PARIS, mon amour!
Egyetértek Balzac-kal, aki nem jár elég gyakran Párizsba, az sosem lesz tökéletesen elegáns. A városban lévő kifinomultság akkor is hat, amikor az ember már hazaért. Párizs egyszerűen beleépül az ember lelkébe és gondolataiba, hogy aztán örökre vele maradjon.
Stílusban a francia főváros verhetetlen és ez már nem is fog megváltozni. Vannak, akik szerint a rohamosan fejlődő és világhatalmi pozícióra törő Európán kívüli hatalmak szerint Európában már csak a divat maradt friss és izgalmas, a többi skanzen. Szerintem az irigység beszél belőlük. Párizsban az ember büszke európai és könnyed kozmopolita. Van annál bizsergetőbb, hogy az egyik kedvenc kávézóm (La Palette) egyébként Jim Morrison, Sophie Marceau és Cézanne egyik kedvenc kávézója is?
Párizs ugyan még mindig az egyik legdrágább városnak számít Európában, ha okosan és felkészülten vágunk neki, akkor kultúrából akár ingyen is jóllakhatunk. Legutóbbi ottjártamkor a Musée d’Orsay születésnapja alkalmából három napig volt nyitva teljesen ingyen, esti kortárs tánckoreográfiával, programokkal. Párizsban jól informáltnak kell lenni ahhoz, hogy az ember tudja, mikor és hová kell menni.
Szeretem a párizsi sznobizmust. Mindig meglep és izgalommal tölt el, hogy nemcsak annak van óriási jelentősége, hogy az ember melyik kerületből melyik kerületbe indul el dolgozni, hanem annak is, hogy a Szajna melyik partjára hívták meg vendégségbe.
Emlékezetes estét töltöttem a KENZO házban egy partin, ahol a műkincseket biztonsági őrök vigyázták és a belső kertben patak folyt. A házat lakberendezési magazinokból ismeri a párizsi közönség, én csak arra emlékszem, hogy a buli után a Bastille térre jutottam ki, ahol két-három óráig álltam sorba szombat hajnalban taxiért. Tetszik, hogy másképpen néznek az emberre, ha fel tud mutatni egy CHANEL vagy LANVIN divatbemutató meghívót, miközben a legnagyobb érték mégis az, ha valakivel lehet egy jót beszélgetni. Évtizedek óta járok rendszeresen Párizsba, és ha magától nem kapok, akkor keresek magamnak valami újat.
Párizsban élő egyik barátom tanította illetve mutatta meg, hogyan működik a Szajna parti flow. Az üzletben vásárolt bagettel és fehérborral (sajttal, sonkával, gyümölccsel) az ember a Szajna parton ülők közül a neki legszimpatikusabbak mellé helyezkedik el. Közelükbe ülve majszolgatni, majd szép lassan beszélgetni kezd, majd hagyja, hogy csak úgy megtörténjenek vele a dolgok.
Nekem ezzel a módszerrel sikerült a Notre Dame éjjeli fényeit felfedező kis túrából egy hét (!) négyzetméteres algériai házibuliban kikötnöm egy vasárnap este. Az este élményanyagának minden pillanata velem maradt. Ugyanígy kerültem kapcsolatba Párizsban tanuló amerikai dizájnerekkel vagy egy Sorbonne-on filozófiát tanuló párizsi “bennszülött” egyetemista társasággal. Párizs már nem hordja úgy fönt az orrát, mint valamikor évtizedekkel ezelőtt, amikor gőgösen fordultak el még a pincérek is, ha valaki nem franciául rendelte meg a kávét Párizsban.
A metróban németül, olaszul, spanyolul és kínai nyelven is szól a hangosbemondó, és bár a párizsiak nem adják könnyen magukat, ha az ember nem ijed meg tőlük, akkor a nyitottságra nyitottság és mosoly a válasz. Párizs kétségtelenül kultúrában a legerősebb. Ezen túl nincs még egy olyan város a világon, ahol egy olyan minőségű díszletben sétálhat az ember, mint itt. Viszont egy párizsi nélkül az apró titkok soha nem derülnek ki. Az egyik ilyen például az, hogy miközben napközben tömegek állnak sorba órákig, hogy bejussanak a Louvre termeibe, vagy harcoljanak azért, hogy közel kerüljenek a Mona Lisához, a párizsiak az egyik szerda éjszakai este tízes nyitás lehetőségét választják, hogy szinte üres termekben töltődjenek fel a világ képzőművészetének remekeiből.
4. Ha szerencsénk van (nekem többször az volt), és éppen nem vette ki senki, fölmehetünk Ady Endre egykori Odéon Színház környéki kis hotelszobájába, de ha van kedvünk körülbelül 200 euróért alhatunk is benne. A Grand Hotel Des Balconsban a 403-as szoba kulcsát kell kérni nagyon kedvesen és mosolyogva. Ez a kilátás a szobából:
BERLIN! Miért az egyik legmenőbb város a világon?
Amikor először jártam Berlinben Dawid Bowie és Iggy Pop Berlinjét és a rock ’n’ roll-t kerestem, elsősorban Kreuzbergben. Meg is találtam, de mellette egy friss, modern nagyvárost is, amiben Magyarországhoz képest meglepő módon minden működött. A második berlini utamon valamiért éppen a Cabaret mood-ot és a harmincas évek Berlinjét szerettem volna megérezni, azt a világot, amiből Marlene Dietrich elindult Amerikába Josef von Sternberg felfedezettjeként. Ezt is megtaláltam, bele is szerettem a húszas évek Berlinjébe.
A Der Spiegel pár éve egy címlapsztoriban próbálta megfejteni a titkot, vagyis mitől lett Berlin a világ egyik legizgalmasabb kreatív központja, ami tömegével vonzza a művészeket és a szerencsepróbálókat vagy most már még inkább a jómódú vagy jó szülői anyagi háttérrel rendelkező fiatalokat, akik csak “átmenetileg” élnek és buliznak Berlinben. Hol van már az az idő, amikor Berlin polgármestere azt mondta, hogy Berlin poor but sexy? A szexiség kétségtelenül megmaradt, de az a kreatív szcéna miatt a nyolcvanas évek New York-jára emlékeztető Berlin Mittéjét megtöltötte, már máshol keresi az új utakat, a Mitte megtelt fancy üzletekkel és gourmet éttermekkel. A keleti blokk Mittéjében a panelházak is aranyat érnek, és valószínűleg mi is emlékezünk arra a hírre, amikor Angelina Jolie és Brad Pitt olyannyira beleszeretett a német fővárosba, hogy egy egész épületet megvásároltak hogy bármikor otthon érezhessék magukat benne.
Berlinben szerintem az a legjobb, hogy olyan erős kreatív energiával rendelkezik, amivel talán csak New York, de közel sem ilyen intenzitással. Egy Magyarországról még a rendszerváltás előtt Nyugat Berlinbe disszidált filmrendező házibulijában egy ős berlini (dédszülei is berlini születésűek) mesélte nekem, hogy ennek az az oka, hogy Berlin egy olyan földrajzi törésvonalon fekszik, ami kreatív energiát áramoltat és ezt érezzük mindannyian, különösen a művészek a levegőben.
Csak annyit mondtam, hogy én is érzek valami ilyesmit, de örülök, hogy erre egy bennszülött berlinitől kaptam egyfajta magyarázatot. A társaságban aztán az is elhangzott, hogy Berlin azért kreatívabb, mint például Barcelona, mert nincs tengerpartja, ahol az emberek lóghatnak és kell valamit csinálniuk, hogy jól érezzék magukat abban a hidegben, ami időnként tényleg a csontokig hatol. Majdnem mindegy mitől van, ha van, zártuk le a beszélgetést a társaságban, ahol soknemzetiségű vendég gyűlt össze. “Berlinben a berliniből van a legkevesebb, igazi megbecsülendő unikum.” – mondja az egyetlen berlini az asztalnál.
Nekem Berlin nyitottság, modernitás, kultúra (multi-, parti- és magas- egyszerre) és történelem, ebben a sorrendben. Nincs olyan este, amikor az ember ne lenne zavarban a bőséges kínálattól, egyik legnagyobb élményem a Schiff András Bach zongoraestjére (szerintem véletlenül) a koncert napján is tudtam jegyet venni (igaz a két utolsót, de legalább egymás mellé), ha az embernek szerencséje van és nem beszél németül, a színházakban angol felirattal is tud progresszív előadásokat nézni. Berlinben az kap lehetőséget, aki jó, és nem az, aki megfelelő kapcsolatokat ápol. Így az ember nem tud rossz előadásba belefutni, nekem legalábbis még nem sikerült, pedig évekig jártam a Gorkij és a Schaubühne előadásait nézni. A partikultúra Berlinben az egyik legerősebb a világban, ha tudjuk mit akarunk, megkapjuk, ha nem, akkor megtaláljuk.
PORTO – JÓL ÁLL NEKI A KÉK, KÖZEL VAN ÉS KÖNNYŰ BELESZERETNI
Szerintem Portugália a finomságokra érzékeny emberek országa. Annyi mélység, szeretet és őszinteség van ebben a kis országban, hogy aki egyszer személyesen is megtapasztalta, az egészen bizonyosan egy kicsit mindig visszavágyik oda.
Nekem példaértékű, hogy az egykori hatalmas Portugália milyen megható alázattal viseli azt, hogy apróra zsugorodott. A szomorkodás, a soudade mellett nyitottság, kultúra, tartás és valamiféle nemes egyszerűség mégis a mindennapok része tudott maradni. A benne lakóktól még szerethetőbb az ország, minden részletében van valami kedves és méltósággal teli apróság, a nagyszívűségről nem is beszélve.