Kisgyörgy Éva, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Travellina, 112 ország meglátogatása és öt évnyi hivatásos világutazói státusz után jelenteti meg első könyvét, a Világutazók Kézikönyvét. A Corvin Cafeban találkoztunk először, már akkor azt éreztem, hogy régóta ismerjük egymást. Mindkettőnknek New York az egyik kedvenc városa, amit akár egy időre otthonunknak is választanánk, de ez csak az egyik közös pont kettőnk között. Travellina bakancslistáján az első háromban Irán és Japán is szerepel, az enyémen Argentína és India van az első két helyen. Máshol tartunk, máshonnan indultunk, de biztos vagyok benne, hogy sokat fogunk még a Corvin caféban utazásainkról beszélgetni. A második találkozásunkból, beszélgetésünkből született ez az interjú.
Travellina és PetersPlanet.travel interjú a Corvin Cafe-ban
A Travellina blog sikere, benne a történeteiddel nekem azt igazolja vissza, ha az ember őszintén és nyitottan áll a világhoz, akkor leginkább jó dolgok történnek vele.
Az olvasóim is sokszor visszajelezték, hogy valamiért bevonzom az érdekes, különleges embereket és helyzeteket. Szerintem ez alapvetően annak köszönhető, hogy nyitottan és kíváncsian állok az utam során szembejövő emberek és szituációk elé. Ha nem is tervezem, akkor is jön valami, ami izgalmas élménnyel vagy ismeretséggel ajándékoz meg.
Jóban vagy az excel táblázatokkal és pontos, részletes tervekkel indulsz neki minden útnak. Honnan jön akkor az a spontaneitás, amitől igazán emlékezetes lesz egy út?
Napra lebontva, alaposan kidolgozott tervekkel indulok neki, egészen egyszerűen azért, mert jól ki akarom használni azt az értékes időt, amit egy másik országban és kultúrában töltök. Nem akarok több órát tétlenül egy megállóban csatlakozásra várni, nem akarok azzal szembesülni, hogy éppen kedden van zárva egy olyan múzeum, amit szeretnék megnézni és pont kedden érkeztem oda. Ettől függetlenül felvillanyoz, amikor egy váratlan helyzetből fakadóan dobni kell a terveket és bele lehet feledkezni egy spontán alakuló történetbe vagy egy találkozásba. Ezek a legjobbak, ezekre emlékszik vissza az ember.
Mi a célod a könyvvel?
Az egyik mindenképpen az, hogy az emberek jöjjenek le például a facebookról és induljanak el világot látni.
Könyvbemutató a Nyugati pályaudvar Királyi Várójában
Mi volt a legemlékezetesebb visszajelzésed azzal kapcsolatban, hogy hatással van az emberekre a blogod élményanyaga?
Egy hazai körúton egy dunántúli falusi hímzőkörben barátkoztam össze egy nagyon kedves hölggyel, aki évekkel később írt, hogy amikor az anyukáját valamilyen úton-módon meghívták New Yorkba egy kiállításra, akkor nem mert útnak indulni. A hölgy akkor megmutatta a bejegyzésemet New Yorkról, hogy de hát anyukám, a Travellinának az a kedvence, és akkor az anyuka azt mondta, na jó, akkor elmegyek. Így is lett. Olyan kedves és szerethető ez a kis történet, tényleg olvadok tőle.
Hogyan született a Travellina név?
Tizenöt évig a nevem után a rendkívül eredeti kisgyorgyeva.hu domain alatt Nagy képes útikönyv cím alatt lehetett olvasni a beszámolóimat. Mivel éreztem, hogy kell egy olyan márkanév, ami angolul is jól hangzik, kitettem erre az oldalra és elküldtem a barátaimnak is a kérést, azzal, hogy aki a legjobbat javasolja, annak sütök egy tepsi muffint. Mivel a barátaim pontosan tudták, hogy nem vagyok otthon a konyhában, csak azért is kitaláltak egy jól csengő nevet hogy ebben fejlődjek egy kicsit. Sok jó név érkezett, aztán a legjobb öt névből szavaztattam az olvasóimat, amikor egy volt kollégám, az Ernst &Young magyarországi vezetője kitalálta a Travellina nevet. Tetszett, hogy csajos és hogy benne van az utazás és még senki nem használta, tehát ha beütöd a Google-ba, akkor én jövök ki elsőre és senkinek nem kell magyarázni, könnyen megjegyezhető első hallásra is.
Megkülönbözteted az életed két különböző korszakát, az utazások előtti irodait és a szabad utazósat?
Elég éles volt a váltás. Világéletemben úgy tekintettem magamra, hogy született alkalmazott vagyok. Egy olyan ember, akiknek meg kell mondani, hogy hol kell reggel nyolckor bekapcsolni a gépet és onnantól kezdve gyártja az excel táblákat, eszembe sem jutott hogy létezik olyan, hogy szabadúszás és szabad élet, amit az ember azzal tölt meg, amit a legjobban szeret. Engem lepett meg a legjobban, hogy amikor ennek a fajta irodai létezésnek vége lett, milyen hamar leráztam magamról a béklyóit. Most már el sem tudom képzelni, hogy valaha úgy éltem, hogy a ma már lényegtelennek tűnő dolgok olyan nagy hangsúlyt kaptak az életemben. Húsz évet dolgoztam cégnél és öt éve utazom szabadon. Amikor belépek egy ilyen irodaházba valami miatt, akkor megdöbbenek, hogy valamikor én is megbeszélésekre siettem és csupa lényegtelen dolgon pörögtem, de a legmegdöbbentőbb kívülről nézni azokat az embereket, köztük néhány barátomat, aki el sem tudja képzelni, hogy van élet a multin túl. Van, amikor önkéntelenül magyarázni kezdem nekik, hogy az élet véges. Ezért lépjenek már ki ebből a mókuskerékből. Látom a szemükben, hogy nem értik, hogy mit beszélek, de arra is van szép számmal példa, akik átlépnek arra az oldalra ahol én már jó ideje vagyok és visszanézve azt nem értik, hogy miért nem élték ezt meg korábban. Szerintem soha nem késő úgy élni, ahogyan jólesik.
Travellina és az Antelope Canyon
Szerinted mindeni átléphet erre az oldalra? Előfordulhat, hogy egyfajta forradalom kezdődik és a világ nagyobbik fele egyszer csak elkezd úgy élni, ahogyan valójában szeretne és ez lesz a mainstream életmód? Hogy senki nem fogja többé utálni a hétfőket?
Sok hátizsákos blogger buzdítja erre az olvasóit, de én azt gondolom, hogy addig, amíg az ember az egzisztenciáját építi, amíg gyereket nevel vagy az idős szüleiről kell gondoskodnia, vagyis addig, amíg felelőséggel tartozik magáért és másokért, addig nem lehet csak úgy világgá menni. Nekem nincs családom, megtehetem, hogy utazom. Csak azt nem értem, amikor már valaki tényleg megléphetné, hogy szabad emberként éli tovább a saját életét, akkor miért gondolja azt, hogy annyira fontos az a munka, amit pénzért csinál, pedig egyáltalán nem szeret. Ha innen visszanézek, hogy projektvezetőként milyen fontosnak tartottam és komolyan gondoltam például az átszervezéseket, mosolyognom kell. Két évenként teljesen újra kellett szervezni és új jelentéseket írni a céges átszervezésekről, visszanézve semmi jelentősége nincs annak, amiben akkor annyira hittem. Az utazás élménye viszont mindig veled marad.
Volt olyan az elmúlt öt évben, az új életedben, hogy elgondolkodtál azon, hogy most akkor így fogok élni, hogy mindig utazom?
Én magam is meglepődtem már azon, hogy még mindig mennyire feldob és megmozgat az utazás, annak ellenére, hogy mindent elég hamar megunok. Zongoráztam, népitáncoltam, jógáztam, tűzzománcoztam. szavaltam, mindent meguntam és elkezdtem valami egészen újat, az utazás viszont kivétel. Amikor utazom, akkor száz százalékig saját magam vagyok.
Travellina Pápua Új – Guineában
Szabad, független nőként utazol. Elképzelhető, hogy egyszer csak ott ragadsz valahol és új életet kezdesz egy másik országban?
Nem. Nagyon erősen kötődöm Budapesthez. Fontos az otthon, nem volt testvérem, egyedül nőttem föl, talán ezért is. Életem nagy szerelme egy nyugatnémet fiú volt a húszas éveimben. Nagyon szerettük egymást, de egyikünk sem tudta elképzelni hogy elmegy egy másik országba. Én úgy éreztem, hogy kötelességem lesz a szüleim felé egyszer majd az, hogy ápoljam őket. Így is lett. Talán a kötelességtudatom miatt lettem röghöz kötött abban a formában, hogy mindig azt éreztem, hogy én nem mehetek el ebből az országból csak úgy örökre. Most már elmennék, elmehetnék, de valamiért megmaradt bennem, hogy én ide tartozom és itt van dolgom. Szeretek hazajönni és szépen sorban találkozni a barátaimmal. Bár a világban sok mindenkivel találkoztam, barátságok is születtek, de azokat a jó belefeledkezős, nagy beszélgetéseket csak azokkal tudod végigvinni, akikkel közösek a történeteid. Vagy azért, mert együtt nőttetek fel, vagy azért, mert ugyanonnan indultatok el a világba.