Egyetértek Balzac-kal, aki nem jár elég gyakran Párizsba, az sosem lesz tökéletesen elegáns. A városban lévő kifinomultság akkor is hat, amikor az ember már hazaért. Párizs egyszerűen beleépül az ember lelkébe és gondolataiba, hogy aztán örökre vele maradjon.
Stílusban a francia főváros verhetetlen és ez már nem is fog megváltozni. Vannak, akik szerint a rohamosan fejlődő és világhatalmi pozícióra törő Európán kívüli hatalmak szerint Európában már csak a divat maradt friss és izgalmas, a többi skanzen. Szerintem az irigység beszél belőlük. Párizsban az ember büszke európai és könnyed kozmopolita. Van annál bizsergetőbb, hogy az egyik kedvenc kávézóm (La Palette) egyébként Jim Morrison, Sophie Marceau és Cézanne egyik kedvenc kávézója is?
Párizs ugyan még mindig az egyik legdrágább városnak számít Európában, ha okosan és felkészülten vágunk neki, akkor kultúrából akár ingyen is jóllakhatunk. Legutóbbi ottjártamkor a Musée d’Orsay harmincadik születésnapja alkalmából három napig volt nyitva teljesen ingyen, esti kortárs tánckoreográfiával, programokkal. Párizsban jól informáltnak kell lenni ahhoz, hogy az ember tudja, mikor és hová kell menni. Nekem ebben a kint élő barátaim mellett a Paris Now sitesegít a legtöbbet. Magyarul van, kint élő és Párizsba látogató magyaroknak szól napi aktualitásokkal vagy olyan kult finomságokkal, mint például hol van étterem és kávézó á la Catherine Deneuve.
La Pátisserie Y La Chocolaterie de Cyril Lignac, én a 24, rue Paul Bert- en próbáltam ki ezt a két szépséget
Szeretem a párizsi sznobizmust. Mindig meglep és izgalommal tölt el, hogy nemcsak annak van óriási jelentősége, hogy az ember melyik kerületből melyik kerületbe indul el dolgozni, hanem annak is, hogy a Szajna melyik partjára hívták meg vendégségbe.
Ez az Avenue Mozart – on található egyik kedvenc pékségem oldalról, elgondolkodó pékkel az ajtóban :))
Emlékezetes estét töltöttem a KENZO házban egy partin, ahol a műkincseket biztonsági őrök vigyázták és a belső kertben patak folyt. A házat lakberendezési magazinokból ismeri a párizsi közönség, én csak arra emlékszem, hogy a buli után a Bastille térre jutottam ki, ahol két-három óráig álltam sorba szombat hajnalban taxiért. Tetszik, hogy másképpen néznek az emberre (konkrétan félistenként) ha fel tud mutatni egy CHANEL vagy LANVIN divatbemutató meghívót (én ezért meg is tartottam ezeket, hátha még egyszer jól jön, ha csak úgy felmutatom) miközben a legnagyobb érték mégis az, ha valakivel lehet egy jót beszélgetni. Két évtizede járok rendszeresen Párizsba, és ha csak úgy magától nem kapok (ilyen még nem volt), akkor keresek magamnak valami újat.
Amikor bemutattam a Tiszát a Szajnának
Legutóbb azt kértem párizsi ismerősömtől, hogy ugyan vigyen el egy no-go zónába, mert kíváncsi vagyok, hogy mégis milyen is az, ha az ember közelről látja. A terrorcselekmények óta sokszor látni kommandósokat a kávézók vagy a frekventált látványosságok körül. Párizsban élő ismerősöm szerint még először feszengett tőlük, mára megszokta, de szerinte a no-go zónák sem léteznek a városban. Ő inkább úgy fogalmazná, hogy vannak kerületek vagy városrészek, ahol Párizsban a legolcsóbb a négyzetméterár. A no-go zóna fogalma egyébként egy amerikai televíziós újságírótól származik. Azóta, hogy először elhangzott, illetve a közbeszéd része lett gyakran viccelnek is vele a párizsi újságírók.
Egy bölcsész lány születésnapját ünnepeltük az említett városrészben, ahol bár a buli fantasztikusan sikerült és eszembe sem jutott félni, kétségtelenül volt feszültség a levegőben. Ismerősöm mutatta is, hogy mi az oka. A nem túl fényes kerületben parkoló luxusautókra bökött, amelyek egy fancy szórakozóhely körül csoportosultak. Túl nagy a szakadék a szegények és a gazdagok között, ezért a feszkó. A kérdés persze ennél sokkal összetettebb, mert az egyik kedvenc kerületemben, a tizenegyedikben egyáltalán nincs feszkó, pedig sokféle ember él együtt. Egyik francia ismerősöm szerint a kerületi nyugalom oka a Pérle Lachaise temető békéje.
Ez a fotó a Pérla Lachaise temetőben készült arról a Sorbonne-on tanuló filozófus hallgatóról, akit Jim Morrison sírja mellett ismertem meg, képzőművészetről és filmművészetről beszélgettünk, majd úgy döntöttem, elkészítem a portréját, hogy megmutassam, milyen egy ifjú értelmiségi párizsi férfi.
Párizsban élő egyik barátom tanította illetve mutatta meg, hogyan működik a Szajna parti flow. Az üzletben vásárolt bagettel és fehérborral (sajttal, sonkával, gyümölccsel) az ember a Szajna parton ülők közül a neki legszimpatikusabbak mellé helyezkedik el. Közelükbe ülve majszolgatni, majd szép lassan beszélgetni kezd, majd hagyja, hogy csak úgy megtörténjenek vele a dolgok.
Nekem ezzel a módszerrel sikerült a Notre Dame éjjeli fényeit felfedező kis túrából egy hét (!) négyzetméteres algériai házibuliban kikötnöm egy vasárnap este. Az este élményanyagának minden pillanata velem maradt. Ugyanígy kerültem kapcsolatba Párizsban tanuló amerikai dizájnerekkel vagy egy Sorbonne-on filozófiát tanuló párizsi “bennszülött” egyetemista társasággal. Párizs már nem hordja úgy fönt az orrát, mint valamikor évtizedekkel ezelőtt, amikor gőgösen fordultak el még a pincérek is, ha valaki nem franciául rendelte meg a kávét Párizsban.
Sreet art a Montmartre-on, ezt a képet anyukám készítette, amikor elvittem Párizsba, élete első külföldi útjára
Anyukámmal Párizsban, élete első külföldi útján, mindketten hálásak vagyunk a közös élményért, megbeszéltük, hogy ennek az útnak már minden perce velünk marad örökre, sokat emlegetjük nevetve a közös kalandokat
CHANEL reggeli, szeretem a márkát és mindazt, amit képvisel, ha tehetjük, mindig szakítunk időt egymásra
A metróban németül, olaszul, spanyolul és kínai nyelven is szól a hangosbemondó, és bár a párizsiak nem adják könnyen magukat, ha az ember nem ijed meg tőlük, akkor a nyitottságra nyitottság és mosoly a válasz. Párizs kétségtelenül kultúrában a legerősebb. Ezen túl nincs még egy olyan város a világon, ahol egy olyan minőségű díszletben sétálhat az ember, mint itt. Viszont egy párizsi nélkül az apró titkok soha nem derülnek ki. Az egyik ilyen például az, hogy miközben napközben tömegek állnak sorba órákig, hogy bejussanak a Louvre termeibe, vagy harcoljanak azért, hogy közel kerüljenek a Mona Lisához, a párizsiak az egyik szerda éjszakai este tízes nyitás lehetőségét választják, hogy szinte üres termekben töltődjenek fel a világ képzőművészetének remekeiből.
Anyámmal éppen vendégségbe indulunk gondosan választott borral és cserepes egynyári virággal, konkrétan Lepkevirágot (Cosmos) választottunk.
4. Ha szerencsénk van (nekem többször az volt), és éppen nem vette ki senki, fölmehetünk Ady Endre egykori Odéon Színház környéki kis hotelszobájába, de ha van kedvünk körülbelül 200 euróért alhatunk is benne. A Grand Hotel Des Balconsban a 403-as szoba kulcsát kell kérni nagyon kedvesen és mosolyogva. Ez a kilátás a szobából:
BERLIN! Miért az egyik legmenőbb város a világon?
Amikor először jártam Berlinben Dawid Bowie és Iggy Pop Berlinjét és a rock ’n’ roll-t kerestem, elsősorban Kreuzbergben. Meg is találtam, de mellette egy friss, modern nagyvárost is, amiben Magyarországhoz képest meglepő módon minden működött. A második berlini utamon valamiért éppen a Cabaret mood-ot és a harmincas évek Berlinjét szerettem volna megérezni, azt a világot, amiből Marlene Dietrich elindult Amerikába Josef von Sternberg felfedezettjeként. Ezt is megtaláltam, bele is szerettem a húszas évek Berlinjébe, de még intenzívebben és újra abba a lüktető kreatív közegbe, ami miatt szerintem Berlin kiérdemelte a világ legkúlabb fővárosa címet.
A Der Spiegel pár éve egy címlapsztoriban próbálta megfejteni a titkot, vagyis mitől lett Berlin a világ egyik legizgalmasabb kreatív központja, ami tömegével vonzza a művészeket és a szerencsepróbálókat vagy most már még inkább a jómódú vagy jó szülői anyagi háttérrel rendelkező fiatalokat, akik csak “átmenetileg” élnek és buliznak Berlinben. Hol van már az az idő, amikor Berlin polgármestere azt mondta, hogy Berlin poor but sexy? A szexiség kétségtelenül megmaradt, de az a kreatív szcéna miatt a nyolcvanas évek New York-jára emlékeztető Berlin Mittéjét megtöltötte, már máshol keresi az új utakat, a Mitte megtelt fancy üzletekkel és gourmet éttermekkel. A keleti blokk Mittéjében a panelházak is aranyat érnek, és valószínűleg mi is emlékezünk arra a hírre, amikor Angelina Jolie és Brad Pitt olyannyira beleszeretett a német fővárosba, hogy egy egész épületet megvásároltak hogy bármikor otthon érezhessék magukat benne. Tény, hogy Berlin nyitott és befogadó, és még mindig nem annyira megfizethetetlenül drága, mint például Párizs, hogy egy ifjú művész új életet kezdjen és új utakat találjon benne.
Berlinben szerintem az a legjobb, hogy olyan erős kreatív energiával rendelkezik, amivel talán csak New York, de közel sem ilyen intenzitással. Egy Magyarországról még a rendszerváltás előtt Nyugat Berlinbe disszidált filmrendező házibulijában egy ős berlini (dédszülei is berlini születésűek) mesélte nekem, hogy ennek az az oka, hogy Berlin egy olyan földrajzi törésvonalon fekszik, ami kreatív energiát áramoltat és ezt érezzük mindannyian, különösen a művészek a levegőben.
Csak annyit mondtam, hogy én is érzek valami ilyesmit, de örülök, hogy erre egy bennszülött berlinitől kaptam egyfajta magyarázatot. A társaságban aztán az is elhangzott, hogy Berlin azért kreatívabb, mint például Barcelona, mert nincs tengerpartja, ahol az emberek lóghatnak és kell valamit csinálniuk, hogy jól érezzék magukat abban a hidegben, ami időnként tényleg a csontokig hatol. Majdnem mindegy mitől van, ha van, zártuk le a beszélgetést a társaságban, ahol soknemzetiségű vendég gyűlt össze. “Ilyen is csak Berlinben van, hogy izraeliek, egyiptomiak, németek, közép – kelet európaiak mulatnak együtt. Az köti össze őket, hogy mindannyian gyökértelenek és Berlin lett az otthonuk. Berlinben a berliniből van a legkevesebb, igazi megbecsülendő unikum.” – mondja az egyetlen berlini az asztalnál.
Amikor a kedvenc berlini helyemen, a Roses bárban (szerintem ez a bár Berlin esszenciája) az éppen megismert új társaságnak azt mondtam, hogy azért vagyok a városban, mert beleszerettem egy berlinibe (akkor még távkapcsolatban éltem), akkor azt mondták, hogy annyi éppen elég ebben a városban, hogy elinduljon egy párkapcsolat, hogy valaki azt mondja, Ich bin ein Berliner. (Nyilvánvalóan nem a Bergheimben).
Nekem Berlin nyitottság, modernitás, kultúra (multi-, parti- és magas- egyszerre) és történelem, ebben a sorrendben. Nincs olyan este, amikor az ember ne lenne zavarban a bőséges kínálattól, egyik legnagyobb élményem a Schiff András Bach zongoraestjére (szerintem véletlenül) a koncert napján is tudtam jegyet venni (igaz a két utolsót, de legalább egymás mellé), ha az embernek szerencséje van és nem beszél németül, a színházakban angol felirattal is tud progresszív előadásokat nézni. Berlinben az kap lehetőséget, aki jó, és nem az, aki megfelelő kapcsolatokat ápol. Így az ember nem tud rossz előadásba belefutni, nekem legalábbis még nem sikerült, pedig évekig jártam a Gorkij és a Schaubühne előadásait nézni. A partikultúra Berlinben az egyik legerősebb a világban, ha tudjuk mit akarunk, megkapjuk, ha nem, akkor megtaláljuk.
BÉCS – A VILÁG LEGÉLHETŐBB VÁROSA
Bécs nagy ajándék. Közel van hozzánk és annyi minden történik benne egy olyan díszletben, amiért mások a világ másik feléről utaznak ide, hogy igazán szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy nekünk csak át kell ugranunk a szomszédba az élményért.
Nem volt mindig ilyen egyszerű, ezért amikor csak tehetem, élek a lehetőséggel. Bécs nekem például elérhetetlen álom volt a nyolcvanas években. A rendszerváltás előtt és a Tiszántúlon az egyik leggyakrabban végigjátszott álmom az volt, hogy Bécsen keresztül fedezem fel a nyugatot. Elmegyek a bécsi operába és annyi Sacher tortát tömök magamba, amennyi belém fér. A rendszerváltás után apám el is határozta, hogy megmutatja nekünk, a családjának Ausztriát, vagyis elmegyünk együtt Bécsbe és megnézzük, amit csak lehet.
El is indultunk, de Bécsig végül nem jutottunk el, mert az első határhoz közeli kisvárosban mindannyian elköltöttük azt a pár schillinget, amit apám nyomott a markunkba, hogy arra költjük, amire csak szeretnénk. Anyámmal és a bátyámmal együtt úgy éreztük, hogy mienk a világ. A U2 Achtung baby című bakelitlemezével és Madonna Justify my love című kislemezével tértem haza. Egyetemista koromban jutottam el először a császárvárosba. Szerettem azt, hogy csokoládé és a lószag keveredik a levegőben, és azt is, hogy olyan lemezeket vásárolhatok, amiből még nincs Magyarországon. Aztán egyre többször mentem, volt, hogy hajóval végig a Dunán, mert azt akartam, hogy másképpen is megérkezzek, mint korábban és ezáltal megújuljon az élmény. Később, a nagy koncertek után a kinti barátaimnál aludtam, aztán már divatlap szerkesztőként tudósítottam a Vienna Fashion Week-ről és minden bécsi utam után azt éreztem, hogy sokkal gazdagabb vagyok a kinti élményanyagtól. Már attól jókedvű lettem, hogy mindenki mosolyog.
Bécs hajszálpontosan annyira van Budapesttől, mint a szülővárosom, Berettyóújfalu. 220 km. Bécsbe három órán belül megérkezem, Berettyóújfaluba a legtöbbször csak püspökladányi átszállással lehet. Talán éppen azért mert pontosan annyi kilométerbe kerül, ha hazamegyek, mintha Bécsbe utazom, érzem azt, hogy Budapestről milyen más világokba érkezem attól függően ha keletre vagy nyugatra indulok el. Az egyik legnagyobb Bécs élményem egy pár évvel ezelőtt az Eurovíziós Dalfesztivál tudósító résztvevőjeként ért. Akkor éreztem meg igazán, pár évvel ezelőtt, hogy az a classy Bécs, amire annyira vágytam, komoly cool faktorral bővült és akkor értettem meg azt is, hogy miért választják Bécset rendszeresen a világ egyik legélhetőbb városának.
Vécsei Juli képzőművész barátom is megmutatta az ő titkos helyeit, többek között azt a magasan fekvő erdős-tisztásos részt, ahol váratlanul egy piknikre is meghívást kaptunk. Egy kurd család invitált az asztalához, hogy teával, kuszkusszal, frissen grillezett zöldségekkel és egyéb specialitásokkal halmozzon el minket a nyitottságunkért és a kíváncsiságunkért cserébe. A könnyű ebéd után a naplementét már egy borospince kerti székei és hófehér napernyői alatt töltöttük és a szabad alkotásról beszélgettünk.
Pezsgős ebéd a Hotel Sacher – ben Katrin barátommal
.
ROTTERDAM – MIÉRT AZ EGYIK LEGMENŐBB HOLLAND VÁROS?
Rotterdam nyitott és nyugodt város. Azt tapasztaltam, hogy a benne élők nemcsak nyitottak, hanem jól is érzik magukat attól, ami körülveszi őket. A kikötőváros komoly múlttal és még komolyabb potenciállal bír, frissességgel és cool faktorral van tele. Ráadásul Amszterdamtól alig egy órányira van autóval vagy még kevesebbre vasúttal.
Ha egy mondatba kéne összeraknom, hogy Rotterdam miért menő, akkor azt mondanám, hogy egy olyan még felfedezetlen, de friss, pozitív energiával teli kikötőváros, ami emberi léptékű és kiegyensúlyozott. Egyszerűen jó benne lenni és megmártózni abban a dizájn és művészetre érzékeny bringás városban, ahol még nem jönnek szembe turistahordák selfie stick-kel. Megélhetjük benne azt a jóllétet, amitől Nyugat Európa annyira vonzó és abból a laza felszabadultságból hozhatunk haza is.
A bringa mellett a vízitaxi a leggyorsabb és legkedveltebb közlekedési eszköz a városban
A város street art kultúrája gazdag és inspiráló. Az egyetemek környékén teljesen természetes, hogy valaki csak úgy leugrik egy spanglira, hiszen a light drogok, mint például a marihuána fogyasztása legális az országban. Helyi ismerősöm szerint ettől függetlenül csak annyian szívnak, mint amennyien egyébként is, “a legalizálással nem lett több fogyasztó, csak jobb a hangulat.” Kétségtelen, hogy a Hollandiában, így Rotterdamban is tapasztalható könnyedség és szabadság egy olyan fokú kultúrával jár együtt, ami ezt megengedi.
A város street art kultúrája gazdag és inspiráló. Az egyetemek környékén teljesen természetes, hogy valaki csak úgy leugrik egy spanglira, hiszen a light drogok, mint például a marihuána fogyasztása legális az országban. Helyi ismerősöm szerint ettől függetlenül csak annyian szívnak, mint amennyien egyébként is, “a legalizálással nem lett több fogyasztó, csak jobb a hangulat.” Kétségtelen, hogy a Hollandiában, így Rotterdamban is tapasztalható könnyedség és szabadság egy olyan fokú kultúrával jár együtt, ami ezt megengedi.
Szerintem Portugália a finomságokra érzékeny emberek országa. Annyi mélység, szeretet és őszinteség van ebben a kis országban, hogy aki egyszer személyesen is megtapasztalta, az egészen bizonyosan egy kicsit mindig visszavágyik oda.
Nekem példaértékű, hogy az egykori hatalmas Portugália milyen megható alázattal viseli azt, hogy apróra zsugorodott. A szomorkodás, a soudade mellett nyitottság, kultúra, tartás és valamiféle nemes egyszerűség mégis a mindennapok része tudott maradni. A benne lakóktól még szerethetőbb az ország, minden részletében van valami kedves és méltósággal teli apróság, a nagyszívűségről nem is beszélve.
Porto olyan, mintha szépirodalomat olvasna az ember, tele van lusta bölcsességgel, egyszerűséggel, szépséggel, fénnyel és történettel. Már egy kávé az ablakban is olyan, mint egy novella. Képzeljetek ehhez a képhez sirályvijjogást.
