Kamaszkoromban Tisza túráztam először. A Felső – Tisza vidékéről indultunk akkor, a kis Túr is a terv része volt. Ott láttam először vadászó jégmadarat a National Geographic fotói után, de vadon élő tündérrózsákat is, vagy olyan romantikus, az ember feje fölé a vízen búraként boruló erdőrészleteket, amilyeneket korábban csak természetfilmekben. Nem is gondoltam, hogy Magyarországon is lehet ilyen izgalmas és vad a természet, de a legnagyobb örömöt már akkor is a helyiekkel való találkozás jelentette. Mivel a Tiszántúlon nőttem föl, nem ismeretlen a közeg, az alföldi emberek nyitottsága vagy csendessége és humora otthonosság-érzettel tölt el.
Talán ezért is térek vissza szinte minden évben, van amikor többször is a Tisza vidékére, hogy újabb és újabb apró szeleteit fedezzem fel, vagy hogy újabb történeteket, embereket és kincseket találjak. Mándok azért is különösen emlékezetes, mert egy National Geographic díjnyertes fotó készült a Faluvégi Vendégház tornácán tavaly nyáron. A vendégházat aznap hívtam fel, amikor szerettem volna ott eltölteni az első éjszakát, szokás szerint tervek nélkül indultam neki, ami jön, az lesz a jó. Senki nem volt ott éppen, így megkaptuk az egész házat, gyümölcsöskerttel, virágoskerttel, kinti ücsörgővel, hatalmas konyhával és autentikusan berendezett vendégszobával.
A Faluvégi Vendégháznak (Kossuth utca 101. Facebook oldala (Faluvégi Vendégház Mándok) is van, de ha valaki szeretne itt éjszakázni valamelyik szobában, akkor ezen a számon foglalhat illetve kérdezhet a szabad szobák állásáról + 36 (45) 435 160
Amikor beléptem a hűvös belső szobába, úgy éreztem, hazaértem. A ház tele volt falusi emlékképekkel és annak a világnak az eszközeivel, amit már jól ismertem. Elképzeltem, vajon mennyire lehet egzotikus ez a világ annak, aki nem ebben nőtt föl? Vajon az az ember mit lát és mit érez meg ebből a hangulatból? A National Geographic magazin fotópályázatára be is küldtem egy pár képet a Mándokon készültekből. A díjnyertes a Szűcs Gáborné Klárikával közös kép. Klárika tulajdonképpen csak besegített a háziaknak, ő jött érte a kulcsért, amikor kicsekkoltam, de amikor betoppant, mesélni kezdett az unokáiról és arról, hogy milyen szerencsés körülötte mindenki, mert azt csinálhat, amit szeret. Akkor készült ez a kép is, ami végül díjat kapott és ezzel együtt megjelent a National Geographicban.
Amikor legutóbb Tisza túrára indultam azzal a tervvel, hogy fogom a bringámat és Záhonytól, ahol délnek fordul a Tisza, szépen lecsorgok egészen Szegedig. Vonattal, biciklivel, csónakkal, a cél, hogy abban a tíz napban érezzem a Tiszát, a körülötte élőket, és valamit megtapasztaljak abból, hogy most hogyan élnek, hogyan utaznak a Tisza körül. Az első és az egyik legfontosabb dolgom az volt, hogy eltekerjek Mándokra és meglepjem egy National Geographic magazinnal Klárikát, benne a díjnyertes fotóval.
A váratlan érkezésből ebédmeghívás lett, majd Klárika férje, Szűcs Gábor kertnéző túrára hívott, hogy a legszebb gyümölcsökből szüreteljünk és falatozzunk is, valamint hogy elbüszkélkedjen azzal, ami a birtokon van, egy kis traktor, kisállatok és sok szeretet.
Búcsúzóul Klárikától frissen főzött lekvárt és házi ketchupot kaptam ajándékba. A friss gyümölcsökből pedig összeállított egy csomagot az útra, mondván, hogy kell az energia a tovább tekeréshez. Tuzsér és Mándok után 48 kilométert tekertem aprófalvakon keresztül. Az ’emberábrázolás’ kategóriában díjnyertes képhez járt még három nap pihenés Tapolcán, amit fel is ajánlottam Klárikának és férjének, Szűcs Gábornak, de nem kérték. Abban maradtunk, hogy amikor Mándokon járok, mindig meglátogatom őket. Idén őszre tervezem a mándoki Tisza túrás vizitet, de mivel a nyeremény ezen a nyáron már lejár, ezért gyorsan becsekkoltam Tapolcára, ahol még úgysem jártam soha, hogy a történet addig is tovább folytatódjék, csak az ország nyugati felében.
HÁROM NAP TAPOLCA
Tapolcán először eveztem föld alatti karsztbarlangban, amihez fogható érdekességet szerintem a világ kevés pontján élhet át az ember. Olyan élmény, mintha egy mesében járna az ember, és a föld alatti barlangi evezős túra pont azt a gyermeki kalandvágyat és izgatottságot hozza vissza, ami miatt mindig úgy várjuk a nyarat felnőttként és a gyerekeinkkel is.
A karsztvízben való evezés mellett arra is lehetőségem nyílott, hogy a föld alatti barlangrendszerben, a szállásunk alatti gyógybarlangban töltődjek föl. Azért ajánlatos a légzőszervi megbetegedésben és az allergiában szenvedőknek egy ilyen gyógybarlang, mert tökéletesen tiszta a levegője, konkrétan pollen, baktérium és csíramentes. Szerencsére a tüdőmmel nincs gond, de a jógagyakorlataim légzéstechnikáját alkalmaztam a mélyben. El is aludtam egy könyv olvasása közben (szépirodalom Chile-ből) de olyan pihentető és frissítő volt az a pár óra amit lent töltöttem, hogy teljesen újjászülettem. Egyik kedvenc regényem, Thomas Mann Varázshegye jutott eszembe a kúra alatt, és végül nem tudom, hogy a levegő tisztaságának volt – e köze a felfrissüléshez, de az a tökéletesen néma csend, ami körülvett, szerintem a gondolataimat is meggyógyította és megtisztította.
Tapolcán kedvemre vesztem el az utcákban, elhagyott kastélyt, lelkesen gondozott titkos kerteket ugyanúgy találtam, mint már jól ismert hangulatokat, de az egyik legnagyobb öröm Marton László szobrászművész, a Duna partról már jól ismert és szeretett, a kettes villamos megállójában a korláton ücsörgő Kiskirálylány szobrából is találtam egyet Tapolca főterén, innen már csak egy ugrás Marton László szobrászművész állandó életmű kiállítása a Malomtó partján. És ez csak egy a folyamatosan szembejövő apró meglepetések közül Tapolcán. Bárhová indultam el, szembejött valami, vagy egy Kék Túra ösvény, vagy egy kedves régi ismerős. Egyre inkább azt éreztem, hogy bárhová is indul el az ember, a világ vagy az ország bármelyik pontján – akár a saját szülővárosa utcáin – ha nyitottan indul el, akkor annyi felfedezésben lehet része, ami minden napját teljes értékűvé teszi.
.