Gengszterluxusból lett karibi kommunizmus, ahol (nekem legalábbis) mindenki szép és meghatóan emberi, sok élő zenével és fülledtséggel. Így foglaltam össze egy mondatban az élményanyagomat, miután egy kétheti hátizsákos kubai túráról hazaérve azt a kérdést kaptam először itthon, hogy na, neked milyen volt Kuba? Később már egy szóval is el tudtam mondani. Cuba? Hot!
Szerintem Kuba még mindig a világ egyik izgalmas pontja, bár jól érezhetően az egykori luxus ugyanúgy omladozik és foszladozik, mint az aktuális kommunizmus. Az elzártságból fakadó érintetlenség sokáig megőrizte az embereket is olyan bájosnak, amilyenek valószínűleg mi is lennénk, ha kevesebbet tudnánk a civilizációs betegségekről. Vagyis kevésbé lennénk üresek és felszínesek, amivé a pénzt istenként imádó nyugati társadalmak mintájára formálód(t)unk. A nyomort látni ettől függetlenül nem annyira szórakoztató, de azt a fontos és a túléléshez nélkülözhetetlen jelenben élést, amit a kubaiak minden napjuk minden percében meg tudnak élni, azt hiszem csak irigyelni, vagy még inkább eltanulni lehet. És érdemes is belőle hazahozni is.
Én azért a tanításért cserébe mindenemet otthagytam a helyieknek, amit a hátizsákomba csomagoltam itthon, a parfümtől a farmerig és a sportcuccokig, mindent. Emlékszem, hogyan néztem a nyugati turistákra kiskamaszként, és milyen éhező kutya szemmel próbáltam elkuncsorogni a BRAVO magazin friss számát a nyugatnémetektől a nyolcvanas években. Kubában egy kicsit tényleg úgy érzi magát a magyar utazó, mint egy NSZK arc egy Bujtor filmben.
Kuba páratlan időutazás kisdobos és úttörőnyakkendővel, az utcán tartott tesiórával, a (nyugati?) turisták pénzét megszerzendő kisebb nagyobb trükkel. Annyi csodálatos élményem és találkozásom volt a karibi szigetországot hátizsákosként bejárva, hogy egyáltalán nem tudtam haragudni arra a néhány trükkös fogást alkalmazóra, akikből még mindig több maradt Budapesten (elsősorban a taxisokra gondolok), mint ahány év eltelt a rendszerváltás óta.
Egy asszonyra (vagy inkább transzvesztitára) orroltam meg csak, aki az első kubai napomon az úgynevezett tonhalkonzerv trükkel rövidített meg majd húsz euróval. Mivel elég jól beszélek spanyolul, Havanna óvárosában bátran beszédbe elegyedtem vele egy nem turistáknak és külföldieknek fenntartott „dollárboltban” (emlékszünk, ugye?), hanem egy kizárólag a helybélieknek fenntartott üzletben. Először több típusú szexuális szolgáltatást kínált, amitől őszintén elszomorodtam, majd végül abban maradtunk, hogy az éhező gyermekeinek veszek egy tonhalkonzervet. Abban a pillanatban, ahogy leokéztam a bizniszt, a Pedro Almodovar filmből előlépett karakterű hölgy/úr egy másodperc törtrésze alatt két kisebb vödörnyi tonhalkonzervvel egy zacskóban már ki is fordult az üzletből. Nekem pedig az orrom alá nyomta az eladó a számlát. Konvertbilis pezóban húsz eurónak megfelelő összegről.
Kubában kétféle pénz van. Egy a helyieknek és egy a turistáknak. A helyi pezót a turisták nem használhatják fizetésre (nekem néhol azért sikerült, amikor intenzíven épültem be a rendszerbe a helyiekkel), a konvertibilis pezó pedig egyenértékű az euróval. Állítólag azért vezette be Fidel, hogy az Amerikából küldött rokoni dollárokkal ne legyen olyan könnyű a dolga a népnek. Mindenesetre a tonhalkonzervvel lelépő új barátomnak a példáján eszembe jutottak ez első éjszaka megismert helyiektől kapott jótanácsok. Ezekből az egyik: az emberről nem derülhet ki, hogy csak egy napja van Havannában.
Jetlegtől még kótyagosan Havannába érkezvén (Moszkván keresztül akciós Aeroflot jeggyel) az első élményem az volt, hogy belépek egy Andrássy úti pesti bérház hangulatú polgári házba a Paseo Del Prado-n, ahol a házasszony férje éppen hazaérkezik a rumgyárból, ahol elmondása szerint éjjeliőrként végigülte az éjszakát. Megcsókolják egymást, majd megkínálnak egy frissen facsart karibi gyümölcskoktéllal és megmutatják a szobámat. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire boldogan indítottam volna egy újonnan felfedezendő városban, mint ezekben a pillanatokban, Havannában.
A házaspár kamaszkorú lányának átnyújtottam egy pár körömlakkot, és azt éreztem, hogy most ebben a lakásban, mindenki boldog valamiért. Bekopogtam az érkezésemkor lépcsőházban megismert hatvan év körüli Dignához és a nála éppen vendégségben tartózkodó legjobb barátjához ( a fia már Miamiban él, ahonnan legutóbb mobiltelefont küldött). Szinte családtagként fogadtak az otthonukban és néhány óra alatt mindent megtudtam arról, hogyan élnek és valójában hogyan szeretnének élni az emberek. Hogy hol lépett föl Frank Sinatra, hol nézzem meg a meg a Cabaret Tropicana-t, ahol 1939-ben Nat King Cole is fellépett és hogy hogyan utazhatok fél dollárért azokkal a békebeli Merdzsókkal és Cadillac-ekkel, amikkel a kubaiak is közlekednek. Hideget, meleget kapott a rendszer, majd megmutatták azokat a kubai házi oltárokat a lakásban, amelyeket már olyan jól ismertem a Buena Vista Social Club című Wim Wenders filmből. Meghatódtam a szeretettől és a figyelemtől, amivel elhalmoztak a rendszerkritika mellett és mivel mindenhol azokat a szagokat éreztem, mint gyerekkoromban (azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért), olyan otthonosan kezdtem el magam érezni, mintha visszamentem volna a gyerekkorom érintetlen boldogságába. Ez volt az első napom Kubában.
Varaderót tudatosan kerültem, menjen oda az a turista, aki a többi turistával akar időt tölteni, de mivel a karibi fürdőzés élményét sem szerettem volna kihagyni, kipróbáltam a fél dolláros oldtimer taxit, amit az út mentén stoppoltam le, és megmártóztam a Playa de Azul habjaiban. Estére szintén a fél dolláros fuvarral (ez amúgy nem mindig jön össze, ha az ember jól láthatóan külföldi, van amikor tíz konvertibilis pezó, de ezzel együtt még így sokkal kevesebb, mintha Budapesten ugyanezt a távolságot taxival tennénk meg.) a városba visszatérve Ernest Hemingway kedvenc bárjában a Floriditában megkóstoltam az író kedvenc koktélját, a daiquirit. Ezt a koktélt is itt, Havannában találtak föl, akárcsak a Mojitót és a Cuba Librét.
Otthon régóta mondogattam magamnak, Fidel Castro grandiózus kísérletét akkor érdemes megnézni és megtapasztalni, amikor még nincs fast food és fast fashion üzlet Havanna főterén. De itt a Floriditában annyi amerikai turistával találkoztam, hogy nem szívesen maradtam sokáig, bármennyire is bebódultam a harmadik daiquiri után és arra a zenére, ami Havannában (és egész Kubában) szinte bárhol elérhető. Havannára három napot szántam de még egy hét múlva is azt éreztem, hogy itt akár egy életen keresztül is boldogan tudnék alkotni. Bár még messze volt a távozásom napja, máris megértettem, hogy Hemingway miért lett örökre boldogtalan miután elhagyta Kubát.
Az első utam Havannából a Viňales völgyébe vezetett, Havannától keletre a híres dohányültetvényekre, ahol megtudtam és azonnal meg is értettem, hogy a New York Times miért választotta 1952-ben ezt a látképet a világ legszebbjének. A kubai földművesek között is otthon éreztem magam , mint a magyar Alföldön, ahol születtem és felnőttem. Szerintem ez a vidék akkor is olyan meghatóan romlatlan lesz, ha már Havannában a sokadik hamburgerező nyílik.
Mielőtt a két koloniál építészetéről híres városba, Cienfuegosba és Trinidadba mentem volna tovább, visszamentem Havannába, hogy meghallgassak egy Bueana Vista Social Club koncertet, de a városban megismert új kubai barátaim azt mondták, hogy sokkal izgalmasabbat mutatnak, ha befizetem őket a Fabrica del Arte de Cuba nevű helyre. Ott két konvetibilis pezó belépőért kubai underground hip – hop és kortárs kubai jazz koncertet, kubai divattervezők legfrissebb munkáit és kortárs képzőművészeti kiállításokat láthattam egy, a budapesti Millenárishoz hasonló épületkomplexumban, ahol volt amerikai vodka sok konvertibilis pezóért és Coca Cola is. New York és Berlin feeling Kubában, azt is mondhatnám, hogy priceless, de sajnos konkrétan nagyon sokba került az a vodka, amire csak úgy ráböktem, mert már láttam itthon is és ismertem.
Havannából ismét oldtimer távolsági fuvarral mentem tovább Cienfuegosba és Trinidadba. Ezekben a szinte érintetlenül megmaradt koloniál építészeti stílusban megépült városokban a házak miatt azt éreztem, hogy évszázadok óta megállt az idő. Az egykori gazdag rabszolga kereskedők házaiban ma az ültetvényesek leszármazottai élnek. Szinte feldolgozhatatlan élményem, amikor az első randin valaki a felmenői rabszolga múltjáról és felszabadításuknak körülményeiről mesél.
A vacsora is akkor esett a legjobban, ha a háziak készítették és velük együtt egy asztalnál ülve fogyaszthattam el, miközben az álmaikról meséltek és arról meséltettek, hogy pontosan hogyan volt, amikor Magyarországon megtörtén a rendszerváltás? Mi történt másnap? És hogy onnantól kezdve hogyan éltek tovább az emberek? Ki az, aki boldogult és ki az aki nem? Mihez értett, aki azután gazdag ember lett? És azt is megkérdezték, hogy szerintem, aki megtapasztaltam mindkét rendszert, mondjam el, hogy melyik a jobb? Jobb egyáltalán egyik a másiknál?
Azt éreztem kint, hogy Kuba nem mindig lesz olyan, mint amilyen éppen a látogatásom idején. Nem tudom, Kuba meddig lesz érintetlenül naiv és a nyomorban is boldog, ahogyan részben megtapasztalhattam. Minden eddiginél erősebben éreztem, hogy meg kell élni azt a jelen pillanatot, ami Kubában (is) óriási kincs. Éreztem, hogy minden elmúlik, minden megváltozik. A nyomor is de a dicsőség is, felfelé és lefelé is újra alakul minden. Csak remélni tudom, hogy a kubai lélek, ami benne van a zenében, a mozdulatokban és a mosolyokban és a világirodalom ott született nagy regényeiben, az nem változik meg soha.