamikor az egész amerikai kontinens leggazdagabb városa volt. Lakóinak száma Párizzsal és Londonnal egy szinten emelkedett az 1600-as években az itt található ezüstnek köszönhetően. Az itt bányászott kövek 90 százaléka volt színezüst, ami olyan mérhetetlen gazdagságot hozott a gyarmati korban, Cervantes idejében a városnak, hogy a legenda szerint akkoriban ezüstből hidat akartak építeni Madrid és Potosí között. A híres Uruguay-i író, Eduardo Galeano szerint ezt a hidat azoknak az embereknek a csontjaiból is meg lehetett volna építeni, akik a gyarmati időkben meghaltak ebben a városban a spanyol korona pénzverőiben. Potosí olyan, mintha egy Gabriel García Márquez novellában sétálna az ember.
Sucre a világ egyik legszebb gyarmati korban épült városa. A várost 1583-ban alapították a spanyol hódítók, a képen látható egyetemet pedig 1624-ben. A Xavéri Szent Ferenc Egyetem az Újvilág egyik legrégebbi egyeteme. A város 1839-benolívia fővárosa lett, ekkor kapta Antonio José de Sucre tábornok után a Sucre nevet is. A ma negyedmilliós Sucre az egyik legjobb állomása lett a Bolívia felfedező utamnak. A város az egyeteme mellett a csokoládéjáról (Para ti) híres és nemcsak azért jó benne lenni, mert megkapóan szép, kicsit Párizsra emlékeztető építészete van, hanem azért is, mert La Paz és Potosí négyezer körüli, oxigénhiányos magassága után jól esik 2750 méteren nagyokat lélegezni és a kokatea mellett a legjobb bolíviai geisha kávékból kóstolgatni a város európai hangulatú kávézóiban.
Bolívia legszebb mosolyára Potosí városában találtam. Ismerjétek meg a kecsua gyökereire büszke Stefanie-t.
Bolíviába nem olyan könnyű eljutni Európából, az európai légitársaságok gépei ugyanis nem járnak oda. Én Amszterdamon keresztül Peruba, az ország fővárosába, Limába érkeztem meg először, majd onnan repülővel Juliacába. Megmártóztam a Titicaca tó már jól ismert világában, majd Punóból busszal mentem tovább Bolíviába, La Paz városába. Jó volt a perui oldalon kezdeni ezt az utat. Néhány évvel ezelőtt olyan nagy hatással volt rám a Titicaca – tó, az Uros törzs és a sokáig elzárt Taquile szigetének felfedezése, hogy szerettem volna visszamenni és újra látni azt a kívülről rejtélyesnek tűnő világot. Például Taquilét, ahol a férfiak addig nem házasodhatnak, amíg be nem bizonyították, hogy kiválóan kötnek és horgolnak. Taquile-t az ötvenes években fedezte fel magának a világ, a sziget kézműves hagyományai pedig jóval később, mint egyedi kulturális érték, az UNESCO Világörökségi Listájára kerültek. Új felfedezésem a világtól korábban szintén elzárt Amantani szigete, ahol a Pachamama tisztelet mellet egy Pachapapa zarándokhelyet is találtam. A tippért köszönet Soós Tamásnak, kedves Limában élő barátomnak, aki az Útitárs Perui utazáshoz oldalt is szerkeszti. Szeretettel ajánlom Peruba készülőknek.
Ünnepi viselet Taquile szigetén.
Hétköznapi viselet Taquile szigetén. A sapkát a viselője kötötte és azt közli vele a pompom állásával és a sapka színével hogy már nem egyedülálló, hanem házasságban él.
A vendéglátóim a Titicaca tavon található Amantani szigetén. Ez a hétköznapi viseletük.
Az egyik emlékezetes vacsorám Peruban, Amantani szigetén a Titicaca tavon, ahol egy parasztcsaládnál töltöttem az éjszakát. A rádióban kecsua nyelven szól a hírek, quinoa levest kanalazunk a nagyszüleivel élő tinédzser lánnyal, a zöld konyhabútortól és a meghittségtől egy kicsit azt éreztem, mintha a nagyszüleimhez mentem volna látogatóba egy másik világba.
BOLÍVIA MESÉS TÁJAI
Vonattemető, gigantikus kőrózsák, kaktuszligetek, Pachamama szertartások, tiszteletadások helyszínei. Mágikus erők, sebgyógyító és meleget adó növények, mesebeli, de bosszúszomjas utak. Bolívia mesebeli tájai végtelenül inspirálóak. Itt tudtam meg, egy szürreális magashegyi kőerdőt szemlélve, hogy Salvador Dalí egy Bolíviában készült táj fotója után alkotott valószerűtlenül lebegő látképet, ami, és ez már saját tapasztalat, a valóságban érzékelve Bolíviában éppen olyan hihetetlen, mint a vásznon.
Bolíviában gyakran éreztem, hogy nemcsak egy másik kontinensre, hanem egy másik bolygóra kerültem. Flamingók tava (Laguna de los Flamingos), Kövek völgye (Valle de las Rocas), Lagunas Coloradas, Valle de la Luna, Salar de Uyuni, gyönyörű nevekkel, elképesztő természeti képződményekkel találkoztam.
Vonattemető a sósivatag közvetlen közelében. A dicső bányász múlt nyomát őrzi a sós levegőben különös módon korrigálódó vonatok sokasága.
Ilyen az, amikor az ember belesétál egy félig működő vulkán gejzírgőzébe hajnali fél hat körül 4800 méteres magasságban. Bolívia fizikailag néhol komolyan próbára teszi az utazót. Egyik nap oxigénhiányos magasságokkal, egy másikon pedig extrém hőmérsékleti ingadozásokkal kell megküzdenie 24 órán belül, viszont minden bolíviai élmény egyben életre szóló kaland is. Kárpótlásul a magashegyi hideg hajnalokért az ember kora délelőtt már forró vulkánfürdőt vehet a napsütésben és ezen túl szinte minden nap felfedezhet valami olyat ebben az országban, aminek a létezéséről korábban fogalma sem volt.
Életszeretet, emberség, tisztelet, empátia, történetek, humor és fantasztikus energiák. Ez mind együtt, ami miatt annyira szeretem Latin-Amerikát és ami miatt úgy érzem, néhány ott eltöltött hét teljesen felfrissít, kicserél és új nézőpontokat ad a körülöttem lévő világ megértéséhez. Emlékezetes találkozások, nyitottság, vibrálás és állandó éberség a megkérdőjelezhető közbiztonság miatt, igen, ezek is mind részei a Latin-Amerika élménynek. A legfontosabbak persze – mint minden olyan utazásnál, ami életre szóló élményt ad – a találkozások, amelyekből Latin-Amerikában nemcsak üdítő, érdekmentes beszélgetések születnek, hanem váratlanul egy-egy olyan barátság is, ami kontinennyi távolságra is megmarad, folytathatóak a beszélgetések és ki tudja, hogy néhány év múlva hol és milyen körülmények között találkozunk újra.
Delmával véletlenül egy asztalhoz ültettek egy étteremben. Az ő családja az 1600-as években érkezett Spanyolországból Potosíba. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ő kalauzolt a városban és megosztotta velem a történeteit. Közös képünk a Santa Clara kolostor udvarán készült.
A kolostorkertben található narancssárga egynyári neve kaliforniai díszmák (Eschscholzia californica). Magyarországon is sok helyen lehet találkozni vele.
Apácáknál is jártam vendégségben Potosí városában, Latin-Amerikában minden percben hálás vagyok azért, hogy több mint húsz évvel ezelőtt úgy döntöttem, megtanulok spanyolul és ennek köszönhetően egyébként ritkán nyíló ajtókon is be tudok jutni Latin-Amerika felfedezése közben.
Ő Reyina, sakk- oktatással foglalkozó aymara lány, akinek köszönhetően igazán közel kerülhettem Latin-Amerika őslakosainak világához, a selfie La Pazban készült, miközben felülről szemléltük a várost.
Ő Bogdán Péter, szülővárosából, Kassáról indult el valamikor, régótajárja Latin-Amerikát. A Death Road túrán találkoztunk La Pazban, ahová Chiléből érkezett. Önkéntesként dolgozik különböző országokban, sokkal szabadabban él és utazik, mint bárki, akit eddig megismertem.
Cristian, a kísérőm Amazóniában. Tőle tanultam tutajt készíteni, machetével vizet fakasztani a megfelelő fából arra az esetre, ha elfogyna az ivóvizem és valamennyit abból is megértettem, bizonyos bennszülött törzsek miért nem akarnak egyáltalán érintkezni a külvilággal. Jó szívvel ajánlom a PetersPlanet olvasóknak az őslakosokból álló túraszervezőt, a Mashaquipe-t, annyira bájos és bolíviai, hogy még hotmail címük van: mashaquipe@hotmail.com
HAZAÚT
Három éve terveztem, halasztottam, újra terveztem majd újra halasztottam ezt az utat. Peru, Brazília, Ecuador, Kolumbia, Kuba, Mexikó, Argentína, Guatemala, Belize és Costa Rica után újabb országot fedezek fel Latin-Amerikában, Bolíviát. Hat éve, a PetersPlanet indulása óta utazom az KLM és az Air France légitársasággal. Havannát, Quitót, Limát és Buenos Airest repültük együtt eddig és mindig meglepnek valamivel, akárcsak Latin-Amerika. Budapestről Amszterdamon keresztül érkeztem meg Limába, úgy, hogy egy éjszakát Hollandiában töltöttem. Visszafelé már Párizson keresztül érkeztem meg Budapestre az Air France-szal. Négy órám volt a reptéren a budapesti gép indulásáig, úgyhogy végre kipróbáltam a Charles de Gaulle egyik legjobbnak mondott éttermét, a The French Taste by Guy Martin-t, ahol a hazai infláció miatt nem is tűnt olyan drágának egy kétfogásos menü (entree plus plat 29 euro) egy pohár igazán jó fehérborral együtt (29 plus 6 euro) összesen 35 eurót fizettem, az egyik legjobb reptéri ebédem volt, úgyhogy bátran ajánlom nektek is. Pár percre van csak a budapest járat indulásától, egészen pontosan itt: Aéroport Roissy CDG Terminal 2F Zone embarquement Porte F41. Jó utat és jó étvágyat!
