Az anya és fia kalandtúra ötlete évekkel ezelőtt született, amikor karácsonyra mindössze egy papírlapra firkantott mondatot csomagoltam be ajándékként anyák napjára. A papírlapra csak annyit írtam, „Közös út Párizsba”. Az anya és fia kalandtúra első állomása Páruzs lett, ez volt anyám életének első külföldi utazása. Francia barátaimnál laktunk Párizsban, ezen túl mindenki az életemben, akinek francia kapcsolatai voltak igyekezett hozzáadni az utunkhoz. Vacsorameghívást, városnézést vagy egy jó kávét egy teraszon. Engem is meglepett, anyám milyen természetességgel mozgott a francia fővárosban. Őszinteségével és keresetlenségével a párizsiak figyelmét és szeretetét is kivívta. Anyám hatvan felett kezdett el franciául tanulni, pár szavas szókincsével, mosolyával és őszinteségével nagy büszkeségemre könnyedén kapcsolódott össze a helyiekkel. Akkor, Párizsban a Montmartre egyik bisztrójában beszéltük meg, hogy a következő utunk is Franciaországba vezet majd. Provence lett az új álom. Ezt találtuk ki és tervezgetni kezdtük, hogy egyszer együtt nézzük meg a híres levendulamezőket. Sok év telt el álmodozással, mire egy váratlan francia lakáscsere lehetőségnek köszönhetően úgy döntöttünk, akkor is nekiindulunk, ha a levendulák már elvirágoztak.
A Provence-i család, aki a HomeExchange oldalon rám talált, csak annyit írt, hogy „beleszerettünk a lakásba, és augusztus utolsó hetében utaznánk Budapestre.” Két -három levélváltás kellett, hogy minden részletet egyeztessünk, ami a cseréhez kell és megvettük a repülőjegyeket. Lázas készülődésbe kezdtünk. A kint töltött nyolc nap utolsó éjszakájára Marseille egyik kikötőre nyíló hoteljében foglaltam szobát, hogy anyám életében először ezúttal a tengert is lássa.
Az átmeneti Provence-i otthonunkban felelősséget is vállaltunk, hiszen három cicáról, két teknősbékáról, aranyhalakról és egy nagy gonddal létrehozott trópusi kertről is gondoskodnunk kellett. Volt, hogy váratlanul vendégségbe is hívtak bennünket a ház tulajdonosának szülei, akik néhány utcával laktak csak messzebbre tőlünk. Először éreztem azt, hogy szerepet cseréltünk anyámmal, egyszerre volt megható és felemelő élmény, hogy úgy gondoskodom róla, mint ahogyan ő tette ezt akkor, amikor gyerek voltam. Éppen úgy lestem a kívánságait és azt, hogy ízlik – e neki, amit főztem, mint néhány évtizeddel korábban ő tette. Értékes időt éltünk meg közösen, mindketten éreztük már akkor, amikor benne voltunk az élményekben, hogy milyen fontos emlékeket gyártunk magunknak, amire jó lesz később visszaemlékezni.
Büszke vagyok anyámra, hogy szinte gondolkodás nélkül bevállalta ezt az utat inzulinos diabétesszel. Először éreztem meg igazán, hogy milyen fegyelmezettnek kell lennie, hogy milyen az, amikor valakinek akár az élete múlhat azon, hogy vele van – e az inzulin, hogy akkor ott van – e, amikor éppen szükség van rá. Kalandozás és felfedezés helyett az egy helyben együtt töltött idő lett igazán fontos. A nagy nevetések, a közös főzések és a szomszédolás.
Ha kézműves croissantra vágytunk, besétáltunk a faluba, de ezen túl a trópusi kert békéjénél nem kellett semmi több. Amikor buszra vagy vonatra szálltunk, és elhagytuk az édenkertet, hogy egy napon meglátogassuk például Avignon városát, az élmények mellett csalódással tértünk haza. Nem értettük például, miért csak akkor ihatunk kávét egy kiszemelt helyen a pápák palotája felé tartva, ha előtte ebédelünk is, amikor van sok szabad asztal? Nem értettük, hogy Marseille elegáns hoteljében miért kell letéti díj arra az esetre, ha valamit „tönkre tennénk a szobában” („if you destroy something in the room”), amikor még be sem léptünk a folyosóra? Furcsállottuk, hogy az otthonlét meghittségét egy utazás alatt éljük meg, és hogy éppen ott tapasztalunk bizalmatlanságot, ahol fizetünk vagy éppen fizetnénk egy szolgáltatásért.
Jól esett anya és fia párosként megélni azt a bizalmat, amit a lakáscserében részt vevők közösségként szavaznak meg egymásnak. Jól esett azt érezni, hogy miközben a körülöttünk lévő világ egyre bizonytalanabbá válik, mégis meg lehet találni benne azt a lehetőséget, ahogyan megengedhető benne az utazós emlékgyártás. Az anya és fia kalandtúra egyik legnagyobb tanulsága, hogy nem érdemes várni a lehetőségre. Meg kell inkább teremteni vagy ha éppen ott van az orrunk előtt, akkor élni kell vele. Az olyan már szinte unalomig ismételgetett szavak, mint a fenntarthatóság, a közösség, az élményszerzés, és az egyszerűség mind mentőövek lehetnek olyankor, amikor egy nehezebb időszak áll előttünk. Alig néhány héttel az anya és fia kalandtúra után máris fontos emlékké szelídült a kihívásokkal teli vonatozás. Mosolyogva idézzük az Avignon-i pénzéhes fogadósné karakterét, miközben hálásak vagyunk azért, hogy a bakancslistás látnivalók helyett, de levegőváltozással szereztünk közös élményeket. Olyanokat, amelyekből sokáig lehet még csemegézni, és minden egyes alkalommal újra élni, amikor felidézzük.
HOMEEXCHANGE
Ezzel az utazási formával fenntarthatóan és egész évben utazhatunk. A lakáscsere maga ingyenes, a platform használatáért kell éves tagdíjat fizetni (200 dollár) amiért azonnal olyan pontokat ad a rendszer, amivel szintén vendégéjszakákat vehet az ember. A közösség utazni szerető, nyitott emberekből áll, de érdemes levelezésekkel és a profilokban található kommentek böngészésével olyan cserepartnert találni, akivel hasonló értékek mentén határozzuk meg magunkat. www.homeexchange.com
Az anya fia kalandtúra a Marie Claire magazin felkérésére készült, első, szerkesztett változata is a magazinban jelent meg. 2024 anyák napjára a PetersPlaneten átdolgozott, frissített verziója olvasható.