Amikor a harmadik napon kedves ismerősöm felhívott, hogy na, milyen Buenos Aires, annyit mondtam, hogy pont olyan, mint a Ferenc körút, csak minden háromszor annyiba kerül. De van benne Madrid, néhol Párizs, az építészet gyönyörű, az emberek kedvesek. És mégsem emiatt fogok életem végéig emlékezni Argentínára, hanem, mert ott élnek a Vasváriak.
A tangó eredetileg a férfiak tánca, valójában küzdelme volt, a híres lábsimogatás valójában annak ellenőrzése, hogy van-e az ellenfélnél kés vagy bármilyen fegyver. Az első nők, akik tangóztak, prostituáltak voltak. Egy úrilánynak nem volt illendő tangóznia, de ma már Buenos Airesben bárkinek szabad, sőt a kisebb–nagyobb tangókluboktól az elit tangóestekig mindenféle lehetőség közül választhat a látogató. A híres Plaza Dorregón mindennapos az utcai tangó.
Ez a kép Che Guevara szülőfalujában készült, ahol egy korábban nálam couchsurfingelő argentín lánnyal bemásztunk egy üresen álló, gyönyörű lakatlan villába.
Az Iguazu vízesésnél nagyobb erejű, fenségesebb csodát még nem láttam – az argentin és a brazil oldalról is megnéztem, egyértelműen az argentin az erősebb. Ott az ember szinte alá is állhat a zuhatagnak, vagy meg is érintheti a víz- és páracsomagot, amit folyamatosan a bőrén érez.
Irodalmi zarándoklat és fotótúra lett volna az eredeti célom egy hónapos argentin utammal, ehhez a tervhez végül két napig sikerült is tartanom magam. Olyan nagy írók, mint Julio Cortázar egykori alkotóhelyeit például keresés nélkül megtaláltam a főváros nagyszerű és nagyvonalú kávéházaiban – Buenos Aires elfojtott szenvedélyekben és alkotóműhelynek is beillő történelmi kávéházakban a leggazdagabb.
Mario Vargas Llosa perui író fogalmazta meg, hogy az argentinok valójában olyan olaszok, akik spanyolul beszélnek, és franciának hiszik magukat.
Egyáltalán nem terveztem viszont azzal a lehetőséggel, hogy a harmadik napon elveszítem a bankkártyámat, majd a negyediken úgy elázik a kamerám, hogy teljesen leblokkol. Mit tehet az ember, ha ott áll Dél-Amerikában 13 plusz kettő órányi repülőútra az otthonától, és nem tudja, hová menjen tovább?
Nos, az első dolog, hogy nem esik kétségbe, nem veszíti el a türelmét, még akkor sem, amikor bankjának munkatársai nem hiszik el, hogy ő a kártya tulajdonosa, csak éppen Dél-Amerikában áll egy tetőn, és nem emlékszik azokra a titkos kódokra, amiknek korábban a létezéséről sem volt tudomása. „Jó napot kívánok, Dél-Amerikából telefonálok, nem találom a bankkártyámat, és még van itt ezen a földrészen majd egy hónapom, és kéne az összes adatom, hogy belső repülőjáratokra jegyeket vásárolhassak és túléljek” – éreztem, hogy abszurdnak hangzanak a mondataim egy budapesti irodában. „És miért nem tiltja le?” – jött a kérdés. „Mert össze van kötve az Airbnb-vel, és ha nem ellopták, hanem csak elhagytam, akkor legalább a szállással nem lesz gond.” Sok minden szóba került még több kollégával abban a beszélgetéssorozatban, amíg elhitték, hogy én vagyok én, és egy bizonyos kedves Krisztina elárult egy-két adatot, megsúgta a legfontosabb háromjegyű kódot, ezzel megmentette az utamat, és talán az életemet is. A háromjegyű szám után megszakadt a vonal. Remélem, hogy Krisztinát nem rúgták ki, mert valami olyat tett, amit nem lett volna szabad, ha olvassa, kérem, írjon, jövök egy csokor virággal Budapesten vagy egy bakelit tangólemezzel Buenos Airesből. Kedves Krisztina, ha olvassa, vagy valaki, aki ismeri Krisztinát és olvassa, kérem, hogy írjon nekem akár itt az oldalon, akár az Instagramon @petersplanet.travel vagy e-mailben petersplanet@petersplanet.travel
TE MAGYAR VAGY?
Ha az ember nem veszíti el az önuralmát váratlan helyzetekben, és képes arra, hogy rábízza magát az univerzumra, akkor a képtelennek és megoldhatatlannak tűnő szituációkból születnek a legszebb, sokáig mesélt történetek. Buenos Aires Palermo negyedében egy hamburgerező utcai asztalánál ültem, amikor legfrissebb kalandjaimat meséltem egy otthoni barátomnak: nemcsak, hogy elveszett a bankkártyám, de elázott a kamerám is, és most egy vödör rizsben pihen, mert a ’mi a teendő, ha elázik a kamerád’ kérdésre ez volt a Google első javaslata. De beszélek spanyolul és bízom magamban, hogy valamennyire tapasztalt hátizsákosként pénz és kamera nélkül is kalandos történetekben lesz részem. Végül is fotózni a telefonommal is tudok, és azt is régóta látom a világban, hogy a legjobb dolgokat nem pénzért kapja az ember.
Kedvenc street fotóm Buenos Airesből.
Ebben a gondolatmenetben voltam elveszve éppen, amikor megszólalt a szomszéd asztalnál egy gyönyörű tinédzser lány, magyarul: „Te magyar vagy?” „Én igen, de te egészen biztosan nem” – válaszoltam, mire kiderült, hogy Agus Vasvárinak hívják, és egy évig élt Kaposváron cserediákként. Hallotta a beszélgetésemet, megtudta, hogy holnap Salta városában landolok, és nem tudja, mi a tervem, de orvos édesapja, Federico Vasvári, szerinte nagyon örülne, ha vendégül láthatna pár napra. Ők is jártak Budapesten, sőt, rokonok is élnek a Bartók Béla úton.
A VASVÁRI család és Agus Budapesten egy régi családi képen, amit azért kértem tőlük ehhez az összeállításhoz, mert mivel én soha nem láttam őket együtt, nem tudtam lefotózni. Agus idén februárban két hetet töltött Magyarországon, és bár nem tudtunk találkozni, mert Mexikóban voltam, boldogan adtam neki oda a lakásomat a Lövőház utcában, hogy valamit visszaadjak abból a szeretetből, amit a szüleitől kaptam.
Másnap reggel már Federico Vasvári autójában hasítottam a reptérről a családi otthonba, ahol megkaptam a Buenos Airesben élő Agus szobáját, aminek az ajtajára a magyar nemzeti lobogó volt fölszögelve. Igazán otthonosan érezhettem magam. Federico Vasvári és felesége, Maria Laura Palomino annyi szeretettel és törődéssel halmozott el, mintha csak a távolban élő, régen nem látott vér szerinti rokonaimhoz érkeztem volna meg egy gyönyörű gyarmati stílusban épült városba.
Salta, az egyik legszebb gyarmati építészettel bíró város Észak-Argentínában
Salta a bolíviai határhoz közel, Észak – Argentínában van, alpakából, lámából sokat látni errefelé
Az az igazság, hogy az argentin bevándorlók világa korábban is izgatott. Korábbi dél-amerikai útjaimon sok-sok bevándorló történetet meséltettem el az egykor Olaszországból – a háború vagy a kilátástalan gazdasági helyzet elől – menekülők harmadik generációs leszármazottjaival. Bár több hullámban és különböző okokból indultak el Olaszországból, a személyes hangvételű történetekből és elbeszélésekből az rajzolódott ki, hogy az indult el, aki nem annyira akart dolgozni.
Az ő őseik Nápoly környékéről indultak el Argentínába a második nagy olasz hullámmmal, a fotó Buenos Aires San Telmo negyedében készült.
A veszélyesnek tartott La Boca negyed felfedezése volt az egyik legnagyobb élményem. Itt találták föl a tangót, a negyed ma állítólag az egykori New York-i Harlem és Bronx szegénynegyedeinek feleltethető meg. Ide menekültek a nyomor elől az olasz bevándorlók, akik a szegénységet és az elhagyott Európa iránt érzett fájó hiányt a rendelkezésükre álló színes festékekkel kívánták egyszerűen és gyorsan kompenzálni. Ezért is színes minden ház. A híres történelmi és csodaszép San Telmo városrész mellett ezt éreztem a legautentikusabb környéknek, még ha minden helybéli óvott is attól, hogy sötétedés után is maradjak. Ez a két negyed állítólag Buenos Aires no go zónája, de pont itt érezhető a város valódi, jellegzetes karaktere.
Ezt a képet már az egyetemeiről híres Cordobában készítettem, miután bekopogtam a város szerintem legszebb kertvárosi palotájába. A zongorán látható, a nagypolgári életet élő zongoraművész nagymamát ábrázoló kép volt az egyetlen, ami az olaszországi családi örökségből megmaradt.
Németországból a saját náci múltjuk, vagy a zsidóüldözések elől menekülők közül is sokan Argentínában kötöttek ki. Az egyik Airbnb-ben, Buenos Aires Palermo negyedében egy orosz asszonynál laktam pár napot, az ő szülei Moszkvából, a kommunizmus elől menekültek el, lányuk már csak spanyolul beszél, orosz irodalmat sem olvas. De hogy végül egy szerencsétlennek tartott, de nagyon is szerencsés fordulat következtében magyar származású bevándorlókat ismertem meg, arra tényleg nem számítottam, mint ahogy arra sem, hogy általuk a bolíviai határ közelében fekvő természeti csodákat is megismerhettem.
Pár nap után Federico Vasvári megkérdezte, hogy elkísérném-e ügyeletbe, mert orvosként egy apró falucskába tart, ami elég messze van ahhoz, hogy unatkozzon a sokszor megtett úton. Neki lenne kivel beszélgetnie, nekem pedig az a jó híre van, hogy Argentína egyik legszebb Nemzeti Parkján keresztül kanyarog az út. „Megkaphatod az én szobámat is, én úgyis éjszakai ügyeletben leszek” – mondta, és elindultunk, hogy felfedezzük Észak-Argentína természeti csodáit és hétköznapi életét.
Doktor Federico Vasvári megérkezik a kórházi ügyeletre Argentínában
A HÉTSZÍNŰ HEGY ÉS A HÉT TESTVÉR
Argentína – akárcsak a szomszédos Chile – a természeti szépségei miatt az egyik legnépszerűbb úticél Dél-Amerikában. Bár Tűzföldre, ahonnan jó pénzért át lehet hajózni Antarktikára, nem jutottam el, hiába terveztem, Vasvári doktorral sikerült az egyik legszebb természeti képződményeiről híres Nemzeti Parkot átszelnünk.
Et a kép volt az első, ami a váratlanul megjavult (végül kiszáradt a korábban elázott kamerám) kamerámmal készítettem.
Werkfotó made by Federico Vasvári
Ez pedig a második portré, amit a Fedeeicp Vasvárival, az orvosi ügyeletbe tartva meg – megállva készítettem. Óriási öröm egy már működő eszközzel a kezemben világot látni.
Cafayete vagy a Camino de los Colorados, hol ragyogó vörös, hol rézszínű és rozsdás hegyei, bíbor hegycsúcsai, szél és víz koptatta szoborszerű képződményeit látva nemcsak azt érzi az utazó, hogy egy másik kontinensen van, hanem hogy egy másik bolygón. Bár az Észak-Argentína egyik legnagyobb attrakciójának számító hétszínű hegy a nyári időszakban (februárban) nem annyira színes, mint az esős időszakban, még így is óriási élmény. Amikor a látogatók először meglátják a természeti csodát, pont úgy hüledeznek, mint a gyerekek a bábszínházban.
Ez a kedves kis kutya csatlakozott hozzám túra közben, így a csúcsot együtt hódítottuk meg.
Úton az ügyelet felé az is kiderült, hogy a Vasváriék heten vannak testvérek, és ha nyitott vagyok, megismerkedhetek még néhány Vasvárival. A közelben él ugyanis még kettő, az egyikük szobrászművész, a másikuk pedig évek óta önfenntartó, olasz származású férjével évek óta mindent megtermelnek, a házukat és a bútoraikat is maguk készítették. Izgatottan álltam az út és a megismerkedések elé.
Egy igazán kreatív Vasvári testvér otthona ajtajában és a saját alkotásával.
Az egyik nagy argentin gazdasági válság (meg nem tudnám mondani, melyik, mert több is volt, de a történet szempontjából ez nem érdekes) idején családjával teljesen önellátó lett, csak azt eszik, amit a saját kertjükben megtermelnek, a bútoraikat és a házukat is maguk építették abból, amit találtak. Néhány napot velük töltöttem, a tőlük kapott szivacstök magból – amivel a mosogatószivacsot váltották ki – azóta nagyszüleim falujában már számtalan szivacs termett. De a legfontosabb, hogy saját szememmel láttam, hogy milyen meghitt, harmonikus és egészséges tud lenni egy olyan élet, amiből – igaz, kényszerből – teljesen száműzték a pénzt. A háziasszony mindehhez olyasmi bölcs gondolatokat fűzött, mint hogy: „végig fogjuk nézni a kapitalizmus bukását, de nem lehet mindenki felkészülve arra, hogyan, miként lehet másképpen élni, vagy túlélni”.
Minden zöldség a kertben termett és együtt arattuk le őket, mielőtt elkészült a vacsora
Vasváriék sokat tudnak a túlélésről. A legidősebb Vasvári a zsidóüldöztetések elől menekülve érkezett meg Brazíliába, magyar nyelvű könyvtárát volt szerencsém egy romantikus hacienda udvaráról a könyvtászobába lépve megcsodálni. Az egész életét magával vitte, mégsem sikerült gyökeret eresztenie Brazíliában. Útja tervezetlenül és kalandokkal telve Argentínába vezette, ott élt élete végéig, de ahogyan egykori otthonában fel-alá sétálva megállapítottam a néhány kitüntetett helyen szereplő Magyarországról származó holmit nézegetve, egész életében visszavágyott szülőhazájába.
Federico Vasvári doktor felmenője dolgozószobájában Budapestről Argentínába mentett magyar nyelvű könyvtárával
Akkor értettem meg, mit jelent egy másik kontinensen élő emigráns család leszármazottjainak az, ha valaki váratlanul beesik az életükbe az óhazából, és azt mondja, nincs hol aludnia. Onnan nézve az, hogy elvesztettem a bankkártyámat és elázott a kamerám, egészen kisszerűnek és jelentéktelennek tűnt.
(Az argentín összeállítás Fekete Emese által szerkesztett változata megjelent a Forbes magazinban koronavírus előtti időkben, pár hónapja, nem tudom, melyik hónapban, de Zwack Sándor volt a címlapon)