2017 LEGSZEBB PILLANATAI – ERDÉLYBŐL PERZSIÁN ÁT NEW YORKBA, ÚJ-ZÉLANDRÓL DÉL-AMERIKÁBA

JANUÁR ÉS ÚJÉV, ERDÉLY

Azt hiszem, ha az egész év olyan lesz, mint az első napja, akkor a világ egyik legszerencsésebb embere vagyok. Erdélyben is szokták mondani, hogy ami január elsején történik, az ismétlődik egész évben. Nos, akkor az idei évem napsütéssel, felfedezéssel és szeretettel teli lesz. Az első, amivel január elsején találkoztam egy román aprófaluban, Plopisban, a világ egyik legmagasabb fatemploma. A Gábriel és Mihály arkangyalnak ajánlott templom 1583-ban épült, akkor, amikor a falucskában még csak 200-an laktak. Az UNESCO által védett épület mindössze 12 kilométerre van Felsőbányától.

A Peles kastély lenyűgözött. Sok kastélyt és palotát láttam már a világban, és itthon, Magyarországon is, de egyik sem volt rám eddig olyan hatással mint ez a királyi nyári rezidencia. A legnagyobb csoda, hogy minden egyes terme és szobája a berendezésével együtt megmaradt. Nem rabolták ki, nem hordták szét, nem költöztek be nagyurak és kommunista diktátorok, nem lett belőle a kommunizmus alatt sem átmenetileg kórház vagy öregek otthona, mint például a Sissi kastélyból Gödöllőn. First King of Romania, Carol the 1st of Hohenzollern Sigmarigen (1866-1914) nyári rezidenciája 1873 és 1914 között épült osztrák és cseh építészek tervei alapján. A belső német neoreneszánsz stílusban épült, de olasz, mór és francia stílusjegyek is megtalálhatóak benne. Nem is értettem, hogy Ceausescu hogyhogy nem tette rá a kezét a kastélyra és minden egyes berendezési tárgyára. Mint megtudtam, természetesen szeretett volna beköltözni ide, de a kastély gondnokai tudták, hogy van egy betegsége, és azt mondták neki, hogy az egész kastélyt belülről borító faburkolat olyan súlyosan szennyezett szúval és ezzel együtt az egészségére ártalmas anyagokkal, hogy nem ajánlják neki. Elhitte és békén hagyta Peles kastélyát.

Az év eleji erdélyi túrámban az volt a legjobb, hogy semmit nem terveztem el előre. Oda mentem, ahová éppen vonat ment, ott aludtam, ahol éppen rám esteledett és azokkal töltöttem minőségi időt, akikkel az utamon találkoztam és jól éreztük magunkat egymással. Ha nagyon jól, akkor maradtam tovább. Ha meg akartam nézni valamit, mentem tovább. Ha kiderült, hogy izgalmas látnivaló van a környéken, megnéztem, ha ezen túl a helyiek ajánlottak valamit, amiről nem tudtam és ami a környéken kihagyhatatlan, azt is. Ebben a totális szabadságban többször előfordult, hogy váratlanul találtam rá valamire vagy valakire, egy szép történetre, egy kezdődő kapcsolatra vagy éppen Drakula szülőházára Segesváron. Azt már Kolozsváron észrevettem, hogy Bram Stoker híres regénye a Drakula – ami a Biblia után a legtöbbször kiadott könyv a világon – komoly hatással van az idegenforgalomra. A világon még mindig felfedezetlennek számító Erdélybe utazó nyugatiak sokszor csak a regényből lett legenda és a Vlad Dracul erdélyi fejedelem egykori kastélya miatt érkeznek ide. Azt már Brassóban tudtam meg, hogy a vérengző Vlad állítólag meg sem fordult abban a kastélyban, ahová ezrek zarándokolnak a legendája miatt.

 

FEBRUÁR, LONDON ÉS A BALATON TÉLEN

Fontos barátaim, sőt, családtag is él már Londonban, ezért elég gyakran járok oda és azt hiszem, lassan az otthonommá válik. Mindig történik valami emlékezetes a városban, ahhoz, és ehhez annyi is elég, ha az ember kilép az utcára.

Akár egy napra de egy összebújós hosszú hétvégére is is érdemes leugrani a szezonon kívüli Balatonra. Van az is, ami a szezonban ritkaságnak számít, például foglalás nélkül is asztal a legjobb éttermekben, béke és szerethető helyi arcok.

Mivel a Tiszántúlon nőttem föl, így gyerekkoromban a Balaton elérhetetlen, távoli világnak tűnt. Úgy képzeltem, hogy ott mindenki boldog lehet már csak attól, hogy találkozhat a másikkal. A keletnémet a nyugatnémettel például, vagy a jó gyerekek is egymással, akik jutalomból elmehettek oda, meg a csókos dolgozók, akik oda kaptak beutalót. Az már egy másik történet, hogy hamarabb láttam az Atlanti óceánt, mint a magyar tengert, de végül egyetemista és magazinos koromban sikerült mindent bepótolnom a Balatonból, ami korábban kimaradt.

MÁRCIUS, PÁRIZS, MAJD VISSZATÉRÉS PERZSIÁBA

Márciusban Palvin Barbival érkeztem meg a Párizsi Divathétre, és a kinti véletlen találkozásoknak köszönhetően majdnem maradtam is a városban, de már rágóta készültem arra, hogy visszatérek Iránba. Így is lett. 

 

Sehol a világon nem tapasztaltam még olyan fokú vendégszeretetet, mint Iránban. Az utazót olyan fokú és minőségű szeretet öleli körül folyamatosan, hogy az már szinte zavarba ejtő. Egy éven belül másodjára mentem vissza azért, hogy újra megtapasztaljam azt, ami a világ nyugati feléből már jócskán kikopott. A tavaszi hónapokra eső perzsa újévre hívtak meg a nyáron Iránban megismert és megszeretett perzsa barátaim. Elvárások nélkül indultam el márciusban, gondolván, hogy még egyszer ugyanabba a folyóba úgysem léphetek, és az a varázslat, amiben részem volt megismételhetetlen és másodjára már semmi nem lesz olyan, mint amilyen először volt.

 

Az Ezeregyéjszaka meséinek díszlete és önzetlen, tiszta szeretet. A több ezer éves folyamatosan fennálló perzsa kultúrában és az ottani vendégszeretetben megmártózni életre szóló élmény. Aki egyszer megtapasztalja, állandóan visszavágyik oda. Én vissza is mentem és sok helyen megfordultam már életemben, ide egészen biztosan visszamegyek, hogy újra és újra átéljem azt, amiről már azt gondoltam, már nem is létezik a világban.

A második, majd kétheti Iránban töltött idő után azt éreztem, onnan visszatérve nálam már itthon sem lesz semmi sem olyan, mint korábban. És bár az európai értékek elkötelezett híveként élek, az önzetlen és őszinte szeretet és figyelem folyamatos jelenlétéből való hirtelen kiszakadás fájó tud lenni. Az embernek hiába van meg mindene itthon, beleértve a szabadságot, a komfortot és a demokráciát is, mégis az kezd hiányozni a legjobban, ami Iránban még a mindennapok természetes része. Az egymásra való őszinte odafigyelés, a törődés és az önzetlen szeretet. Hogy ez a kultúra része vagy az eddigi elzártságnak köszönhető? Talán mindkettő. Mielőtt magam is megtapasztaltam volna, hihetetlen történeteket hallottam Iránból visszatérő utazóktól arról, hogyan fogadják az úton lévőt.

 

Iranban több hónapig utazhat az ember úgy, hogy mindig lát valami újat és izgalmasat.
A nyolcvanmilliós ország és mesés nagyvárosai vagy ezeréves hegyi vagy sivatagi aprófalvai még felfedezetlenek a világ előtt. A világ legnagyobb utazásai magazinjai Iránt, azon belül is Esfahan városát kiáltották ki a jelenlegi legforróbb úticélnak a világon. Ha az ember saját szemével látja, meg is érti, miért. Szerencsés vagyok, hogy jóbarátom és meghívóm, az ezüstműves Morteza éppen Esfahnaban lakik, amiről korábban úgy emlegetettek, hogy “Esfahan, a világ fele”. Mortezával a korábban boráról (is) híres Shiraz és a zoroaszter központ Yazd közötti autóbuszon ismerkedtem meg. Mellettem ült a buszon, ő a leendő feleségéhez készült én pedig a qasqhai törzs mai napig nomád életformát élő tagjait készültem meglátogatni. Iránban a legtöbben beszélnek angolul, és bár voltak közöttünk kisebb – nagyobb nyelvi akadályok, jó barátok lettünk. Elfogadtam az otthonba invitálást, konkrétan a család része lettem. Hazatérésem után is napi kapcsolatban maradtunk egy éven át. Aztán érkezett a meghívó az esküvőre és a perzsa újévre.

 

 

 

ÁPRILIS, NEW YORK ÉS BERLIN 

Az amerikai elnökválasztással kialakult szomorú politikai helyzetnek köszönhetően Irán után azonnal érvénytelenné vált az ESTA, amivel Magyarországról eddig utaztam az Egyesült Államokba. Szerencsére egy hosszú és elég alapos interjú után az Amerikai Nagykövetségen egészen 2028-ig kaptam vízumot, így bátran elfogadhattam a New York University meghívását arra a Roma témájú konferenciára, ahol a Csatkai búcsúban készült cigány portréimat mutathattam be. Ha már ott voltam, felkerestem néhány kedves ismerőst, találkoztam sok új és izgalmas emberrel. Új barátságok is szövődtek és először a PetersPlanet történetében egy kint élő magyar fotóssal, Bécivel közösen készítettünk néhány anyagot, például egy street fashion sorozatot egyik kedvenc modellemmel, Vámosi Vikivel. 

 

A Der Spiegel két éve egy címlapsztoriban próbálta megfejteni a titkot, vagyis mitől lett Berlin a világ egyik legizgalmasabb kreatív központja, ami tömegével vonzza a művészeket és a szerencsepróbálókat vagy most már még inkább a jómódú vagy jó szülői anyagi háttérrel rendelkező fiatalokat, akik csak “átmenetileg” élnek és buliznak Berlinben. Hol van már az az idő, amikor Berlin polgármestere azt mondta, hogy Berlin poor but sexy? A szexiség kétségtelenül megmaradt, de az a kreatív szcéna miatt a nyolcvanas évek New York-jára emlékeztető Berlin Mittéjét megtöltötte, már máshol keresi az új utakat, a Mitte megtelt fancy üzletekkel és gourmet éttermekkel. A keleti blokk Mittéjében a panelházak is aranyat érnek, és valószínűleg mi is emlékezünk arra a hírre, amikor Angelina Jolie és Brad Pitt olyannyira beleszeretett a német fővárosba, hogy egy egész épületet megvásároltak hogy bármikor otthon érezhessék magukat benne. Tény, hogy Berlin nyitott és befogadó, és még mindig nem annyira megfizethetetlenül drága, mint például Párizs, hogy egy ifjú művész új életet kezdjen és új utakat találjon benne.

MÁJUS, A POLÁNYI BABÉRLIGETTŐL AZ ATLANTI ÓCEÁNIG

Gyerekkoromban, amikor a Biharnagybajomban, a nagyszüleimnél töltött nyarak velejárója volt a hűvösben való délutáni ejtőzés, még akkor elneveztem a nagymamám házában lévő legbelső, nem igazán használt tisztaszobát meseszobának. A szobába délután beeső fények és a nagymamám által felhalmozott tárgyak miatt éreztem úgy, hogy egy olyan díszletben vagyok, amiben pontosan az történik, amit oda elképzelek. Szerintem ekkor és önkéntelenül, a délutáni ejtőzések alatt tanultam meg először úgy egyedül lenni, hogy átléptem egy másik világba, ahol biztonságosan és otthonosan mozogtam, hiszen én írtam a saját történetemet. Ezt a világot hozta elő már sokadszor Polány és a Babérliget. Egyszer, divatlap főszerkesztőként még egy fotózást is szerveztem ebbe a mesevilágba, a mosolygós emberekkel teli kis falucskába, ahová a héten újra visszatértem, hogy elindítsam az idei szezont, egy pár napos kikapcsolódó – töltekezéssel. Szerintem aki vidéken nőtt föl, örökké annak a világnak a békéjét keresi, még akkor is – magamról tudom- ha New York lüktetése és energiája legalább olyan létszükséglet, mint egy pár napos autentikus vidéki élményanyag.

Polány után Franciaországba mentem, ahol Le Mans és egy Atlanti – óceán partjára elrejtett nyaralóban azt hittem, hogy már nem nyáron már valakivel együtt utazom tovább. Ezt a képet ott lőttem, de még nem írtam meg a sztorit és alig néztem vissza valamit az ott készült képekből.

JÚNIUS, A BUDAPEST – BÉCS TENGELY ÉS A MAGYAR VIDÉK

Szerintem ez a legszebb hónap itthon, úgyhogy alig mentem külföldre, megszaporodtak a felkérések is, és mivel alig voltam itthon ebben az évben, minden otthon és a családtagjaimmal, barátaimmal töltött perc értékesebbnek tűnt a szokásosnál. Végiglátogattam a kedvenc helyeimet és olyan friss szemmel tudtam ránézni az itthon megszokott és megszeretett dolgokra, mintha a világ legegzotikusabbjai lennének. Itt van például rögtön a Füvészkert.

A Budapesti Sofitel Hotelben megrendezett La Parisenne című, a párizsi nőt bemutató fotókiállítás kurátoraként Odettel álltunk a színpadon. Annyira boldog voltam, hogy az anyukám is eljött a megnyitóra Berettyóújfaluból.

 

 

A napforduló napján hajnalban már a Hortobágyon voltam,  pásztorok között.

Mindig is izgatott a pásztorok, a juhászok, gulyások és csikósok bölcsessége és a szótlansága. Kíváncsi voltam, mit hoz magával az, hogy a fél életüket a pusztában töltik. Gyerekként biztosra vettem, hogy a pásztorok értenek az állatok nyelvén. Kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg így van -e.

Arra gondoltam, ha már különböző kontinenseken eltöltöttem egy pár éjszakát nomádokkal, marokkói berberekkel vagy az iráni kaskáj törzs tagjaival, akkor miért ne tehetném meg ezt itthon, Magyarországon, hiszen a Hortobágy olyan közel van ahhoz a földhöz, ahol születtem és ahol fölnőttem, hogy a pusztai emberekkel ráadásul még egy nyelvet is beszélünk.

Vendéglátóm Kerekes Zoltán tűzoltóból lett pásztor, és szerintem a világ egyik legnyugodtabb embere. Tőle tudom, hogy a pásztorok negyvennyolc óráznak, ami azt jelenti, hogy két napig vannak kint a gulyával a pusztában, majd két napot otthon töltenek, majd aztán újra kint 48 órát. Novemberben, de akár decemberben is. A tradicionális pásztor öltözékeket már csak eseményekre veszik fel, de a darutollas kalap például megmaradt. Zoli olyan magától értetődő eleganciával vette föl ezt a puszta közepén támaszkodó pózt is, ami láthatóan annyira kényelmes és pihentető, hogy a botjára támaszkodva szerintem aludni is képes.

 

Még ebben a hónapban újra beleszerettem Bécsbe. Mindent és mindenkit lefotóztam, aki szembejött.

 

JÚLIUS, VISSZATÉRÉS KUBÁBA

Sokszor kérdezték a barátaim, ismerőseim, hogy miért megyek vissza egy olyan országba, ahol már jártam, amikor megtehetném, hogy felfedezek egy újat. A válaszom akkor az volt, hogy pontosan azért megyek vissza, mert már jártam ott és valami olyan erővel húz vissza, hogy nem tudok ellenállni.

 

Idén egy meghívást kaptam a karibi szigetországba és azért voltam különösen boldog a lehetőségtől, mert szerettem volna azokkal az emberekkel találkozni, akik az első portrékiállításom szereplői voltak és még mélyebbre menni a havannai mindennapokban, megmártózni a kubai történetekben, új ismeretségeket kötni és természetesen felfedezni, megismerni új vidékeket, embereket és városokat. Az új kiállítás anyagának egyik része ezen az úton készült, de természetesen nem lövöm el őket online felületen. Január 26-tól egy hónapon keresztül lesznek láthatóak Budapesten, a Hadik Caféban.

 

Júliusban Havannából hazafelé egy stop overrel  visszatértem Párizsba és felfedeztem Bordeaux-ot és környékét is. 

 

AUGUSZTUSBAN született az a kép, amivel megnyertem a National Geographic magazin fotópályázatát Emberábrázolás kategóriában. A Klárika nénivel közös fotó a Mándoki Faluvégi Vendégházban készült.

Ebben a hónapban, augusztusban lovas önismereti tréningen is voltam és teljesült egyik gyerekkori álmom, megismertem és felfedeztem Salzburg városát, alig várom, hogy visszamenjek 2018-ban is.

 

SZEPTEMBERBEN VÉGIG A TISZÁN

Záhonytól Tiszakécskén át Szegedig, természetesen Klárika nénihez beköszöntem egy National Geographic magazinnal, benne a díjnyertes fotónkkal. Biciklivel, csónakkal, vonattal mentem végig a Tisza hazai szakaszán, szerintem körülbelül két hét alatt, de nem számoltam a napokat, az élményekre gyúrok. 

Az egyik legszebb Tisza hajnalt éltem át Tiszakécskén egy halászcsónak fedélzetén, de itt fedeztem fel a “Tiszakanyart” is, már szelíd, de azért még fürge itt a Tisza, vad zöld színű keretben folyik, megnyugtatóan szép és igazi. Nem tudom, hogy vajon Tiszakécskén minden reggel rózsaszínű, de amíg én ott voltam, minden hajnalban ezt láttam.

 

Amikor a világon bárhol szeretnék fölfedezni egy várost Párizstól Salzburgig, a legtöbbször a piacon vagy egy kávéházban kezdem az ismerkedést a helyi kultúrával és az emberekkel. Ha szerencsém van, akkor van virágpiac is, ahol rögtön kapcsolatba tudok kerülni a helybéliekkel, mert kertész múltamnak köszönhetően azonnal van közös téma.

 

 

OKTÓBER, MALLORCA ÉS ROTTERDAM

Éppen húsz évvel ezelőtt jártam először Palma de Mallorcán, akkor egyetemistaként és diákmunkásként egy magyar klasszikus zenekar kísérője és tolmácsa voltam, akik egy katalán fuvolaművésszel járták Spanyolországot, majd Palma de Mallorca koncerttermeit és aprócska falvainak templomait. Már akkor is éreztem, hogy ez a sziget valamilyen mágikus erővel és nyugalommal is bír a szépsége mellett, nem véletlenül az egyik legvágyottabb úti cél a világon. Akkor még abba a diszkóba is ellátogattam, ahol Claudia Schiffert is felfedezték a legenda szerint, megmártóztam a sziget híres partiéletben, de idén egészen másra vágytam és mást is szertettem volna megtapasztalni. Egy borkóstolós – felfedezős – túrázós jógaelvonulásra kaptam meghívást a szigetre az őszre. Minden vágyam egyszerre teljesült.

 

ROTTERDAM

Rotterdam nyitott és nyugodt város. Azt tapasztaltam, hogy a benne élők nemcsak nyitottak, hanem jól is érzik magukat attól, ami körülveszi őket. A kikötőváros komoly múlttal és még komolyabb potenciállal bír, frissességgel és cool faktorral van tele. Ráadásul Amszterdamtól alig egy órányira van autóval vagy még kevesebbre vasúttal. Budapesttől pedig alig kétórányi repülőúttal, jó áron elérhető. 

Ha egy mondatba kéne összeraknom, hogy Rotterdam miért menő, akkor azt mondanám, hogy egy olyan még felfedezetlen, de friss, pozitív energiával teli kikötőváros, ami emberi léptékű és kiegyensúlyozott. Egyszerűen jó benne lenni és megmártózni abban a dizájn és művészetre érzékeny bringás városban, ahol még nem jönnek szembe turistahordák selfie stick-kel. Megélhetjük benne azt a jóllétet, amitől Nyugat Európa annyira vonzó és abból a laza felszabadultságból hozhatunk haza is.

NOVEMBER, ÚJ – ZÉLAND ÉS DÉL – AMERIKA

Az Új-Zélandi kormány élére került miniszterelnök 37 éves, saját bevallása szerint is időnként szorong (tehát vállaltan ember), szabadidejében DJ-zik, kiáll a nők jogaiért, nem bírja a homofóbiát és ingyenessé tenné a felsőoktatást. Jacinda Ardner Új-Zéland harmadik női miniszterelnöke és az egész személyisége jól példázza, hogy milyen országban él. Az első, amit megéreztem Új-Zéland földjére lépve nemrég, hogy itt őszintén mosolyognak az emberek, a levegőben benne van és belélegezhető a kiegyensúlyozottság.

Új-Zélandra megérkezve az ember hamar átveszi ezt a nyugodt rezgést, és a harmadik napon megérti, hogy miért választják Új-Zélandot rendre a világ egyik legboldogabb országának. Amit soha sehol nem tapasztaltam korábban és szintén a harmadik napon tűnt föl, hogy Új- Zélandon minden éjszaka szépet, boldogat álmodtam. Általában nem vagy csak nagyon kevéssé tudok visszaemlékezni az álmaimra, de valamiért az ottaniak még most is beúsznak, hogy felidézem az ősszel történteket.

KOLUMBIA, ECUADOR, GALÁPAGOS – SZIGETEK

Két éjszakát töltöttem itthon a két kontinens között, de tudtam, hogy olyan lehetőségeket kapok az élettől folyamatosan, ami nem adódik csak úgy, beérni látszott a befektetett energia, ezért azt gondoltam, hogy pihenni ráérek majd akkor, ha feldolgozom az élményanyagot.

Kolumbia azért lett az egyik kedvenc országom, mert két évvel, az első ottani felfedezőutamon annyi meglepetéssel és izgalommal állt elő, hogy már ottlétemkor eldöntöttem, visszatérek. Így is lett, ahogyan még akkor elhatároztam. Idén ősszel egy egész hónapot töltöttem Dél-Amerikában, egy újabb felfedezőúton. Amikor kijelöltem az utazásom időpontját, csak annyi volt biztos, hogy Kolumbiába, Cartagenába érkezem meg, és egy hónap múlva Ecuadorból, Quitóból jövök haza. A kalandozáson és a felfedezésen túl az egyik célom az volt, hogy a Kubában készült portré és riportsorozatomat újabb Dél-Amerikában készült képekkel bővítsem. Büszkén és boldogan jelentem, hogy három országból összeállt egy újabb kiállításra való anyag, úgyhogy  hamarosan meghívóval is jelentkezem itt, ezen az oldalon, ami már biztos, hogy az anyag október 26-tól látható a Hadik Caféban.

Az év és talán az életem eddigi legnagyobb élménye volt a híres Ciudad Perdida túra Kolumbiában. A túrát a híres Macchupicchu inka ösvényhez hasonlítják, a mindkét helyet megjárók szerint talán az az egyik nagy különbség, hogy ezt a túrát még csak nagyon kevesek ismerik, talán a Kolumbiáról szóló régebbi elrettentő híreknek köszönhetően nem sokan vállalkoztak erre az útra. Akik mindkettőt megjárták, azok szerint az élmény mindkét túrán óriási, de a Ciudad Perdida sokkal érintetlenebb, vadabb, felfedezetlenebb, ezzel együtt autentikusabb, mint a híres Macchupicchu élmény. A Ciudad Perdida túrát ezért sokan már most úgy emlegetik, hogy ha ezt is felfedezik, akkor ez lesz az új MacchuPicchu, mert az utazók ugye újabb és újabb eddig felfedezetlen és ismeretlen, autentikus élményekre vágynak.

 

Szerintem minden utazás után egy kicsit másképpen gondolkodik az ember. Másképpen viszonyul a körülötte lévőkhöz, az átélt élmények hatására alakul a világképe, jó esetben fejlődik, javára változik, az élményanyag beépül a személyiségébe. A kicsivel több mint egy hónapnyi Dél-Amerika túrám élményanyaga még mindig dolgozik bennem, váratlanul jelennek meg a mindennapokban az ott átélt, megtanult, felfedezett dolgok. A Galápagos – szigeteken eltöltött öt nap viszont az egész világról alkotott képemet átformálta.

Az Ecuador-i élményanyag feldolgozása még folyamatban van, hetekre elegendő blogbejegyzésekhez.  Cuba, Colombia, Ecuador, the soulof South America című kiállítás megnyitójáig (január 26, Hadik Cafe, Budapest) folyamatosan fogok nektek posztolni a legszebb történetekből és képekből. Ez a gyönyörű látkép például Cuenca városából való, ezzel kívánok boldog új évet és sok szép élményt minden olvasómnak 2018-ra, ígérem, hogy inspirációban, történeteken, fotókban és tartalomban gazdag lesz a következő év is.