>

Mivel az alföldön nőttem föl, magától értetődő volt, hogy szinte hamarabb tanultam meg karikás ostorral csergetni, mint járni. Az életem egyik első családi útja is a szülővárosomtól pár tíz kilométerre lévő Hortobágyra, a Hídi vásárba vezetett, ahol Miska kancsót és kedvenc popsztárjaimat ábrázoló posztereket vásároltam az első zsebpénzemből. Azóta sokszor és sok okból visszamentem a Hortobágyra, magánemberként is és újságíróként is, az egyik első rádióriportom a Magyar Rádiónak egy túzokdürgésről készült helyszíni beszámoló volt, ahol körülbelül abban a stílusban tudósítottam, mintha műkorcsolyát közvetítenék egy rádióban. Divatlap főszerkesztő koromban egy szerkesztői levelet is szenteltem a pusztának, egy félig baráti félig családi Debrecen – Hortobágy túráról visszatérve.Ami a legjobban érdekelt akkor is, most is, hogyan gondolkodnak, hogyan élnek azok az emberek, akik a pusztán a lehető legközelebb élnek a természethez.

Mindig is izgatott a pásztorok, a juhászok, gulyások és csikósok bölcsessége és a szótlansága. Kíváncsi voltam, mit hoz magával az, hogy a fél életüket a pusztában töltik. Gyerekként biztosra vettem, hogy a pásztorok értenek az állatok nyelvén. Kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg így van -e.

Arra gondoltam, ha már különböző kontinenseken eltöltöttem egy pár éjszakát nomádokkal, marokkói berberekkel vagy az iráni kaskáj törzs tagjaival, akkor miért ne tehetném meg ezt itthon, Magyarországon, hiszen a Hortobágy olyan közel van ahhoz a földhöz, ahol születtem és ahol fölnőttem, hogy a pusztai emberekkel ráadásul még egy nyelvet is beszélünk.

Vendéglátóm Kerekes Zoltán tűzoltóból lett pásztor, és szerintem a világ egyik legnyugodtabb embere. Tőle tudom, hogy a pásztorok negyvennyolc óráznak, ami azt jelenti, hogy két napig vannak kint a gulyával a pusztában, majd két napot otthon töltenek, majd aztán újra kint 48 órát. Novemberben, de akár decemberben is. A tradicionális pásztor öltözékeket már csak eseményekre veszik fel, de a darutollas kalap például megmaradt. Zoli olyan magától értetődő eleganciával vette föl ezt a puszta közepén támaszkodó pózt is, ami láthatóan annyira kényelmes és pihentető, hogy a botjára támaszkodva szerintem aludni is képes.

 A Szent Iván éjjelét és nappalát választottam, ha ez az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája, akkor legyen is igazán emlékezetes minden pillanata a nap felkeltétől a nap nyugtáig. Így is lett. Nem akartam lemaradni a napfelkeltéről, egy ideje tudom, hogy legalább akkora élmény, mint a naplemente, még akkor is, ha korán kell hozzá felkelni. A pusztában tudtam meg azt is, (és az éjszaka folyamán meg is tapasztaltam) hogy a pásztoroknak folyamatosan ébernek kell lenniük, hiszen minden állatért felelősek. Így vendéglátóm hajnal négyre beállított telefonjára ébredtem, vagyis volt még majd háromnegyed órám arra, hogy megpillantsam az első melengető sugarakat a pusztában. 

 

 

 

A fönti és hajnali kékben úszó gulyát ábrázoló képet a napfelkelte előtti pillanatokban lőttem. Meglepett ez a finom korai pasztellszín, ami később fokozatosan kifehéredett. A napközbeni itatásnál viszont olyan közel kerültem a gulyához mint még soha korábban életemben. Vadul dobogott a szívem, a marhák meg kíváncsian lépkedtek egyre közelebb. Már a kamerát is leengedtem a kezemből. Az egyetlen, ami megnyugtatott, hogy Zoli továbbra is egykedvűen itatott, nem akartam ezt a nyugodt pillanatot megzavarni azzal, hogy ordítva elrohanok az ellenkező irányba. Mint megtudtam, egyszer a karámban felhasította az oldalát egy bika szarva. “Előfordul az ilyesmi, főleg, ha borjai vannak az állatnak.” – meséli mosolyogva.Én közben azon gondolkodom, hogy vajon milyen mennyiségű adrenalint pumpált a vérembe az, hogy egy több száz fős marhagulya egyenként pár száz kilóval nézett velem farkasszemet. Mint Zolitól megtudtam, csak kíváncsiak, főleg az üszők. Ha csak ennyiről van szó, akkor igazán nem volt okom az aggodalomra.

 

Estére slambuc készült az a fajta klasszikus pásztorétel, amit  csak első hallásra egyszerű elkészíteni, valójában gyakorlattal és szakértelemmel lesz olyan, mint amilyet Zoli is készített. Só, víz, szalonna, krumpli és tészta kell hozzá, fakanállal megkavarni a bográcsban nem szokták ha rákerül a tészta, viszont a legenda szerint harminckétszer kell megforgatni a bográcsban kézzel, hogy igazán jó legyen. Zoli a végén rá is pirít, a végeredmény pedig egy csúcsslambuc, amit a környékbeli pásztorok társaságában és az első képen látható számadó Tamással és fiával Richárddal együtt fogyasztottunk el vacsorára.

Az éjszaka csillagnézéssel telik, miközben arról mesélek Zolinak, hogy az életem minden olyan éjszakáját fel tudom idézni, amit ilyen tiszta égbolt alatt és ilyen jó szagú levegőben töltök el, mert emlékezetessé teszi az, hogy búraként borul rám az égbolt. “Nekem minden éjszakám ilyen.”  Lepihenünk a pásztorlakban, ami egyébként sok szempontból huszonegyedik századi, például minden napelemmel működik benne. A másnap viharral és villámokkal indul, ami ugyanolyan megkapóan szép a pusztában, mint bármi más. Egy pillanat alatt tisztul ki az ég. Spontán madárlesre és bivalynézésre készülünk Gyömbér Zsolttal, a LIFE + telepi asszisztensével, aki korán reggel érkezik a pásztorlakba. Elköszönök a gulyától. Több száz állat kérődzik békésen, a látványtól még nyugodtabb leszek, pedig a pusztában töltött éjszaka már elég messzire űzte a nagyvárosi lüktetést a fejemből.

Búcsúzóul egy hatalmas sastollat kapok Zolitól ajándékba és még egy darutollat is választhatok a készletéből. A legnagyobb megtiszteltetésnek veszem a lehetőséget és remélem, talán magammal tudok vinni valamit abból a bölcsességből és csodálatra méltó egyszerűségből is, ami annyira jellemző a természetközeli emberekre és a pásztorokra, akik tényleg beszélik az állatok nyelvét. Hallottam, láttam és most tovább is adom nektek.