A Galápagos szigetekre eljutni sok utazó álma. Én is mindent megtettem, hogy lássam, mert valamiért az az érzésem a szigetcsoporttal kapcsolatban, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor már csak tudósok és kutatók léphetnek arra a földre, ahol Darwin az őt körülvevő környezet hatására megalkotta az evolúció elméletét.
Szerintem minden utazás után egy kicsit másképpen gondolkodik az ember. Másképpen viszonyul a körülötte lévőkhöz, az átélt élmények hatására alakul a világképe, jó esetben fejlődik, javára változik, az élményanyaga beépül a személyiségébe. A kicsivel több mint egy hónapnyi Dél-Amerika túrám során töltöttem el öt napot a Galápagos – szigeteken, egy néhány fős sétahajón. Az a pár nap az egész világról alkotott képemet átformálta. Az első állat, aki szembejött velem -és sokáig nem mozdult – természetfilmekből már jól ismert kéklábú szula volt. Egyáltalán nem félt, olyan volt, mintha nem is vett volna észre, pedig volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy hamarosan összeér az orrunk. Galápagoson a megérkezés és az első ott élő állattal való találkozástól kezdve folyamatosan azt éreztem, mintha egy láthatatlanná tévő gúnya lenne rajtam, ami miatt azt csinálok és oda megyek a szigeteken, ahová csak akarok. Azt éreztem, hogy az állatok nem látnak és nem reagálnak a létezésemre. Persze ezt a mesés érzést leginkább belül éltem meg, hiszen a Galápagos szigetek olyan szigorú védelem alatt áll, hogy szakértő természetvédő és ismerő kísérő nélkül nem is lehet a szigetekre lépni. De az a pár nap, amit a vízben a víz alatti érintetlen élővilág felfedezésével és a szigeteken tölt az ember, olyan élmény, amire minden nap jólesik visszagondolni.
Ecuador fővárosából, Guayaquilből alig másfél-két órányi repülőút után landol a gépem a világ első ökológiai repterén. Aeropuerto Ecológico GALÁPAGOS – First in the World, hirdeti önmagáról egy teknős emblémája alatt az érkezőnek a reptéri kapu, ahol a helyiek (igen, ilyenek is vannak, akik itt születtek és itt élnek ) és a turisták külön sorokban mutatják be az úti okmányaikat a hatóságoknak. Aki nem helyi lakos, annak száz dollár a belépő. A helyiek azt mondják, hogy ez azért van, hogy már ezzel is elriasszák a szigetre utazókat a belépéstől, őrizve ezzel a sziget érintetlenségét. Szigorú biológiai határvédelem van érvényben a szigetcsoporton. Azért, hogy ne lehessen semmi olyan információ, aminek nem vagyok a birtokában, a belépés előtt még a repülőgépen alá kell írni egy papírt, amiben az ember nyilatkozik arról, hogy tisztában van azzal, hogy mi az, amit egyáltalán nem vihet be magával. Mivel a vadon élő növények nagy rajongója vagyok, pár héttel a Galápagosra érkezésem előtt a kolumbiai esőerdőben gyűjtött és a parfümöm mellett egy kis dobozkában elhelyezett magvak képe villan be. Meg is ijedtem, hiszen a gépből mégsem dobhatom ki őket, de ha ezt tenném máris súlyosan ártanék a szigorúan és fokozottan védett környezetnek. A légiutas kísérőhöz fordulok a problémámmal., gondolván hogy jobb az őszinteség, mint a dzsungelben gyűjtött magvak miatt érzett szorongás és a tehetetlenség. Nos, a kérdés tisztázása után azonnal a helyükre kerültek a magvak, pontosabban, azokba a zárt és szigorű rendszerben nem a szigeten hagyható zsákokba, ahonnan csak remélem, hogy a humusszá érett hulladékon valamikor szárba szökkent egy trópusi kúszónövény, mint egy ETA Hoffmann novellában. Jóleső érzésekkel töltött el, hogy műanyag palackot sem lehet bevinni a sziget területére. Őszintén remélem, hogy hamarosan az egész világon betiltják hamarosan az eldobható műanyag eszközöket, így nemcsak a hétköznapokban, hanem például egy ilyen rendkívüli helyzetben sem kell már törődni velük többé.
A szigeteken különböző felfedező túrákra fizethet be az ember, egynapos kiruccanástól kezdve a párnaposon keresztül többhetes luxustúra is létezik. Ez utóbbi árából egészen konkrétan akár lakást is vehetnénk valahol Magyarországon. A kínálat bőséges, a tapasztalatok szerint érdemes az utolsó pillanatig várni a befizetéssel, mert ha ezt megteheti az ember, az utolsó helyekhez óriási kedvezménnyel is hozzájuthatunk. Én egy Ecuador-ban élő kedves ismerősöm javaslatára a Tip Top Travel ajánlataiból választottam egy testre szabott csomagot (www.lcc-tiptoptravel.com). Mivel rendszeresen főszezonon kívül utazom, most is bejött az, amire számítottam, még a 15 férőhelyes kis yacht sem telt meg teljesen. Végül összesen tízen voltunk a november végi holtszezonban a hajón. Egy amerikai testvérpár, egy svájci anya és lánya páros, egy svájci házaspár, egy ausztrál baráti pár és egy szóló amerikai hátizsákos kalandtúrázóval osztoztam a fedélzeten a fejünk felett halakért ácsingózó és ezért állandóan velünk lévő ricsajozó fregattmadarak csoportjai alatt.
Az aznapi programot a kísérőnk, egy természetvédelmi szakember a reggelihez írta föl egy kis táblára, leginkább az időjárásnak és az adott sziget élővilágának életciklusaihoz igazítva. Száraz vagy nedves partraszállás lehetőségei váltakoztak annak függvényében, hogy vízben sétálva vagy sziklára huppanva értünk partot egy-egy kiránduláshoz. Rábida, Santa Cruz, Santa Fe, San Cristobal és Bartalomé szigeteit és élőlényeit is felfedeztük a párnapos túrán, óriási szerencsémre éppen az oroszlánfókák ellési időszakában, így ellő, szoptató, és pár napos fókabébit terelgető fókamamákkal, harcias fókahímekkel is találkoztunk.
Az oroszlánfókák száma „megnyugtatóan magas”, ahogyan a kísérőnk fogalmazott. Ennek a szép szaporulatnak köszönhető az is, hogy a korábban népszerű felszíni búvárkodásra használt területről a fókák visszaszorították az utazókat. A hím oroszlánfóka ugyanis védi-óvja mind a húsz-huszonöt nőstényt, vagyis a háremét és a területét is. Előfordult egy-két évtizede az is, hogy egy feleségeit féltő oroszlánfóka megharapott egy-egy turistát. Azóta a területre már nem mennek felszíni búvárkodni sem.
Gerald Durrell könyvei, különösen az Amatőr természetbúvár és kora gyerekkorom óta vágyom arra az érintetlenségre (azt elhisszük, hogy volt idő, amikor katonai hadgyakorlat folyt az érintetlenségéről híres szigetcsoporton?), amiről a Galápagos szigetei ismertek és ezzel együtt vágyottak is. Ha az ember ott jár, folyamatosan azt érzi, mintha egy másik bolygón sétálna. Lépésről lépésre végignézhető a különböző korú szigeteken, hogyan népesedik be a különböző földtörténeti korokra jellemző élőlényekkel egy-egy terület. A Galápagos szigetek legfiatalabbikán például egy mindössze 140 éves lávatengert is láttam, rajta az egyik pionírnövényként megjelenő lávakaktusszal.
Értelemszerűen a kaktusz megjelenésével madarak, rovarok is érkeznek folyamatosan, hogy lassan és magától értetődően belakják a szigeteket. A természetes körforgás látható, tanulmányozható Galápagoson, ha elpusztul például egy fóka vagy egy sárkánygyík, akkor senki nem szállítja el a tetemet, a természet gondoskodik a lebontásról is. A ciklusok magától értetődőek, természetesek. Valószínűleg ilyenek lennének most is, ha nem terhelnénk magunkat és környezetünket civilizációs ártalmakkal. Az egyik reggeli meditációm alkalmával a szigeten élő sárkánygyíkok unott – bölcs létezését próbáltam a magamévá tenni. Azt éreztem, egyre lassabban élek a szigeteken. Értelemszerűen wifi és térerő nem volt a fedélzeten, amin először néhányan meglepődtünk, hiszen minden egyéb körülmény érezhetően a luxuskategóriába tartozott, de az első napon lassan mindenki átvette azt a szigeten élő állatokra is jellemző nyugodt létezést, ami valószínűleg a flow alapja is.
Ebben a csendes békében, ahol mindennek és mindenkinek megvan a helye, az ember nemcsak azt érti meg, hogy miért itt született meg Darwin evolúció elmélete, hanem azt is, milyen károkat okoz a közvetlen környezetében nap mint nap, és hogy milyen lenne a világ, ha az ember egyáltalán nem jelent volna meg rajta. Ez a gondolat gyakran mellém szegődött a Galápagos szigeteken, és sokáig nem hagyott nyugodni még utána sem. Azóta rendszeresen azzal szórakoztatom magam, bárhol járok, hogy elképzelem, milyen lenne egy tengerparton például, amikor rákocskák szaladgálnak a parton a saját közegükben és nem műanyagpalackok és hulladék lepik el a partokat. Hogy milyen az, amikor az állatok egyáltalán nem félnek az embertől, mert egyszerűen nem ismerik vagy eszükbe sem jut, hogy árthat nekik. Jó volt öt napig egy ilyen világban élni, pedig valójában ez lenne a természetes.
A Galápagos szigeteken nem lehet megérinteni vagy megsimogatni az állatokat (bár van hogy az emberre szinte rárohan egy kíváncsi fókakölyök), mert már egy érintés is olyan súlyos beavatkozásnak számít a természet rendjébe, ami konkrétan halált okozhat. Az ember által megsimogatott fókakölyöknek megváltozik a szaga és az is előfordulhat, hogy a fókamama egyszerűen nem fogadja vissza a családba.
A Galápagos – szigetekre érkező Latin Amerikai légitársaságok közül az Avianca vagy a Latam repül Ecuador fővárosából, Guayaquilből Galápagosra. Szerintem érdemes a városban is eltölteni egy-két napot odafelé menet vagy visszafelé jövet, különösen azoknak, akik autentikus gasztronómiai élményekre (is) vadásznak. Turistákkal én nem találkoztam azokon a nagybani piacokon, ahová a világ legjobb ceviche bárjaiért érdemes elmenni.
A szigetre való belépés száz dollár, jó, ha erre készül az utazó, mert kevés helyen van bankautomata a szigeten. (Ecuadorban egyébként a hivatalos pénznem az amerikai dollár, értelemszerűen az automatákból is ezt kapjuk). A nap az Egyenlítő környékén olyan erősen süt, hogy az erős napozó krémek mellé még kendőt, sapkát, kalapot is mindenképpen érdemes vinni. Nekem a hatvanas erősségű fényvédő krém sem használt, a kalap és a fényvédő sálak viszont remekül működtek.
Érdemes egy kész Galápagos-csomagot megvásárolni, másképpen nem is igazán lehet felfedezni a szigeteket. Egy-kétnapos megoldástól kezdve egészen kéthetes verzióig számtalan lehetőség közül lehet választani. Az általam választott csomagban négy nap és öt éjszaka volt egy 15 fős kis hajón teljes ellátással és természetőr kísérővel és a repülőjegyek Guayaquilből, Ecuador fővárosából a Galápagos – szigetekre. A csomag a legfontosabb és legszebb helyek közül a legtöbbet tartalmazza, bár nincs benne a híres Darwin boltív, de többek között a Santa Fé, a híres és sokat fotózott Rabida, a Chines Hat, a Black Turtle Cove és a Bartalomé – sziget. Mindenkinek bátran ajánlom ezt a társaságot, mert magas minőségű és felelősségteljes szolgáltatás nyújtottak. www.rwittmer.com
A összeállítás szerkesztett változata megjelent a Marie Claire magazin Travel mellékletében is.